(levél)

A lehullott leveleket sepertem a tegnap estefelé a kertben, és arra gondoltam, hogy miképpen fogom mindezt papírra vetni neked, Valéria. Mert egyszer csak meg kell írnom ezt a levelet, hogy megértsd végül a miérteket. Ezt a miértet is. Bár értelmetlen, és üres ez is, mint nagyjából minden cselekvés, vagy minden gondolat, mondat, ami hozzám köthető ebben az időben. Üres, mint az életem. Midlife krízis íze van, tudom. Tudom ezt, és mégis. Még sincs semmi eszközöm ellene. Apró örömök közé keverem ezt az állapotot, hogy oldódjon kissé, hogy másfele figyeljek inkább, rátok például, akik persze többet érdemeltek, vagy a vegytiszta nyárra, amely köztünk és a dolgok között áramlik megállíthatatlanul. Igen, persze mondhatnád, hogy itt vagy te, hogy segíts, és itt vannak a gyerekek. Hogy semmi okom merülni, szétesni. Vagyis hát semmi jogom, ha pontosabban akarok fogalmazni.

Most épp reggel van. Ahogy megmozdulok, érzem karjaimban a tegnapi fizikai munka nyomait. Igazából sajog minden végtagom és minden izmom, még azok is, amelyekről eddig nem is sejtettem, hogy léteznek. Alig tudok megmozdulni. Kislányunk felköhög a mellettem levő szobában, ahol ketten alszotok. Mélyről jövő, hurutos köhögés ez, és amint levegőhöz jut, téged szólít, s te bizonyára a konyhába mentél picivel korábban kávét készíteni. Hallgattam, amint beszélgettek az imént, aztán a fiamat hallottam neszezni néhány pillanatig az ajtóm előtt. Gyanítom, meglépett csatangolni barátjával a folyóra. Emlékszem, még én is milyen örömmel és izgalommal mentem kora reggeli horgászatokra. Beengeded a macskákat. Eszedbe sem jut, hogy hozzám bekopogj. Vér lüktet a langyos vízbe, amint felvágott erekkel a kádban fekszem, de te szó nélkül csapod rám a bejárati ajtót, és lányunkkal elmész valamerre. Persze ezt is csak elképzelem. Persze, hogy teljesen más irányt vesz ez a reggel. De valahogyan jó erre gondolni, hogy itt hagyok mindent, az összes haszontalan tárgyat, és köztük a testemet is, mint egy megunt, elkopott ruhadarabot. Nekem ehhez sem lenne bátorságom, persze. Habár úgy lüktetnek ezek a mondatok, mint a vér. És én most eleresztem őket, hogy ott gyűljenek majd a padlón a lábad körül. Egy kiáltásféle ez is, ez az utolsó, kétségbeesett tevékenység, amint megpróbálom mondatokba szedni azt, amit kimondani nem tudok. Nyolcéves korom óta készülök tudatosan a halálra. Addig tart az életem, ameddig kifolyik belőlem ez az írás, most épp ez az egyetlen dolog, amelybe kapaszkodhatom. Hogy valós képet kapj a helyzetről, helyzetünkről. Az igazságot kapd, Valéria. Lásd te is az életünk, aminek sok értelme nincs, és amit átitat a rettegés, hogy gyermekeink erre minél később jöjjenek rá.

Lengjen körül minket az ignorancia áldása, a legyintés nagylelkű adománya. Ez az, ami végül is eddig hozott. És továbbvisz még egy darabig. Át ezen a mai napon is. Talán igazad van abban, amit a fejemhez vágtál a napokban: nem akarok felelősséget vállalni. Vannak pillanatok, hogy elviselhetetlen vagy, azt kívánom, bárcsak bevágnád magad az autóba és elmennél, el, el, minél messzebb innen, ne is lássalak hetekig, vidd ezt a ránk dobott hangulatot, húzd magaddal ezt a romlott tejszínű hártyát, hogy a homály után lássuk ismét a napot.

Valami végleges változást akarok, valamit, ami ismét értelmet tudna adni a létezésnek. Fáraszt az is, hogy alaposabban végiggondoljam, hogyan kerültünk ide. Talán ha ténylegesen látnám az okokat, akkor tudnék kiutat is találni. De érzem, meghalad ez is, frusztrált vagyok, fáradt és kedvetlen. Úgy érzem, túl vagyok mindenen. Amit nézek, lassan kívülről nézem, mint valaki, akinek már semmi köze az egészhez. Habár mindenütt elvarratlan szálakba botlom, mintha szélbe dobott por lett volna az elmúlt ötven év. Nem is lesz kerek egész soha.

Az a szörnyű sejtés ereszkedett rám hirtelen az egyik hajnali álmatlanságban, hogy Anna nem is volt boldog. Összeszorul a gyomrom a gondolattól, iszonyatos ürességet érzek, a megmásíthatatlanság reménytelenségét, feltámad az önvád, hogy miért is nem figyeltem jobban oda, amíg lehetett, amíg volt még idő. Anna mindig elvágyódott valamerre. Ez egyértelmű jelzés kellett volna legyen. Vagy az Annákat már eleve a név eljegyzi valamiféle állandó álmodozásra és elvágyásra? Távoli, napfényes tengerpartokat akart, meleget, vizet, amiben oldódni, elmerülni lehet. És most veled is ugyanazokat a hibákat követem el, Valéria. Azt hiszem, te is boldogtalan vagy. Sosem vagy elégedett. Sem velem, sem a gyerekekkel. Sem a fiammal, sem a közös gyermekünkkel. Azt hiszem, éppen ezért van ez a katonás viselkedésed sokszor, mert boldogtalan vagy. Valami ismeretlen mérce szerint mérsz mindannyiunkat, talán magadat is, és a világot, amit magunk köré építettünk. Valami olyan mérce szerint, ami elromlott, vagy sosem mért jól, esetleg nem erre a világra volt szánva. A dolgok árnyoldalát méred, Valéria, csak ennek a mérésére alkalmas a műszered. Mindig a negatívumok fölött kezd el jelezni. Hogy mi miért nincs jól. Mi hány ölre van a tökéletestől. Le kell-e írnom, hogy emberek vagyunk? Hogy az esendőség az egyetlen kapcsolódási pont? És azt le kell-e, hogy nincs időnk? Nincs elvesztegetni való időnk. Annyi pótcselekvés, üresjárat van a nappalainkban, hogy el sem tudom mondani. De megint csak nyafogok, úgy tűnik, írom az önmaguk körül forgó mondatokat, amelyek talán téged nem is fognak érdekelni, talán el sem olvasod, mert konkrétumok után kutatsz a szövegben. Végigfut a sorokon a szemed, és azt keresed, megtalálom-e, hogy mi a teendő. Hol következik valami gyakorlati használati utasítás. Én nem tudom, mi a teendő. Talán egymás felé kellene fordulnunk, maszkok és rejtegetnivalók nélkül. Sajnos szüleink ezt verték belénk, hogy mindig legyen rejtegetnivalónk, mindig legyen valami ok, amiért sosem tudunk teljesen feloldódni, még egymás előtt sem, mert szégyellnivalóink vannak, mert nem vagyunk tökéletesek. Mert nekünk minden és mindenki fölött kellene állnunk, és mégsem emelkedünk fel ehhez az elváráshoz. Tartogatjuk ennek a látszatát, hogy mindenben a legjobbak vagyunk. Csak sose kelljen próbát tenni, mert akkor kiderül a csalás. Én is egy ilyen imposztor vagyok, Valéria. És minek is tagadjam, ez a levél is csupán gyávaságom bizonyítéka, bár számodra egy lehetőség, hogy belém pillants, megnyílik a kérges felszín egy pillanatra. Ebben a levélben persze minden felnagyítva jelenik meg, most én is, pont úgy, mint te, a negatívumokra koncentrálok, felsorolom sérelmeim, meg egyáltalán azokat a dolgokat, amelyek a zárt ajtóim mögé vezetnek. Amelyek arra sarkallnak, hogy feloldódjak az idegenségben. Igényem van arra, hogy időről időre eltűnjek az ismerős szemek elől, és mint egy teljesen újraírt történetben más személyként tűnjek fel. Párhuzamos világokat szeretnék talán, amelyek között szabadon lavírozhatok. Szabadon választhatom meg – hangulatomnak megfelelően –, hogy éppen melyik szerepet szeretném felvenni és folytatni. Az a sok véletlen és jó-rossz döntés, ami idáig vezetett.

Mennyire egyedi és megismételhetetlen mindez. Látom, ahogy elhúzod a szád, amikor ehhez a mondathoz érsz. Azt gondolod, hogy forgok körben, mint a kutyák ideje, és ez a sok üres beszéd nem vezet sehova. Valószínűleg igazad van ebben is.

Most megszakítottam az írást, és kibújtam barlangomból, ebből a szobából, amit a gyerekek is tabuként kezelnek, és nagyon ritkán lépik csak át a küszöbét, tudva, hogy apának itt fontos dolgai vannak, amikhez nem szabad hozzányúlni. Kávéztunk és reggeliztünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem lenne egy állandó feszültség a levegőben közöttünk. Megbeszéljük a munkával, kerttel, gyermekkel, macskákkal kapcsolatos mindennapi dolgokat, de sosem csúszunk a felszín alá. Sosem beszélünk a szem körüli karikák igazi okáról, a fiam örökösen visszatérő rossz álmairól, a lányunk pszichés köhögéséről. A napfényes sávban élünk látszólag, ahol a tevés-vevésnek van csak igazán értéke. Főbenjáró bűn pedig, ha túlnőtt az udvaron a fű, vagy elfelejtjük kitenni kedden a szemetet. Amúgy meg milyen is lenne, ha két álmodozó költözne össze? Elborítana mindent a gyom meg a feledés. Átfedések kellenek a két lélekben, jól meghatározható közös pontok, nem úgy képzelem, mint egy kirakóst, hogy az egyikből hiányzó részt kipótolja a másik. Hasonló frekvenciák kellenek, azonos rezgésszámok, hogy létrejöhessen a rezonancia. Mert ha nem, elbeszélünk és elélünk egymás mellett. Teher vagyunk csupán egymás számára. Úgy látszik, nálam is bizonyosságot nyer a törvényszerűség, miszerint képtelen az ember változtatni szokásain, és a második, harmadik élettársával is ugyanoda, ugyanarra a sorsra jut.

Csak hát egyedül nagyon nehéz, Valéria.

Egymás mellett futó szálakként létezik a két, azaz a négy élet, az életünk, bár ugyanazt a teret osztjuk meg, szeretjük egymást (azt hiszem), és mégis, ezek a szálak csak esetlegesen, kényszerhelyzetek hatására vagy különös véletlenek mentén fordulnak tényleg egymás felé, keresztezik egymást, tömörülnek bizonytalan gócpontokba. Egyedül vagyunk, mert képtelenek vagyunk egymásért élni. A mindennapok apró kellemetlenségei ránk ülnek, és mi kerüljük egymást, nem tudunk családként működni, a terveink nem egyeznek. Magányosak vagyunk, mint a tengeri sünváz egy karácsonyi díszekkel tele tartóban. Megszólalásaink is az irónia finom ködében keletkeznek. Egymást, egymás pozícióit ássuk alá kitartó, precíz munkával. Ez a helyzet, Valéria. Elfáradtam tenni ellene.

‍