LIX. fejezet – A Lélek Gépe

A Föld új korszakába lépett. A béke évszázadának nevezett idő, melyben az emberiség minden energiáját a tudomány, a művészet és az erkölcsi tökéletesedés szolgálatába állította, most újabb kérdéseket vetett fel. A kérdés már nem az volt: „Hogyan éljünk jobban?”, hanem: „Mit jelent élni egyáltalán?”

A magyar szív még mindig dobogott, erősebben, mint valaha. Midőn a világ többi nemzete sápadt és gépies mozdulatokkal taposta saját virágágyásait, a Kárpátok között egy új gépezet született meg – de nem acélból, nem fogaskerekekből és szigetelt huzalokból állt, hanem szavakból, gondolatokból és emlékekből.

Dr. Pável Leó magyar tudós megalkotta a Lélek Gépét.

Ez nem volt más, mint egy kristályból és aranyból épített szerkezet, mely képes volt rögzíteni egy ember egész életérzését – nem csupán gondolatait, de érzelmeit, vágyait, álmait és lelkiismeretét is. Egyetlen érintéssel az ember lelke mintázatát képes volt kiolvasni, mint ahogyan a múlt század embere olvasta a könyvet vagy hallgatta a cédét.

– „Ez nem gép, hanem tükör” – mondta róla Pável, midőn először mutatta be a Nemzeti Akadémián. – „De olyan tükör, melyet nem szemnek szánt az Isten, hanem szívnek.”

A tudomány világában szkepszis támadt. A Lélek Gépének megértése túllépte a logika határát. A világ, mely eddig mindent mért és osztályozott, most egy olyan találmánnyal szembesült, amely nem mért, hanem visszhangzott. És amit visszhangzott, az fájt.

A szerkezet első nyilvános használatakor egy idős honvéd lépett a pódiumra. Ő volt az utolsó élő, aki 1944-ben a Lánchídnál harcolt. Midőn tenyerét a kristálylapra helyezte, a levegő megremegett. Nem szólt semmit, mégis a nézők sírni kezdtek. A Lélek Gépéből gyermeki kacagás, tavaszi mezők illata, vidámság és optimizmus áradt.

Az est végén az Akadémia főtitkára így szólt:

– A gépeket eddig mi teremtettük. De ez a gép bennünket teremt újra.

Leó professzornak nem ez volt az első találmánya. Az első mérföldkő az életében a Nagy Nemzeti Sérelemgenerátor volt. Ez a gép volt hivatva provokatív kérdéseivel felpiszkálni minden magyarok legmélyebb sebeit, amiket aztán belekiabálhattak egy indulatelnyelő hangrögzítővel ellátott sötétkamrába, amely aztán egyre gyengülő visszhangokkal elnyelte a lélek mélyrétegeiből felszakadó traumákat. A magyar emberek letették generációk óta cipelt málháikat, örökölt sorsukat, és gyógyultan távoztak a Nagy Nemzeti Sérelemgenerátor öleléséből. Az emberek özönlöttek. Megkedvelték ezt az új és szokatlan gyógymódot. A pszichiáterek és pszichológusok lógó orral zárták be rendelőiket, elmegyógyintézetek mentek tönkre, kórházak ürültek ki, orvosok nyugdíjaztatták magukat idő előtt.

Olyan flottul ment a lélek mély bugyrainak a megtisztítása, s ezáltal a fizikai betegségek nulla felé konvergálása, amilyenre az ázsiai steppén való bolyongásunk óta nem volt példa.

A Nagy Nemzeti Sérelemgenerátor nagyoló munkája után a Lélek Gépe könnyedén programozta újra a magyar honfiakat ép lelkű, jó fizikumú, egészséges szellemű polgárokká, akiknek az életszemlélete, amit addig a múltból táplálkozó mélabú terített be, jövőorientálttá és pozitívvá vált. A Kárpátok közé soha nem látott jókedv költözött, mindenki tudta a dolgát, és valahogy minden a helyére került. Az óvodákat, iskolákat, játszótereket gyerekzsivaj töltötte be, a videójátékokból megszökött a gonosz, a török sorozatokból eltűnt az ármány, a buszokon, vonatokon, repülőkön kisimult homlokú, vidám utasok indultak felfedezni a világot. Hétvégeken szép családok töltötték meg az állatkerteket. Mindenki kapott a Kormányzattól okosórát, amire a mindennapi zenés mantrát központilag megküldték, és ezt ismételgetve, mindenki elérte a konstans boldogság állapotát. A mosolygó arcokért pontokat lehetett szerezni. A Központi Arcfelismerő Szoftver értékes tengerparti nyaralásokat és wellnesshétvégéket sorsolt ki a legtöbbet mosolygó emberek közt. Az emberek örömmaratonokat futottak, és eltűnt a boltok polcairól a szesz, ami nyomorba taszított sok derék magyar férfiút és hölgyet.

A „mit jelent élni?” kérdést már szinte felesleges volt feltenni. A közjó volt rá a válasz. Ez az élet! Ezért érdemes volt megszületni! − mondogatták az emberek, akik már nem is emlékeztek a régmúlt nyomorúságára.

A szomszédos országok irigységét gyorsan kivívták a magyarok a szokatlan boldogságukkal. Annyira irritálta ez a környező népeket, hogy valamit lépniük kellett. Futótűzként terjedt el a világban, hogy az orosz hadsereg az Al-Dunánál sorakozott fel, a lengyel átkelt a Visztulán, a németek a nyugati határnál gyakorlatoztak, az amerikai–angol–francia egyesített erők a maradék részeket töltötték ki. Kína és India hadikészültségben állt, a törökök futószalagon gyártották a harckocsikat, az arab országok a vadászbombázók gyártáskapacitását növelték. Afrikában hegyezték a furkót.

A magyarok nem vettek tudomást az ellenséges országok számának növekedéséről. A világ népeit ezzel a boldog tudatlansággal megtévesztették. Azt hitte mindenki, hogy valami titkos fegyverük van, hiszen irreális volt az a negligálás és gondtalan élet a határon felsorakozó ellenséges csapattestekkel szemben.

Nyilvánvalóvá vált, hogy minden vezető meg akarja szerezni a Lélek Gépét, mert abban látta a mindörökké uralkodás zálogát, hiszen ha a közjó és közboldogság garantálja a nép elégedettségét, az megszilárdítja az ő hatalmukat országuk fölött. Örökre.

A titkosszolgálatok óriási aknamunkába kezdtek. Nem is az volt a kérdés, hogy el fogják-e rabolni dr. Pável Leót, hanem hogy ki lesz ravaszabb és gyorsabb. Hiába védte a hadsereg a Petőfi laktanyában az ünnepelt tudóst, egy reggelre nyoma veszett. Egyesek szerint a RUSAD rabolta el, mások szerint az USAD volt, ismét mások a HASAD-ra gyanakodtak, de semmi bizonyíték nem került elő. A gépestől eltűnt tudós szobájában egy használt papírzsebkendőt találtak, amin egy Kelet felé mutató nyíl volt. A nemzeti nyomozók ebben azt az üzenetet vélték felfedezni, hogy Kelet felé vitték a tudóst, de abban a pillanatban a huzat meglibbentette a zsebkendőt, és akkor már Nyugat felé mutatott a nyíl. Teljes volt a bizonytalanság.

Néhány hét múlva híre ment, hogy Moszkvában egyre több a boldog ember. A Vörös teret sétáló anyukák, beszélgető fiatalok, piknikező családok lepték el. Ugyanez történt Szentpétervárral is, a Néva két partját reggae-zene és hangos kacagás töltötte be. Aztán a Kaukázustól egészen Vlagyivosztokig minden kecskepásztor és steppei rénszarvastenyésztő boldog lett.

Az orosz emberek áthangolásával is végzett a Lélek Gépe, amelyik immár orosz találmányként vonult be a tudománytörténetbe, és dr. Pavel Leó, azaz Pavel Leonyidovics (pontosabban: Павел Леонидович) néven, mint orosz tudós kapta meg a Nobel-békedíjat. A Lélek Gépe egyre önállóbb kezdeményezésekbe vágott bele. Már nem elégedett meg az emberi lelkek jelenének átírásával. Tovább folytatta világjobbító munkáját. Elkezdte átírni a művészettörténetet, átrajzolta a történelmet, behatolt a nagy informatikai központokba, és az egész emberi tudást az ókori görögökig visszamenőleg kijavította. Létrehozta a Mesterséges Intelligenciát, és minden interneten fellelhető irodalmi művet átírt.

Egy Dosztojevszkij nevű orosz szerzővel kezdte, aki az emberi lélek sötét oldaláról írt hosszú regényeket. Rövid időn belül A Karamazov testvérek, a Bűn és bűnhődés és az Ördögök is happy enddel végződtek. Gogol, Csehov, Tolsztoj, Jerofejev és Szorokin is sorra kerültek. Kifogyott az orosz művekből a vodka.

Egy nap a Lélek Gépe Oroszországból is eltűnt. Rövid időn belül Kínában mosolyogtak a legtöbben. A kínai irodalomból nem tűnt el az alkohol, mert ott nem is volt. Aztán India következett, majd az USA és a Közel-Kelet. Fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül dolgozott a Lélek Gépe a megromlott emberiség jobbításán.

Én valahogy megrögzött pesszimista maradtam. Nem értettem, hogy a Lélek Gépe engem hogyan és miért hagyott ki. Gyanakodtam, de nem találtam rá megfelelő választ. Írtam a magam szomorú történeteit. Egyik délelőtt úgy álltam fel az asztaltól, hogy megírtam életem legpesszimistább novelláját. Kipusztítottam az emberiséget és majdnem az összes állatot. Csupán egy szalamandrát és egy páfrányfenyőt hagytam meg. Lapzárta előtti utolsó pillanatban küldtem el az írást a megrendelő folyóiratnak. A szerkesztő egy szmájlival válaszolt. Csettintettem, és elégedetten rágyújtottam egy cigarettára.

Amikor megjött a tiszteletpéldány, leforrázva álltam az újság fölött, hiszen ami a nevem alatt megjelent, azt nem én írtam. Megborzongtam attól a tudattól, hogy teljesen elveszítettem a kontrollt a történeteim fölött. Átnéztem a gépem tartalmát. A legutóbb elmentett írásom estéről reggelre megváltozott.

Eldöntöttem, hogy ezután minden folyóiratnak küldött írásom elé odaírom: „Tisztelt Szerkesztő Úr/Úrhölgy/Tibi! Az írásaim eredetiségéért a továbbiakban nem tudok garanciát vállalni. Azt eddig is tudtam, hogy a történet is írja az írót, nem csak az író a történetet, de hogy a gép mindkettőjüket önkényesen átírja, eddig erről nem volt tudomásom. Tisztelettel!”

Sokáig gondolkoztam, mire megtaláltam az ellenszert. Ripityára törtem a laptopom, hónom alá vettem az összes nyomtatott Dosztojevszkijt, és elővettem a tollat meg a papírt.

A Föld új korszakába lépett. A béke évszázadának nevezett idő, melyben az emberiség minden energiáját a tudomány, a művészet és az erkölcsi tökéletesedés szolgálatába állította, most újabb kérdéseket vetett fel. A kérdés már nem az volt: „Hogyan éljünk jobban?”, hanem: „Mit jelent egy ilyen tökéletes világban ennyire boldogan élni? És mit tehetek az ellen, ha én azért annyira nem szeretném?”

‍