Meglopott (versek)

Meglopott

1.
(piac)

Valaki meglopott. Házőrzőnk, a Hold

megmutatta neki, mit hagytak ránk

nagyanyáink. Zsebeimet kiforgatták,

őseim nevét elfelejtettem.

Álmaimat a városvégi zsibvásáron

láttam viszont, hevertek a

poros portékák között, alkudoztak

fölöttük a piac szürke arcú vendégei.

Évtizedek óta nem álmodtak,

arcukon mély barázda

a köztes lét, fogaik között

kavicsot morzsolnak.

Kövekkel a számban jöttem el,

új, érdes nyelvet adnak.

Az országban köröző varjak

nem ismernek fel. Valaki látja

piac kövei alá rejtőzni

az áruló Holdat.

2.
(ország)

Töredezett földje alól hallom a holtak

           énekét.

Egéből hollók esznek, sebei nehezen

           gyógyulnak,

akár a háborúból jött férfiaké.

Éjszakájában gennyes tályog a Hold.

Napja égeti a fákat.

Bölcsőnkben a holtak énekei altatnak.

Így nevel ez az ország. Mindenhová

követ vizenyős szeme.

Játékaink eltűnnek hasadásaiban,

idegenek nyelvén tanít,

szellemeibe botlunk úton-útfélen.

Amikor egyre gyakrabban

nyúlt értünk a föld, elköltöztünk.

Utánunk jött, hívásait, ígéreteit

útonállók szájába tömte, hangján

kongott a harang.

Csontjainkba költözött,

ahogy őseinkbe a sorvadás.

3.
(dadogás)

Dadognak a piacon az asszonyok.

– – a koldus, a pap, a katona.

– – a gyermek, – – a

holtak a föld alatt.

A házak, a sín, az utcakő, – – a

szobrokba zárt szentek,

a varjúvá változott varázslók.

– – a fákba rejtőzött Isten,

zsebemben fészkelő árny,

– – az ország, mely dadogni tanított,

tátogni és hallgatni.

Az erdő kiköpte szellemeit.

Kérges arcú boszorkány

járja az utakat, padlásainkon lopakodik.

Tövissel koronázza a fákat,

olykor katona képében megállít,

kiforgatja zsebeinket.

Valaki arcát veszti álmában.

Ördög költözik a kiszenvedett fákba.

Dadog – tátog – hallgat.

Disznók

Lökdösik a vályút. Mindenhol hallani.

Aki utcára lép, öklendezik a szagtól.

Nem tudni, ki neveli őket, a vénasszony

évek óta halott. Valaki mégis ott trappol a

sáros udvaron, énekel nekik.

Azt mondják, Isten küldte

a tündérjárta hegyről, varrja össze

a megrepedt földet, énekelje ki belőle

a légiriadók, a megcsonkolt férfiak

emlékét.

De oda, ahol a házfalak zokogó

szenteket rejtenek, nem megy senki.

Nem hisznek a csodás

gyógyulásban, pedig egy egész

ország épült csontokból és csermelyekből

a föld alatt.

Lökdösik a vályút, az épületek

ki akarják köpni ablakaikat.

Valaki megkéseli az eget,

mészárszékre viszi a csillagokat.

Van, aki közéjük fekszik, dagonyázik a

sárban. Homlokán döglegyek.

Mindenhol hallani.

Nyelvükön visít.

‍