Melengető

*

Köveket nyeletnek a tóval, csapkod a nyála. Árnyékokat ragasztanak ki mindenfelé. Időben le kéne fektetnünk a félelmeinket, de mi nem viseljük jól a gondjukat. Mirigyekért könyörgünk, hogy kitermeljék a vágyott mérgeket; de testünk csak a megszokott dolgait csinálja. Föl-le kalimpálnak az ágak, az eget mégse súrolják fényesebbre. A pokrócból kicsiholunk egy-egy apró szikrát – megtehetjük, száraz a levegő. Aztán ideül közénk a tűz. Minden nyelve beszédes. Tisztán értjük, holott csámcsogva rágja meg a berendezést. Ha kialszik, vele álmodunk.

*

Bogárkáim, fehér falak búgnak körül. Kiaraszolok. Lobogás, virágok tágra nyitva. Pej földút: lépteimre lépcső. Le. Paták dobognak, de edzőcipőmmel képtelenek versenyre kelni. Ugyanaz a búgás. Fölúszom a föld alól. Kiteszem az arcom egy idegen szárítókötélre – hintázik. Nem tetszik mindenkinek, a mocsarak ellenben közelebb ülnek. Daru emeli a zsákmányt. Földöntött fürdőkád az ég. Paták dobognak, szétrohadt a lábam.

*

Az eget átrágták a csillagok. Követem az utat, kerülgetve a mágnesesség kellemetlen csiklandását. Ki és be a számon. Levegőt rontani. Csak nagy ritkán pluttyog a tó, csak néha csámcsognak a bogarak. Folyamatos az erek motorzaja. Most már el tudlak viselni, Hold, ahogy a dombok vérén hizlalod magad. A kósza egerekből felém suhog a testmeleg. Nyűglődő magokat rágnak. Ami nekem ízlik, az elegáns páncélt visel, és az utolsó pillanatig gondol önmagára. Fémíz. A zsákmányom iparkodik nyelvem földarabolásán. Nyelek egyet. Éltetsz, növesztesz mind nagyobbra. Fölhúzom a térdem. Sok-sok nádintegetést, sok-sok fakéregtajtékzást, sok-sok hártyásszárny-léghabarást látok. Most kéne fölszakadni, de nyolc tüdővel sem tudom innét kiköhögni magam. Elébe csoszogok annak, ami rám vár. Dereng már az ég, óriási szemem ki fog égni. S kénytelen leszek orrlyukaim kinyitni a döbbenetre.

*

Magasba nyillal a fű, fölharsannak a pipacsszirmok, és elefántok hajóznak el az égen széltől dagadó fülekkel. Messzi bolygókra fogunk utazni, olyan lényekkel találkozunk, akik tényleg a verejtékükkel alkotnak mesterműveket. Az otthon maradók felhőket gondoznak, fölültetik rájuk a gyerekeket, akik útnak indulnak, és épségben hazaérnek. Az árnyékok szerterebbennek a falról a nevetéstől. A kifújt buborékok szemekké fejlődnek, és a szemekhez aztán kinőnek a madarak. A történetünknek lassan sikerül kiszagolni minden részletét. Húsunkból soha nem ismert nemi szervek virágoznak.

*

Amiben most vagyunk, menthetetlenül a sajátunk. Rajtunk nem segít a bőrápolás. Gyávaságunkban merőben elrugaszkodunk. Persze elugrunk a boltba is. Azt reméljük, hogy mindenre kaphatók leszünk. Kétséges, hogy végül is kifordulunk-e, mint a zokni, mint a gyomor (jobb-rosszabb esetben), mindazonáltal szájbarágcsálók kívül és belül. Közben az ellenség légvárakból tüzel. Aki kitartó, annak mégis föltárulnak alagutak. Akkor aztán fölsírnak a csecsemőszerelvények. De nincsen célja az életnek, igazi állomásai sincsenek. Megállók vannak, helyek, ahol várhatjuk a fölébredést.

*

Hanyatt fekszel egy virág kelyhében. Idejutottál a szélben imbolyogni. Gyümölcsöző ötletnek tűnik. Lábad közé veszed a bibeszálat. Bolyhosodsz szőridegekkel. Leszálazódsz, hogy alulról fosztorgasd a csészeleveleket, majd behúzod bőrödbe a sok ezer kicsi nyúlványt. Magadba gyökereztél, így vagy újra meztelen. Tavasz van, innen nincs tovább. Lapulsz: dobhártya vagy egy rikító fülben. Elhadarja felhőit az ég.

‍