Méliusz József öröksége

Elégtétellel tölt el, ha visszagondolok arra, hogy én magam is jelen lehettem Magyarország bukaresti nagykövetségén 1994-ben azon a díjátadó ünnepségen, amelyen a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét Méliusz Józsefnek adományozták. A kitüntetett akkor is a rá jellemző lényegre törő, patinás mondatokban tekintett vissza drámai fordulatokban gazdag életére, hosszú írói munkássága alakulására. Önvallomása szerint „amikor egy író már csak melléklete az élő irodalomnak, életem alkonyán, nyolcvanöt évesen vallom, hogy hat évtizedes ellentmondásos írói teljesítményem, valamint romániai magyar nemzetrészünk létküzdelmében vállalt, bírálható tevékenységem nem ér fel e kitüntetés értékével és jelentőségével. Jelentőségét és jelentését abban látom, hogy a határok fölötti egységes magyar irodalom háromnegyed évszázados romániai részének egészét illeti meg. Mögötte a Kárpát-medencei Erdély magyar irodalmának évszázadaival. Melyekben az európai irodalom szelleme szólt és szólal mindmáig. Valóságunkról. Anyanyelvünkön. Magyarul.”

Végül 1995. december elsején Bukarestben hunyt el Méliusz József, a huszadik század országok között közvetítő tanúja. Hitelt érdemlő tehát, ahogyan Századom című versében az egyén hangján reflektál közösségi tapasztalatokra: „nyitott szemmel látom nagyszerű és nyomorult századomat / és nem fedem el szemem mert mindent látnom kell / a fenségest és az ocsmányságot egyaránt – / nem kecskesajtot rágni a dolgom és nem elrejtőzni / hanem számbavenni a teljességet / és számot adni…”

Súlyos dolgok estek meg Méliusszal hosszú élete során. Egy gondtalanabb polgári életmód lehetősége helyett – melyet a temesvári szülői környezet még a Monarchia idején biztosított számára – ő egy egzisztenciálisan bizonytalan mellett döntött. A kolozsvári református teológia elvégzése után nem a papi szolgálatot választotta, inkább egyéves berlini tapasztalatának birtokában a baloldali mozgalmakat támogatva újságírói-írói pályára állt. 1940-ben Dél-Erdélyben maradt, annak minden következményével és veszélyével. 1945 és 1949 között, a kedvező átmeneti időszakban a romániai magyar kultúra meghatározó szereplője lett, míg 1949-től kezdődően a kirakatperek idején hat évig tartották ítélet nélkül börtönben a proletárdiktatúra kiszolgálói. Ezalatt magánélete is darabjaira esett szét: a hatóságok halálba hajszolták feleségét, iskolás korú Péter fiának pedig el kellett viselnie a rendszerellenség gyermekének stigmáját. 1955-ben, szabadulásakor a semmiből kellett új életet kezdenie. Román író barátai segítségével sikerült új egzisztenciát teremtenie Bukarestben, mely szintén nem volt zökkenőmentes: az irodalmi életben éles támadásoknak volt kitéve, eközben újranősült, egyetemista fia súlyos elmebeteg lett.

A mások szenvedésére azonnal reagáló érzékenysége, embersége természetesen nem vezethető vissza csupán saját életének megpróbáltatásaira, mégis érthetőbbé válik az élettörténeti kontextusban. Méliusz fiatal írótársait támogatva egyeseket pályájuk indulásában segített (Hervay Gizella), másokat barátságába fogadott (Szilágyi Domokost például), de volt, akit a kommunista rendszer bűnüldöző szerveinek szorításából szabadított ki, felhasználva tekintélyét és hivatali beosztását. Szívesen osztotta meg közéleti tapasztalatait mindazokkal, akik érdeklődéssel fordultak hozzá, mindenkinek jutott egy biztató-bátorító szó, egy, a falusi elszigeteltségbe is eljutó, azt áttörő levél, egy jótanács vagy segítő szándékú gesztus. Méliusz József immár harminc éve nincs köztünk, a kerek évforduló pedig alkalmat adhat arra, hogy újragondoljuk személyes és írói hagyatékát egyaránt.

Az egyik legfontosabb kérdés talán éppen az egy életmű – így Méliusz szövegvilága – kapcsán is, hogy milyen perspektívából érdemes azt a ma emberének olvasni. Méliusz életműve tematikáján túl (a huszadik század erdélyi kisebbségi sorskérdései) is izgalmas értelmezési szempontokat kínál. A formai-műfaji kérdések felől például érdemes a szereplírát megemlíteni, hiszen a Kovács András Ferenc nevéhez sok szálon kapcsolódó maszkos lírának Méliusznál érdemes keresni az erdélyi előzményeit. Méliusz ugyanis 1933-ban létrehozott egy költői alakmást Ben Hepburn néven, és ennek a fiktív amerikai jogfosztott néger költőnek a hangján beszélt a kisebbségi sorsról. Jó három évtized múlva egy másik alakmást is megalkotott, Horace Cockeryt. A játék ebben az esetben az idegen nyelvű szerző életművének magyar fordításában és a költő életregényének megírásában rejlett. Utóbbi 1983-ban jelent meg A Horace Cockery Múzeum/ Horace Cockery darabokra tört elégiája címen.

A Méliusz-életmű újrakiadása ugyan nem történt meg a szerző halála után, de számottevőek a budapesti Pont Kiadó indította válogatás-kiadások, melyek eddig kilenc kötetben jelentek meg.

‍