Milyen anyagból van a kincs?

A Quadro Galéria 2024 őszén szervezett Kincsem, kincsed, kincsük című tárlatának a megtekintése és ennek a cikknek a megírása között többször is azon gondolkodtam, hogy gyerekként milyen gyűjteménnyel találkoztam először. Valószínűleg a könyveink, esetleg a családi fényképeink voltak azok. De gondolatban mindig a nagyszüleim szekrényének alsó fiókjánál kötöttem ki: volt ott néhány apró tasak a család gyerekeinek első levágott hajtincsével és gézbe csomagolt köldökcsonkjával. Valami akkor megmagyarázhatatlanul vonzott és taszított is mindebben. Ez a kettős érzés azóta sem változott, de most már jobban értem, és azt is, hogy a kiállítás miért épp ezt a gyűjteményt juttatta eszembe.

A gyűjtemények milyenségét számos tényező határozza meg, de a legalapvetőbb kritériumot, hogy mit is gyűjt valaki, mégis a gyűjtő neme és társadalmi helyzete adja. Ha férfi, és (nagyon) gazdag, műkincseket fog gyűjteni, vagy egyéb értékálló tárgyakat, amelyek anyagukban is biztosítják a fennmaradást.¹ Milyen gyűjtemény létrehozásába foghat egy nő? Évszázadokon át, de még ma is, az otthon környezetéhez kapcsolódó tárgyak jelentették egy lehetséges gyűjtemény alapját – olyan tárgyak, amelyekhez egyúttal személyes érzelmek is kapcsolódnak. És mit gyűjthet egy művész, ha nő? Ennek a bemutatására tett kísérlet volt a Székely Sebestyén György szervezte tárlat.

A kiállítás fő tárgya és kiindulópontja egy emlékfüzet volt, amelybe készítője, Dóczy Berde Amál festő nem verseket és rajzokat gyűjtött, hanem kis méretű textildarabokat saját és barátai ruháiból, amelyek mellé feljegyezte, hogy ki készítette vagy milyen eseményen hordták őket.² A mai szemlélőnek különlegesnek, egyedülállónak tűnhet ez a füzet, azonban fontos megjegyezni, hogy Dóczy Berde egy régi hagyományhoz kapcsolódott a textilek megőrzésével. Ennek ismert példái az Amerikai Egyesült Államokban elterjedt, foltvarrással készült terítők, a quiltek. Gyakran a családtagok már nem használt ruhadarabjaiból varrták ezeket össze, a költséghatékonyság mellett hangsúlyos ennek emotív része is, hiszen távol élő vagy akár már elhunyt személyektől származó ruhadarabok is felkerülhettek a terítőre.

A kurátor és csapata a füzethez nem tudományos megközelítéssel, ennek esetleg divat- vagy személyiségtörténeti jellegét kiemelve kapcsolódott, hanem az ún. artistic research megközelítést alkalmazták. Meghívtak öt alkotót – Ana Avram, Roberta Curcă, Chilf Mária, Thea Lazăr és Lea Rasovszky voltak a kiállítók –, akik művészi munkáikban is kapcsolódni szoktak a gyűjtéshez, vagy ők maguk is gyűjtők, hogy reflektáljanak a „megőrzésként, védelemként és gondoskodásként értelmezhető” gyűjtési gyakorlatra.³

A kiállított munkák között voltak már korábban létrejött darabok és friss, 2024-es alkotások is. A gyűjtés/gyűjtemény motívuma mellett a talált elemek felhasználása volt még közös. Ezek leggyakrabban valós tárgyak voltak, például a Roberta Curcă által megőrzésre összeszedett épületkerámiák, de Lea Rasovszky, aki szintén felhasznált talált tárgyakat, a gyerekkorához kapcsolódó installációját egészítette ki még néhány visszaemlékezés-jellegű szöveggel, amelyeket talált történetekként is felfoghatunk. Ezek brutalitása – az újságcikk a férjről, aki karácsonykor megölte feleségét, vagy úszás közben a Dunában felfedezett holttest – kevésbé a tudatos megkeresésüket feltételezi, ilyesmivel véletlenül szembesül a néző-olvasó.

Kiemelendő a kiállított munkák jól megválasztott ritmusa. Belépéskor Thea Lazăr szárított növényekből álló installációja fogadott, amelyet egy videó is kiegészített. A változatos keretek, a virágok és hátterek textúrái az elmélázásra adtak alkalmat.⁴ Ana Avram két munkája, a szöszszobor, amelyhez a kolozsvári képzőművészeti egyetem egyik terméből gyűjtötte az alapanyagot, valamint a zúzódásokat, varratokat is tartalmazó, lefejtett bőrdarabokra hasonlító tárgyak a meghökkentés eszközével éltek. Az összes alkotás közül ezek befogadását találtam a legnehezebbnek, amelyek erős öncélúságát nem oldotta fel a művész kísérőszövege (verse?) sem, sőt tovább misztifikálta. Mindezt ellensúlyozta Chilf Mária pénztárcagyűjteménye, amelyben megjelent a humor és a kukkolási vágy kielégítése is. A falra applikált, nyitott pénztárcák között voltak találtak és a művész által összeállítottak, de nem ezek azonosítása volt a lényeg, hanem a zavartalan szemlélése az egyébként privát tárgyaknak. Az archiváló attitűdje jelent meg Roberta Curcă már említett munkájában: a bontásból megmentett színes kerámiákat ugyanis lerajzolta a tárgykatalógusokra jellemző objektív stílusban. Lea Rasovszky rajzai, az elemi iskolás írásképpel írt szövegei mind a gyerekkor helyszíneire emlékeztek és reflektáltak. Alkotásában a ’80–90-es évek gyerekkorhoz kapcsolódó vizualitását szimulálta le.

A kiállítás – a gyűjteményekről készített gyűjtemény – megmutatta, hogyan ruházhatóak fel többletjelentésel a környezetünk tárgyai, és noha ez nem volt nyíltan kimondva, de a női közbeavatkozás volt az, ami ennek irányát meghatározta.

Jegyzetek

¹                  Természetesen ma már egyre több nő is feltűnik a világ legnagyobb műgyűjtői között, de még mindig leggyakrabban a férjjel közös vállalkozás tagjaként.

²                  A Gergely Erzsébet által megörökölt és -őrzött füzetet most állították ki először, digitalizált változata most is átlapozható a Quadro honlapján (galeriaquadro.ro).

³                  A Kincsem, kincsed, kincsük c. kiállítás leírása https://galeriaquadro.ro/​exhibition/my-treasure-your-treasure-their-treasure?lang=hu

⁴                  Noha a folyamatosan újrainduló videó hangja, amely az egész kiállítóteret betöltötte, egy idő után már zavaró volt.

‍