.svg)
Akkora hang volt, hogy meg sem érdemeltük.
Ha Deák Bill Gyula nem Kőbányán születik, hanem Memphisben, Detroitban vagy New Orleansban, ezzel a lenyűgöző hanggal és ezzel a mélységesen önazonos habitussal bérelt helye lenne a blues és a rock világsztárjainak panteonjában. Tudom, ilyeneket bárki tud mondani, meg persze Bill nem születhetett volna meg máshol, senki sem születhet meg máshol, mint ahol megszületik, és nem is lenne jó, ha máshogyan lenne, mert akkor egy csomó világnagy alkotóval és előadóművésszel szegényebbek lennénk. De azért nem hiába mondta róla – állítólag – Chuck Berry, hogy ő a legfeketébb hangú fehér énekes, akit valaha énekelni hallott. Szóval, ezt csak miheztartás végett.
Így aztán van valaki, aki számunkra a bluest mint magyar műfajt testesíti meg, természetesen nem egymagában, de talán a legerőteljesebben. Hobo, aki mellett, illetve akivel együtt pályájának első zajos sikereit aratta (és akivel csodás közös koncertet tartottak néhány éve Kolozsváron), rengeteget tett a blues meghonosításáért magyar nyelvterületen, de ennél jóval komplexebb jelenség, a nevéhez kapcsolható művészi-előadói univerzum, a kezdetek vad, ellenkulturális hangoltságától a Vadászat értelmiségi helyzetjelentésén (persze ott is „üvölt a tigris, bömböl a medve”) át az egyéni költői estekig nem pusztán a magyar rock, hanem a kollektív nemzeti önismeret szerves része.
Deák Bill Gyula, a szó legnemesebb értelmében, egyszerű, egyenes és önazonos alakja az elmúlt fél évszázad magyar rockművészetének. Gyakran idézik tőle, hogy ha a Rózsadombon született volna, nem énekelhetne bluest, de végeredményben tényleg erről van szó, teljes személyiségében azonos azzal a műfajjal, amely már nevében is a megalázottak és megszomorítottak életérzését hordozza, a sikátorok, piacterek, panellakások, bűnbarlangok és kültelki kocsmák megváltatlan, de megváltásra váró népének létállapotát, az elveszett lelkekét, éljenek bárhol a világon – zavarbaejtő is néha azoknak, akik, hozzám hasonlóan, nem tudják, milyen az, hogy „anyám nem kapott virágot, apám keze odavágott”, „hányszor hallom, mondják: ó, édes otthon, erről nagyon hamar le is kellett szoknom” vagy „Kőbányán születtem, ott is nőttem fel, vannak jobb helyek, de nekem megfelel”; az ő szájából viszont nagyon is hitelesen hangzik. Nem érted, mégis érted. Bill zenéje azt adja, mi lényege: ő maga a magyar blues; ennyi szubjektivizmus engedtessék meg. Az a magyar blues, amely eleve megkésetten született és vált részévé nemzedékek kulturális élményvilágának, egy olyan korszakban, amikor tőlünk nyugatabbra már lassan a punk- és a diszkóhullámon is túlvoltak – és éppen ettől az örök megkésettségtől annyira összetéveszthetetlenül a miénk.
Nemrég vásároltam egy Kopaszkutya-cédét, nem igazán tudom, miért, mert mostanában alig hallgatok cédéről bármit is. A nagyjából-egészében tökéletes Rossz vér album vagy a Bűnön, börtönön, bánaton túl, a HBB-albumokkal együtt, kazettán volt meg kamaszkoromban, az István, a király Torda táltosának szabadsághimnuszát bakelitről hallgattuk annak idején, elfüggönyzött szobákban. Ha Billre gondolok, mégis először a (szintén Hobo, Tátrai és Póka által jegyzett) Középeurópai Hobo Blues III. taktusait hallom, ronggyá hallgattuk, énekeltük, sírtuk estéken át: úgy foglalja magában a mi kisvilágunk összes mizériáját és sorskérdését, mint egy nekikeseredős Ady-költemény.
„Hallottam szónokot, mind harcról locsogott.
Hallottam költőt, a kocsmában sírt.
Hallottam prófétát, őszintét, szerényet,
Becsapott mindenkit, akit csak bírt.
Nincs semmim, mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkrement.”
Nem tudom, így van-e tényleg, de érteni vélem. Akárhogyan is van, a tönkremenés, az örök illúzióvesztés, ez az egész ismerős változatlanság Deák Bill Gyula hangján a leggyönyörűségesebb.
