Minden bizonyosság fölött

(Szent Iván-éj. Komédia)

Már mindenki részeg volt közülünk

vagy legalábbis afelé tartott,

volt, aki a tüzet ugrálta át

valami nevetséges Szent Iván-

éji rituálé jegyében, más

csak bámult bele az éjszakába,

az év legrövidebb éjjelébe,

kint a Bükkben, pattogtak a szikrák,

és késlekedtek a boszorkányok

meg a többi túlvilági lények,

pedig a magunk részéről mindent

megtettünk, hogy előhívjuk őket.

Úgyhogy, amikor senki nem figyelt

már senkire, elindultam, azaz

a lábaim elindultak velem,

kissé rogyadozva, de eléggé

határozottan, valamerre, nem

tudom, hová, csak kifelé, innen

el, csak azt tudtam, hogy miért, hogy mit

akarok abban a hajnalodó

pillanatban: megkeresni Istent;

mert úgy rémlett föl számomra akkor,

minden bizonyosság alatt, felett,

hogy a közelben bujkál valahol,

csak szokásos csúf játékát játssza,

amivel őrületbe kergeti

a hozzám hasonló bolondokat,

pláne ha ittak is szentivánkor.

Nem nyújtom tovább, sötét volt, mint egy

metróalagútban, és én mentem,

mendegéltem, zavart kiskirályfi,

aki eltévedt egy népmesében.

Aztán ki a lombsátor alól, át

valami mezőn, botladozva, fent

csillagok pislákolnak, és egyszer

feje tetejére fordul minden

és csúszom előre, egyre lejjebb,

fejjel, kézzel, lábbal, hassal, arccal

lefelé, utamban fűcsomók és

göröngyök és föld és sár és semmi,

egyre mélyebbre, ez már a gödör

alja, megérkeztem végre, ez jár

a fejemben, olyan, mint egy sötét

és üres sírbolt a Bibliában.

(De ezt már utólag teszem hozzá

– jól tudod, a költő mindig lódít…)

Amikor sikerül visszamásznom

az időbe, már pirkad, távolban

dereng egy sziluett az út szélén

és integet. A köd oszladozik,

józanodom. A művelet most sem

járt sikerrel, megszokom lassan ezt

is, megadom magam, visszamegyünk

a ki-kihunyó tűzhelyhez, ahol

a barátaim és a lány, akit

szeretek, már biztosan halálra

aggódták maguk, és eltölt az a

nyugtalanító érzés, fölötte

minden bizonyosságnak, hogy én most

nem tudom, mitől, de távolodom.

‍