.svg)
Úgy kezdem ezt az irományt, mint holmi háryjános, pedig színigaz.
Amikor közvetlenül az ezredforduló előtt megérkeztem Kolozsvárra, csetlő-botló egyetemistaként az egyik első igazi, irodalomhoz kötődő élményem egy Király László-est volt. Nem emlékszem a körülményekre, a helyszínre sem, csak a saját megilletődöttségemre. Mellettem ülő lakótársam, aki akkor már tudta, hogy írogatok, odahajolt hozzám, és némi kajánsággal a hangjában azt mondta: na, akkor leszel te költő, ha egyszer ott ülsz majd Király Lászlóval egy asztalnál.
Ezt a mondatot megjegyeztem magamnak. Mércének nem utolsó.
Évekkel később, a sóváradi öreg ház udvarán, miközben a lányaim vödörrel húzták fel a vizet a kútból, Király László karon fogott, és szelíden odahúzott a ház oldalába vágott pincelejáróhoz. Azt mondta, hogy elmesél egy történetet. A történet úgy szólt, hogy ezerkilencszáznegyvennégyben, amikor az oroszok bevonultak Sóváradra is, abban a pincében rejtőztek el az idegen katonák elől a falu lányai, asszonyai; köztük az ő édesanyja is, karjában vele, néhány hónapos gyermekével. A szovjet parancsnok észrevette a bezárt pinceajtót, és a gyermek Király László nagyapjával – aki egykori hadifogolyként beszélt oroszul – kinyittatta azt. Ott zsúfolódtak, joggal rettegve, a sóváradi lányok, asszonyok. A tiszt kivette az anyja karjai közül a gyereket – szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik –, felvitte a lépcsőn, megnézte, és azt mondta oroszul: „Jó katona lesz” – majd visszaadta.
Ott álltak, azon a helyen, ahol mi akkor.
Nem tudom, kinek-minek lehet – lehet-e? – jó katonája egy költő. Király László annak lett a legjobb katonája, aminek minden igazi költőnek leginkább lennie kell vagy kéne: az anyanyelvének.
„… s hol van a magnumom / a parabellumom / hol a winchesterem / kalasnyikovom / czifra nyelű coltom / smith&wessonom / amint nemes kedvemben / tokjából kivonom”, írja egy versében, majd azt is: „hol van fényes rózsám / ki bánatot hoz rám”, vagy: „hol az apám anyám / gondot viselni rám”; „s végül a barátok / emlékük zsarátnok”.
Jelentem, Laci bácsi, minden megvan, a fegyverzet, a bánat, az emlékek, a versek. Az asztal is. És ez most már így marad, „mindörökre ébren”.
Megvan minden.
