Minden rendben, anya (Versek Hermán Dániel fordításában)

Minden rendben, anya

(Alles is goed, mama)

Egy hajót láttam, te álltál rajta, nagyon nagy hajó volt.

Pici pont voltál azon a hajón, ormótlan hajón, s a tenger még hatalmasabb.

A hajót te kormányoztad, de erről még nem tudtál.

Már tudtad, hogy merre, de látni nem láttad.

Milyen aprónak tűntél a tengeren, azon a hajón. Láttam a tengert teljes egészében:

a cápákat, sziklákat, jéghegyeket, közelgő viharokat, szivárgásokat, áramkimaradásokat.

Te azon a hajón, mentőmellény nélkül, minden nélkül,

teljes meztelenségedben fázva,

és az egész hajó rozsdás volt.

Tutaj volt az inkább vagy szálfa, egy korhadó deszka,

amibe utolsó erőddel kapaszkodtál, és biztosan meg is fulladtál.

Azon gondolkodtam: mégis ki hagyja gyermekét elsüllyedni,

saját gondolataiba fulladni? Ki engedi a félelem metaforájává válni?

De te csak úsztál, lebegtél tovább. Láttál vízen tükröződő felhőket,

ugrándozó halakat, zöld erdőjű szigeteket. Tartottál valamerre, de kikötsz majd valahol,

és valaki majd kezet nyújt neked, lesegít a fedélzetről. És lesz egy ágy, kenyér meg tea.

Szokatlan ételek, melyek idővel egyre jobban ízlenek, új szokások.

Lennének olyan emberek, akikbe beleszerethetsz,

vagy akikre haragudhatsz. Valaki, aki megverne sakkban.

Képeslapot küldenél majd, hogy: minden rendben, anya,

kikaptam sakkban,

de szerelmes vagyok.

Hajnali harmat

(Ochtenddauw)

Széngyáracska, kormos kis lélek,

kanáliska, aknácska,

mondd csak, mi történt.

Mikor sápadt el a szín,

halványult el a fény?

Akkor volt, amikor

táborozáskor nemzettél gyereket?

Vagy jóval korábban,

mikor te magad fogantál félkívánságként?

Talán inkább valami,

ami magától keletkezett,

mint hajnali harmat a levélen,

gyöngyszemként ragyogva,

várva a nap pusztító melegét.

‍