„Mindenhol felfedezhető egy kis kapu, ahol meg lehet pihenni” – Interjú Borbé Levente könyvtárossal, biblioterapeutával

Milyen volt a gyermekkorod? Fel tudod-e idézni az első olvasmányélményeidet?

Mi ugyan az erdőszélen laktunk, de sok könyvünk volt, és azokat mindig becsben tartottuk. Nagyon szerettem, amikor meséltek vagy mesét olvastak. Ezt főleg nagyanyám tette. Első osztályban volt egy törés, amikor elidegenedtem a könyvektől. Ez akkor kezdődött, amikor arra kényszerítettek, hogy a jobb kezemben fogjam a ceruzát, ami egy megfelelési kényszert hozott elő. Összefutottak a betűk előttem, írási és olvasási nehézségek jöttek elő. Nagyon nehéz korszak volt ez. Nem vagyok szakértő, és akkor nem is foglalkoztak vele, de gondolom, a diszlexia környékén mozgott a probléma. Másodikos koromtól azonban Csibi Géza tanító bácsi szerettette meg velem az olvasást, főleg versek révén. Az első olvasmányélményeim közé Kányádi Sándor, Petőfi Sándor, Áprily Lajos, Szabó Lőrinc tájversei tartoznak. Ezek nagyon meghatottak, valószínűleg azért, mert olyan környezetben nőttem fel. Persze meséket és rövidebb történeteket is olvastam. A nagyon erős olvasmányélményem a 18. életévem betöltése után következett: Franz Kafka A kastély és Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című műve. Ez a két világ rettenetes volt, ugyanis rájöttem, hogy miket produkálhat az emberi természet, és hogy ebből úgy kéne kimozdulni, hogy az ember, ha sérül is, talpra tudjon állni.

A könyvtárosi munka előtt sok mindennel foglalkoztál: voltál gyári munkás, keramikus, árukihordó, illetve tanár. Emellett a rendszerváltás hajnalán segédszínészként is tevékenykedtél a gyergyószentmiklósi Figura színjátszócsoportban. Milyen volt akkoriban, a Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben egy székelyföldi város műkedvelő színitársulatának tagja lenni?

Én a Hargita Népi Művészeti Szövetkezetnél (ARTA) dolgoztam keramikusként, ahol volt egy kedves kolléganőm, Fülöp Hajnal, aki lelki barátom azóta is. Ő ajánlotta a színjátszócsoportot, így kerültem oda 1988 márciusában. Két rendkívül jó esztendőt töltöttem ott. Hetente kétszer felültem a vonatra és Gyergyóba utaztam, Bocsárdi László volt akkor a rendező, a próbák előtti időt az Árus családnál vagy Bocsárdiéknál töltöttem. Az éjszakai vonattal mentem vissza Csíkba.

A figurás éveim alatt nagyot nem alakítottam, de minden egyes próbát szerettem, nagy élvezettel fogadtam. A társulat hasonlított egy kis szigethez, ahol az emberek a békét, a tenni akarást és az élet szebbé tételét igyekeztek előmozdítani. A figyelem és a koncentráció erejével minőségi darabok születtek, és ezek sokat segítettek abban is, hogy visszataláljak önmagamhoz. A társulat már akkor szerzett hazai és nemzetközi szakmai elismeréseket, kaptunk is egy nyugatnémet meghívást, de a csoportot nem engedték ki az országból. Itt értem meg az 1989-es forradalom eseményeit is, akkor lett volna egy próbánk, mely elmaradt. Recsegtek a molekulák, a bennünk levő szorongás-feszengés embertelen volt. Az egésznek volt egy drámapedagógiai része: együtt voltunk, és egymásba kapaszkodva próbáltunk arra gondolni, hogy bármi is fog történni, nem szabad feladni az emberségünket. Azokban a pillanatokban gondoltam arra, hogy mennyire döntő lehet a közösség ereje, ugyanis mindannyian akartuk a változást.

Az 1990-es években Lázár Ervin meséit vitted színpadra a diákjaiddal. Ha jól sejtem, őt akkoriban nem ismerték Székelyföldön. Hogyan fogadták az általa írt mesék átdolgozását? Továbbá milyen kapcsolatod volt magával az íróval?

Az akkor Gyimesközéplokhoz tartozó Hidegségen levő Bükkhavasi Általános Iskola diákjai nagyon megszerették, mókásnak találták, és egyfajta szabadságot éreztek a történetek révén. Mindenhol felfedezhető egy kiskapu, ahol meg lehet pihenni, ahogy Mikkamakka és társai a tisztáson. Ezt akkor nagy sikernek könyveltem el, mert valamit magamból is adtam.

Lázár Ervin meséivel az 1980-as években találkoztam először, a barátaim révén. Ők folyton olvasták a meseregényeit, és rengeteget nevettek. Lázár Ervinnel személyesen 2004-ben találkoztam a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában, ahol meghívottként volt jelen. Az egyik meséjét is előadták, nagyon tetszett neki, a humora lenyűgöző volt. Az ő gondolkodásmódja egybeolvadt az enyémmel, mert hiteles és játékos volt. Bennem is van hajlam a játékosságra, én is szeretek fantáziálni, és a naponta megélt groteszk jeleneteket könnyebb feloldani ezeknek a meséknek a segítségével. A történeteiben az elejtett mondatokon keresztül saját magunkra is ráismerhetünk, egy-egy karakter úgy van megírva, hogy egyből észrevesszük, kicsoda is ő a környezetünkben. A meséit mai napig olvasom, feldolgozom azokat. Elgondolkodtatóak és derűt is adnak az embernek.

2000 óta iskolai könyvtárosként dolgozol. Hogyan teltek ezek az évek, és van-e esetleg olyan emlékezetes mozzanat, amelyet fel tudnál idézni?

Nyolc évig voltam tanár, és – bár szeretem a diákokat – az a kötött és elavult tanítási módszer nekem nem felelt meg, valami mást akartam. Így 2000 júliusában vizsgáztam erre az állásra, a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumba. Szakmai szempontból igen jót tett: minden elképzelésem zöld utat kapott, az igazgató is mellettem állt, a magyar nyelv és irodalom tanárok is támogattak, ahogy a képzőművészeti tanár, illetve az osztályfőnökök is sokszor bevontak a munkájukba. Az első nagy feladatom 2003 környékén jött el, amikor az évkönyvbe megírtam a könyvtár történetét. Azóta minden évben közlök valamilyen írást, különböző témákban (iskola- és könyvtártörténetről, Csík vármegye történetéről, olvasásról). Akkor felbátorodtam, könyvbemutatókat, irodalmi vetélkedőket szerveztem, rendkívüli magyarórákat tartottam, és természetesen a biblioterápia sem maradt ki. Ameddig van akivel együttműködni és valamit létrehozni, megéri. Az iskola vezetősége és a tanári kar a mai napig mellettem áll, bármilyen tevékenységet végzek. Ez jó érzéssel tölt el.

Tájainkon te voltál az egyik első biblioterapeuta. Mikor és hol találkoztál először a biblioterápia módszerével?

2010-ben a Kájoni János Hargita Megyei Könyvtárban egy továbbképzésen vettem részt, Bartos Éva biblioterapeuta vezetése alatt. Ő – többedmagával – az ún. szentendrei modell létrehozója. Addig olyanok voltunk, mint a hályogkovácsok, akkor viszont minden új értelmet nyert. Az irodalmi műveket lehet elemezni, de egészen más, ha valamit a lélekkel tanulmányozunk. Egyből beloptam a rendkívüli magyar, osztályfőnöki és más órákra ezt az ötletet. Nagyon izgultam, de nagyon szívesen fogadták. Azt éreztem, hogy megtaláltam egy újabb kiindulási pontot, megint újat tudok alkotni. 2017 végétől nagyon beleástam magam a biblioterápiába. Hat alkalomból álló bibilioterápiás tevékenységeket tartottam a diákoknak, hetenként vagy másfél hetenként.

Hogyan lehetne összefoglalni röviden a biblioterápia lényegét és eddigi történetét?

Röviden, a biblioterápia kitűnő a lelki problémák segítésére, a depresszió kezelésére, elősegíti a személyiség fejlődését és az önismeret elmélyítését, ami javítja a mentális egészség megtartását, jó a feszültség oldására, a közösségbe való beilleszkedésre, a szociális érzékenység fejlesztésére, pihentető, szórakoztató, továbbá olvasásra ösztönöz. Az ilyen jellegű foglalkozások alatt a résztvevők tudatosan vizsgálhatják saját olvasói tapasztalatukat.

Több ezer éves múltra tekint ez vissza: az ókori egyiptomi orvospapok a szent szöveget használták ráolvasásra. Ugyanerre használták a Bibliát és a Koránt is. Emellett hagyománya volt a Közel-Keleten (pl. Az Ezeregyéjszaka meséi) és a hindu orvoslásban. Tájainkon a mesélés mindig eleven volt, főleg a fonókban kapott erőt. Elsőként Benjamin Rush amerikai orvos használta a biblioterápia elnevezést, és száz éve kapta a hivatalos nevét. Magyar vonatkozásban érdemes Faludy György recski balladáit említeni. Az első úttörő Oláh Andor orvos és természetgyógyász volt, aki betegeinek mindig egy könyvet ajánlott.

Magyarországi megismertetése közel fél évszázadra nyúlik vissza, a rendszeres felkészítők húszévesek. Ebben fontos szerepe volt az ún. „szentendrei módszernek” és Bartos Évának, aki először 1976-ban, orvosi felügyelet mellett tartott biblioterápiás foglalkozásokat Szekszárdon. Ők a Szentendrén – innen származik a megnevezés is – levő Hamvas Béla Pesti Megyei Könyvtárban tartják a képzéseket, melyek egy, az évek során alapos és jól kidolgozott tanítási témakörön alapulnak, és inkább a gyakorlati alkalmazást szemléltetik, ugyanis többnyire könyvtárosokkal működnek együtt, de nem kizárólag (pl. szociális munkásokkal is). Az első képzést 1999-ben szervezték meg a Pest megyei gyermekkönyvtáraknak, 2003-ban akkreditálták a képzést, melynek fenntartója 2015-től az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Könyvtári Intézete lett. A 60 órás képzés anyaga az igények függvényében változott, a képzésre jelentkezők munkakörnyezetét figyelembe véve.

Megkülönböztetjük az irodalom- és a biblioterápiát, bár nem olyan nagy a különbség: az utóbbi szépirodalmi művekkel foglalkozik, az előbbi pedig kiegészíti ezt dalszövegekkel, publicisztikai írásokkal és más, tartalmas művekkel.

Te a biblioterápiát tágan értelmezed, drámapedagógiával is vegyíted. Ezt nagyon jól kamatoztatod a Bice-bóca KíSérŐ színjátszócsoportban. Mesélj erről a kezdeményezésről!

2021 nyarán találkoztam a Szentegyházához közeli Szeltersz-táborban egy sérültekből álló csoporttal. Bajcsi Kinga óvónő és pszichológus meghívására jöttem. Itt előadtam egy darabot, természetesen Lázár Ervin tollából, melyet nagyon élveztek. Ott támadt az ötlet, hogy ott, helyben adjunk elő egy rövid és vicces történetet. Bajcsi Kingával ketten megszerkesztettük, majd megkérdeztük, hogy legyen-e folytatás, és a szülők igennel válaszoltak. Több helyen is tartottunk foglalkozásokat, például Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában és Csíkszentdomonkoson. A kétórás foglalkozás első részében van a drámapedagógia, melynek nagy segítője Kinga, következik a biblioterápia, amely abból áll, hogy én felolvasok egy szöveget, és a végén egy színdarabot is tanulunk. Ez a három rész összekapcsolódik, mert a kis történet a drámapedagógiai részben elmondottakból következik, és a történetet úgy adom át, hogy összekapcsolódik a színművel. A szülők is részt vesznek a drámapedagógiai részben, mindvégig segítik a gyermekeiket a színházi próbákon. Egy családdá nőttünk össze.

Milyen terveket szeretnél megvalósítani?

A Bice-bóca KíSérŐ színjátszócsoporttal továbbra is szeretnék foglalkozni. Ha bárhová meghívnak foglalkozásokat, képzéseket tartani tanintézetekben és táborokban, szívesen fogom vállalni. Emellett rendszerezni szeretném az iskolakönyvtárat, és ebbe olyan kollégákat szeretnék bevonni, akik érintettek valamilyen módon. Szeretném továbbadni mindazt, amit felépítettem, főleg a régi könyvekre gondolok, melyek száma 1500 körül mozog. Szeretném, ha ez a könyvtár megmaradna annak a tudásközpontnak, ami évszázadokig volt. Mindez kiegészülhet és összefonódhat a világhálóval is. A fiatalokat rá kell vezetni arra, hogy mindkét világban lehetőség van, és hogy ez a kettő összekapcsolódik. A könyvek nem veszítik el a hitelüket. Ez egy zakatoló, zűrzavaros időszak, de ebben is megtalálhatjuk a helyünket. Most azzal kell mindenkinek törődnie, amiben jó, és amivel a jövő nemzedéknek segíteni tud.

‍