Mindennapi ajtóink (Lövétei Lázár László fordítása)

(Ușile noastre de toate zilele)

Nagyon szerettem ajtókra vagy kapukra csimpaszkodva ringatózni, jobbra-balra, mint a bölcsőben. Főleg a szélesre tárt kapuszárnyak tetején éreztem jól magam. Így sétálgattam én akkoriban. Păcală ajtót cipelt a hátán, én a kapuk tetején utaztam. Egy idő után mindig elszédültem, s szinte önkívületi állapotban érkeztem meg láthatatlan villamossíneken a Gyapjúfonoda utcába, egyenesen Mioara nénihez. Vagy vasúti síneket képzeltem magam alá, ahogy Konstancára, a tengerhez robogok. Az is előfordult, hogy az ajtók és kapuk repülő szőnyeggé változtak, s az arab mesék kertjében tértem magamhoz.

*

„Tárjátok ki a napkaput”, énekelte Dida Drăgan. Tiszta, kissé érces hangon énekelt, legalábbis nekem úgy tűnt. És tényleg sütött a nap, megérkezett a tavasz. És én végre ott ülhettem egy kisszéken a verandaajtó előtt, könyvet olvasgatva. És a fejemben annyi ajtót nyithattam ki, amennyit csak akartam. Mesés helyzet volt, az biztos, sokkal izgalmasabb, mint a „Szezám, tárulj!” Kinyitottam egy könyvet, mint egy ajtót, s máris Vicente Blasco Ibáñez narancsfái közt voltam, Sherlock Holmesként léptem be egy ajtón (Conan Doyle a Biblia után a második helyre kapaszkodott föl az eladási listákon; rosszul is esett, hogy megelőzte Don Miguel de Cervantes Saavedrát), vagy beugrottam Jerome K. Jerome csónakjába a három jóbarát mellé, vagy Balcicon tértem magamhoz (festményeket nézegetve ide elég gyakran eljutottam); bekukucskáltam egy ajtón, mint egy igazi Rózsaszín Párduc, vagy Peter Sellers mellett ültem a fürdőmedence szélén az Estély habfürdővel című filmben, vagy hercegnők társaságában voltam a Sandokan, a maláj tigrisben, vagy együtt lovagoltam az Ezüstnyereg lovasával, vagy a batiszkáf ajtaját nyitottam ki Jacques Piccard-ral és Don Walshsal együtt, vagy Jacques-Yves Cousteau-val jártam a tengereket a Calypso fedélzetén… Egyfajta játék volt ez, vagy inkább ajtónyitogató gyakorlat, amivel gyermekkoromban elszórakoztattam magam. De valóságos ajtókat is nyitogattam akkoriban éppen eleget, az élelmiszerüzletét például, és a borscsárus néniét, és a Coca néniét, és a Rica néniét, és az apai rokonokét a Kalyibás vagy a December 30. utcában, és az anyai rokonokét Crețești-en, de őket csak titokban látogathattuk, mert apa megszakított velük minden kapcsolatot a válásuk után. S ezek az ajtók is mind-mind történeteket meséltek férjhezmenetelekről, rózsalekvárokról, autóvásárlásokról, házépítésekről, megcsalatásokról, megöregedésről és elhalálozásról. Egyes történetek vidámak voltak, mások szomorúak, és akadt olyan is, aminek veszekedés lett a vége. Falusi barátnéim ajtaján is benyitottam, hogy könyvet cseréljek Mădălinával, Cristinával, Cocuțával és Marcelával, vagy hogy velük játszhassak. De mégiscsak a saját fejemben megnyíló ajtók vonzottak a leginkább. Egy-egy ajtót viszont a világért se nyitottam volna ki, mert mogorva, kötekedő alakok nyers hangja szűrődött ki mögülük, ezekre egyáltalán nem voltam kíváncsi. Az ilyen ajtók mögül csak a nem kívánt sötétség és az üresség érzése tört volna rám. Óvakodtam az ilyen ajtóktól, ahogy az ismeretlen kutyáktól is óvakodtam, vagy ahogy a csatornafedőkre se léptem rá soha, ha nem volt rajtuk négy lyuk.

*

Fontosak az ajtóküszöbök is, amiken átlépünk. Láttam például nagyon öreg, széles, kopott faküszöböket. Dumitra mamukánál általában ilyen küszöbön ültek a macskák, és kíváncsian bámultak rám. És láttam újabb, magasabb, keskenyebb küszöböket is, fiatal és vidám emberek házában. Én pedig eldöntöttem, hogy egyetlen küszöbre se lépek rá soha. És tényleg úgy léptem át fölöttük, mintha nem is léteztek volna. Nagyszüleinknek az volt a szokása, hogy az ajtóküszöbön állva beszélgettek egymással, mintha künn a mezőn szócsőbe kiabálnának. Mamuka sóval szórta be a küszöböt, hogy véget érjen a jégeső. Vagy ott üldögélt a küszöbön, és spenótot pucolt a tavaszi napsütésben. Dumitru tatus egy idő után nem lépett át bizonyos küszöböket, nem látogatta meg például Gheată bácsit, hogy a paradicsommagok miatt veszkedjenek, vagy hogy ki árult többet a piacon. Nem kizárt, hogy még ennél is bonyolultabb volt a helyzet közöttük. Egykor a legjobb barátok voltak, de többé nem nyitottak be egymáshoz. Az ajtófélfába meg rovátkákat véstek, hogy ki mennyit nőtt, mert nem illett colstokot használni méretkezésnél. Ilyenkor nekem is a küszöbön kellett állnom. S ahogy nőttem, növekedtem, egyre több küszöböt kellett átlépnem, házakét és a magaméit egyaránt. S néha bizony bevertem a fejem a szemöldökfába, de hát ez mindenkivel megesik. Nézni viszont sosem a lábam elé néztem, ahogy a szólás tartja, hanem mindig előre.

*

Látom Mamukát a félig nyitott ajtón keresztül. Maga alá húzott lábakkal ül a konyha közepén, a padlón. Húst vagdal a töltött káposztába. Odaszól néhány szót egy láthatatlan valakinek. Megigazítja a fejkendőjét. Masszív, nehéz bárddal vagdalja a húst, mintha az ősök bűneit aprítaná. Ugyanilyen nehéz, kicsorbult barna bárdot örökölt anya is Crețești-ről. Zöldséget aprítani néha előveszem a szekrényből, „Anya drága, milyen nehéz életed volt! – mondom magamban. – Hányszor kellett fölemelned ezt a húsvágó bárdot. És nem tudom, egy-egy nőnek az élete miért hasonlít annyira ezekhez a régi, kicsorbult bárdokhoz.” Én inkább a modern, vékony, műanyag vagy fából készült bárdra eszküszöm, amit még nem csorbított ki a keserűség és a fárasztó múlt. Egy ilyen bárddal könnyen elboldogulok, mintha teniszütő lenne a kezemben. S közben a Rose c’est la vie-t dúdolom… Még akkor is, ha nem mindig rózsás a helyzet…

*

Az ajtó mindkét oldalán volt egy-egy, hagymával teleültetett virágcserép, ezek jelentették most a kertet, amit már nem tudott megművelni. Reggelente letépett egy hagymaszárat, és hosszan kérődzött rajta, mintha bagót rágna. Arcát a nap felé fordítva az eget fürkészte, hogy megállapítsa, milyen időjárás várható. Úgy nézett erre a két virágcserépre, mintha kedves gyermekei lettek volna, aztán csisz-csosz!, elindult az élelmiszerüzlet felé, amit ő még mindig vegyesboltnak mondott.

*

Utolsó napjaiban csoszogva vonszolta magát a szoba egyik ajtajától a másikig. S ebbe a pár lépésbe belefért élete minden fontosabb eseménye, amiket halkan, zsörtölődő hangon idézett föl, vagy egyszerűen csak így szólt: „Nem úgy van az, kisunokám!”, pedig én senkit nem láttam körülötte. Aztán újabb csoszogó lépések, botra támaszkodva, a heverőig, ahonnét órákig nézte a plafont, várva, hogy valaki benyisson hozzá, akivel néhány szót szólhat, vagy akit elküldhet kenyérért.

*

Ha az utcán megyek, még most is szeretem tátani a számat egy-egy kapu előtt. Nem bámulok rájuk, mint borjú az új kapura, de jólesik rácsodálkoznom a berakásokra, szobrokra vagy rajzokra. Szeretem felsorolni a különféle kapukat. Régi, kovácsolt vas virágokkal díszített fakapuk, art nouveau stílusú, üvegberakásos kapuk. Nemrég ilyen új kaput fedeztem fel nagyszüleim eladott háza előtt is. Fiatal házaspár nyitott be a kapun ruganyos léptekkel. Még jó, hogy lakik valaki a házban. Távolról, az utca másik oldaláról figyeltem őket, óvatosan, nehogy úgy tűnjék, hogy bámészkodom. És nehogy fölriasszak magamban holmi régesrégi emléket, mint egy nyiszlett kutyát.

*

Gyakran zárjuk magunkat mi is bevehetetlenül nagy vaskapuk mögé… Néha én is magamba zárkóztam, anya drága, neked mégis sikerül kinyitni a lakatot rajtam végtelen türelmeddel.

           2020. május

*

Sokkal elővigyázatosabban lépkedünk. Óvatosan, szinte gyöngéden közeledünk egymás felé. Vajon meg fogjuk-e szeretni a köztünk lévő távolságot? Csak imitálni fogjuk az ölelést? És mi marad így az udvarlásból? Mi váltja ki simogatásainkat? Kinek illatozunk ezután? Kié lesz nyári testszagunk, az álmos test szaga, a másik bőrének illata, kié lesz mindaz a jó illat, ami különféle zamatok és virágok örömét idézte fel bennünk? Csupán emlék marad? Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem…

*

Mintha még a nyelvünk is megváltozott volna. „A” mint ajándék, mondjuk egymásnak, mintha spórolnánk a szavakkal, „B” mint boldogság, „C” mint céltalanság, „Cs” mint csalódás, „D” mint derű, „E” mint elégedettség… És én is egyre gyakrabban használom ezt a gyámoltalan, rimánkodó, belső hangon megszólaló nyelvet, mintha selyemgombolyag tekergőzne az ég felé.

*

Boldog vagy, én maszkom, aki megóvsz mindentől, aki helyettem mosolyogsz a járókelőkre. És mégse akarok hozzád szokni, kikérem magamnak, hogy függjek tőled. Már így is túl régóta tart ez az álarcosbál. És nem örömjátékról van szó.

           2020. július

*

Egy cipő orra gyöngéden hozzáér a lábamhoz az asztal alatt. Meglepődöm… Kitűnő lamb stew-t készített nekünk, jó házigazda, s most, csak úgy, cipője orra hozzáér a lábamhoz. Fölcsillan a szeme. Halott feleségére, Guinevre-re emlékeztetem… Érzi bennem elhunyt felesége jelenlétét… Az ő szeme fénye ragyog a tekintetemben… Na, így lesz médium belőlem, mondom. Körülöttünk táncolnak az emberek. Ha már lekéstem a repülőt Manchesterbe, hadd legyek Londonban médium. De inkább gyerünk táncolni, kisasszony. Vidám vendéglő, görög specialitással. És hirtelen ott terem Ganina Corondan is, mintha a tévéképernyőről lépett volna közénk. Iszunk és táncolunk. Savanyított vadalmát eszünk egyenesen a befőttesüvegből. Aztán éktelen csörömpölés, néhány tányér darabokra hull. Lekerült rólad a rontás, mondja egy fehér kötényes asszony. Úgy legyen!, mondom neki. Majd Monica Madaș elvisz egy máramarosi táncra. Íme, így hódítottam meg Londont egyetlen éjszaka alatt. De ez már régen volt.

Lövétei Lázár László fordításai
1972, Lövéte. Csíkszentdomokoson él.

‍