„Mire észbe kapott, az ő börtönének is bezárult az ajtaja”

Layla Martinez: Szú. Várnai Gina fordítása. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.

A Szú egy nagymama és egy unoka története – olvasható a kötet fülszövegében. Egy nagymama és egy unoka, akikben és akiken keresztül ott van az elnyomók és elnyomottak története, a szakadék, ami át nem hidalható, a fájdalomból született bosszú, ősi tudások és mágia, igazságtalanság, szegénység. Egyéni sorstörténetek, amelyek túlmutatnak a személyes kérdéseken, kihangosítva azok társadalmi aspektusait. Nők, akiket kihasználnak, nők, akiket bántalmaznak, férfiak, akik hordozzák magukban a generációkon átültetett traumákat, elnyomottakból elnyomókká válnak, és egy ház, amelyből mintegy képtelenség szabadulni. Falai régen felhúzott, jól kimunkált falak, szabadulni közülük alig lehet. Ha egyáltalán.

„Azon az éjszakán, mikor anyám habarccsal befalazta a nyílást, megértette, hogy az árnyak beléköltöztek. Már nem csak a függönyök meg az ajtók mögül hallotta, hanem belül a mellkasában, a gyomrában érezte őket. Mikor a fülét a hasamhoz tapasztotta, bennem is hallotta őket. Tudta, hogy minden nőben, aki ebben a családban világra jön, ott lesznek, behálózza a zsigereiket, és képtelenség lesz kitépni onnan. Mindennek megvan az ára, és ezért anyámnak kellett megfizetnie.” (55.)

Van-e út, ami elvezet az árnyaktól, megszakítható-e az eleve elrendeltnek tűnő sorsismétlődés? Hol törik derékba a tenni akarás, a jobb élet utáni sóvárgás?

A megvetés és igazságtalanság megköt, letaszít, láthatatlanná tesz. De meddig bírható a benn fortyogó harag, meddig bírható mások megvető pillantásával magunkra nézni, magunkra maradni? „(…) de igazából semmi nem változott, mert itt soha nem változik semmi, és mikor valaki változást akart volna, azonnal darabjaira zúzták, félbetörték, kilőtték a fogait a dombtető közepén” (125.), és „De ugyanúgy utálnak mindannyiunkat, ugyanúgy undorodnak tőlünk, és ez az undor belénk furakodik és megmérgez minket, olyan mélyen hordozzuk magunkban, hogy a végén elhisszük, hozzánk tartozik – de nem” (131.).

A szú zakatol, perceg, hangja felemészt, újragondolásra késztet. A Szú sötétlő, mágikus közege magába hív, miközben oldalról oldalra kérdez rá hatalmi mechanizmusokra, nyomja arcunkba mindennapi és hosszú időkön átörökített elnyomásainkat fájdalmas, hiányokkal és árnyakkal teli női életutakon keresztül. A Szú távoli tájak történetének tűnhet, világa olykor idegen lehet – pedig itt van, mindannyiunkhoz közel, olyan lehasított valóságokban, amelyeket nem akarunk látni.

A kötetet olvasva elhomályosodhat az értékítélet a bűn és nem bűn fölött, változó méreteket ölthet bennünk a düh, értetlenkedés. Néma kiáltásra nyílik a szánk. A Szú hangosan formálja meg hangtalan szavainkat, és nem engedi, hogy sokadjára is félrefordítsuk fejünk.

‍