Most hagyjalak el, amikor végre megtaláltalak? 

Sigmond István Szerelemeső című regényének színpadi feldolgozását a Kolozsvári Állami Magyar Színház mutatta be 1989-ben, Tompa Gábor rendezésében. A napjainkban is progresszív szöveg alkalmasabb időpontban nem is kerülhetett volna színpadra, mint a rendszerváltás idején. Bár explicit rendszerkritikát nem fogalmaz meg a dráma, mégis remekül példázza, hogyan lehet egy ember tragédiáján keresztül, az empátia felébresztésével érzékeltetni nagyon konkrét társadalmi problémákat. S bár kortárs szövegnek ma nem nevezhető, mégis aktuális, mert története univerzális, kívül esik téren és időn.

Nem találtam meg, ki adaptálta a regényt drámává, abban biztos vagyok, hogy az a Szerelemeső, amelyet én olvastam, nem azonos a Kolozsváron bemutatott előadás szövegkönyvével, mert a szereposztásban nem ugyanazok a karakterek szerepelnek, mint a drámában feltüntetettek. A dráma sok pontos instrukciót tartalmaz, benne konkrét leírásokkal, világítási utasításokkal. Ez betudható annak, hogy az adaptáló hű akart maradni a regény tér- és cselekményleírásaihoz, és jól vizualizálhatóvá teszi a szöveget.

Emellett a dráma keretes szerkezetű. Az első és az utolsó jelenet néhány információ különbséggel egy és ugyanaz. Az első jelenetben prológusként és seregszemleként is értelmezhetjük. Megszólaltatja az összes szereplőt, exponálja a leendő feszültséget, megteremti a tragikus atmoszférát és bemutatja a kulcsot, amelyben a mű megíródott. Az előadás végén pedig ez az érzelmi ugródeszka a főszereplő végső, mindent eldöntő monológjához. Izgalmasan megírt drámáról beszélünk, mely annak ellenére, hogy lineáris dramaturgiával dolgozik, mégis késleltet bizonyos történéseket, így tartva fenn a feszültséget és a rejtélyes atmoszférát. Két síkon (valóság és a főszereplő belső világa) zajlik a történet, ezek váltakozásában és összemosódásában (a tetőpont, illetve a végkifejlet felé haladva) csúsztatott dramaturgia fedezhető fel. Emlékeztet Kafka A per című regényének álomszerűségére.

S ha már a darab atmoszférája szóba került, fontos megemlíteni, hogy az irodalom szerelmeseinek kedves dráma lehet a Szerelemeső: amellett, hogy szimbolista lírai elemekből állnak össze a monológok, a főszereplő belső világa, találkozhatunk benne mesével, görög mitológiával (Eurünomé, a Mindenség Istennőjének mítosza) is. Ha az eddig felsoroltak nem tennék egyértelművé a tényt, hogy jól megcsinált drámáról beszélünk, hozzáteszem azt is, hogy a Szerelemeső dramaturgiája folyamatosan késztet a kettős értelmezésre: minden képnek, jelenetnek s dilemmának többletértelme van. Ennek köszönhetően a cselekmény és a karakterek még a legköltőibb szimbólumok (pl. a festő képeinek pontos leírása) között is „életszagúak”. A valóságban is igen ritka az olyan szituáció, amelyben egyetlen kizárólagos igazság létezik. Ezzel a dráma empátiára is nevel, az érme két oldalát mutatja meg. Igaz, csak a főszereplő nézőpontjából.

Meglep Sigmond István, mert női narratívából fogalmaz meg leginkább nőket érintő társadalmi problémákat. Mindezt pedig a 20. század végi Romániában teszi, olyan módon, hogy napjaink olvasója azt gondolhatná, egy kortárs feminista írónő szövege került a kezébe. Korát meghaladva felmerül a transzgenerációs traumák kérdése, a mentális betegek megbélyegezettsége, a hit esetleges szélsőségessége és a hiány, az apátlanság, a nők szexualizálása és hátrányos társadalmi megkülönböztetése. Főszereplőjét, Krisztinát kizárólagosan emeli ki a többi szereplő közül. Rajta kívül mindenki más inkább figura vagy szimbólum (pl. Tárházy Rudolf ügyvéd a negatív bürokratikus hatalom reprezentációja, Püsök utcaseprőn keresztül pedig a szegényebb munkásréteg problémái tárulnak elénk). Ez megmutatkozik a mellékszereplő férfiak relatíve egységes beszédmódján: bár gyakran használt szavaik, szófordulataik eltérőek, ugyanaz a retorika és deklamáló stílus jellemző mindegyikre, csupán státuszukból adódóan akadnak különbségek. A női karakterek esetében más a helyzet: Pálfiné, a főhősnő édesanyja az eltorzult anyakép, a szélsőséges hit és a mentális zavarok képviselője, Vargáné, Krisztina anyósa pedig a gyász hírnöke és a megbélyegzés gonosz megtestesítője.

Krisztina férje (Domokos) és Krisztina szeretője (Iván) kevésbé elrajzolt karakterek. Az ő jelentésük inkább a hiányteremtés és -betöltés, ők a belső konfliktus forrásai. A főszereplő tőlük függ és később tőlük függetlenedik. Két különböző pólust képviselnek: Domokos a jó, a logikus ember: megbízható, tekintettel van környezetére. Ám házasságában figyelmetlen és nem szereti úgy feleségét, ahogyan annak szüksége lenne rá. Ezzel szemben Iván, a „gyilkos úr” (Püsök szólítja így, miután Iván elüti őt) intenzív és szenvedélyes alak, aki nem törődik az őt körülvevő világgal, csak saját igényeit próbálja mindenáron kielégíteni. Költői és szenvedélyes, minden megvan benne, ami Domokosból hiányzik. Krisztinát akkor ismerjük meg, amikor rálép a megcsalás ingoványos útjára. Bűnének indítéka feltételes depressziójából (feltételes, hisz nem vagyok pszichológus) és negatív sztoicizmusából fakad: a boldogtalanság és a „minden mindegy” engedteti meg vele a hűtlenséget. A nap végén pedig kiderül, hogy éppen a férjéhez való hűtlenség vezeti el az önmagához való hűséghez. Ugyanakkor nehéz eldönteni, hogy indítéka a félrelépésre nem a szerelem-e. Bár kapcsolata Ivánnal hirtelen jön, szép szavakon és szenvedélyes szeretkezéseken kívül nem egy kompetens páros képét mutatja. Illetve Krisztina az utolsó utáni pillanatig reménykedik abban, hogy férje érzelmileg elérhetővé válik számára. Provokálja, hogy valamiféle érzelmet csikarjon ki belőle. Ez azonban nem történik meg. A legmegrázóbb tragédiák sem hoznak változást: Domokos édesapjának halála, Krisztina édesanyjának halála sem képes elmélyíteni kapcsolatukat.

Krisztina megbélyegzett nővé válik. Kezdetben Iván a Mindenség Istennőjeként hivatkozik rá. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy azonosul egyre inkább ezzel a megnevezéssel. Amellett, hogy új szemszögből látja magát, személyisége meg is törik, nehezen lehet eldönteni, hogy mi történik meg vele valójában. Nem tudom, hogy képzelgés-e az, hogy Domokos meglátja őt Ivánnal, és bosszúból megerőszakolja. Nem tudom azt sem, hogy terhessége saját fantáziájának szüleménye-e, vagy a paranoia játssza le elméjében a legrosszabb szcenáriót, ami megtörténhet, ha hűtlen a férjéhez.

A dráma vége Ibsen Nórájának történetével azonosítható. Krisztina férje válni akar tőle, mert úgy gondolja, Iván gyermekét szülte meg. Ám mikor kiderül, hogy ő a kicsi Kriszti édesapja, Domokos úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és folytatni akarja a közös életet. Krisztina azonban a függetlenséget választja. Ebben a döntésében az is szerepet játszik, hogy Iván már egy másik nővel él együtt, akit ugyanúgy a Mindenség Istennőjének szólít.

Zárógondolatnak szeretném itt hagyni a darab nekem címzett üzenetét és Krisztina utolsó megszólalásának részletét: „nekem most ki kell próbálnom a nagy ugrást: hátraszaltót vetek a cirkuszi kupola legmagasabb pontján. Azt fogják hinni, hogy ez volt az a bizonyos világszám: a halálugrás. Csakhogy ti nem látjátok, hogy alattam láthatatlan hálók vannak kifeszítve.” Az üzenet talán az, hogy bármit is kell átélnie az embernek, mindig meg fogja őt találni egy cél, amiért érdemes élni – tovább.

‍