Műszakváltás

Mikor Béla magához tért, valami folyópart magas töltésén gyalogolt, és egy ütött-kopott, Pegas márkájú biciklit tolt maga mellett. Amolyan egysebességes, felnőtt, női kerékpárt. Pontosan olyat, mint a nagyapjáé volt. A vízen kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak csendben, mint vajdarabok a forrósodó serpenyőben. Hófoltok ültek a part menti csupasz fűzfabokrok tövén, hideg volt, didergett.

A parton egy régi, bakterházhoz hasonló épület állt, mellette apró stég, a fövenyre húzva pici csónak. A felső ablakok úgy bámultak, mint az üres szemek, az alsókat meg valaki durván befalazta téglával. Tető nem volt, alighanem réges-rég beomlott. Valahol a ház mögött egy kutya ugatott, de különben csend volt. Még a víz csobogását sem lehetett hallani.

Lesétált a töltésről, odament az épülethez, hallgatózott. Nekitámasztotta a biciklit a falnak, és megkerülte az épületet. Egyetlen bejáratot talált. A hideg szél jobbra-balra lengette a kékre mázolt ajtót. „Hahó!”, akarta mondani, de valami idegen, korong alakú fémtárgy koccant a fogához. A tenyerébe köpte: egy ezüst érme volt. Pénznek tűnt, de hogy milyen címlet vagy valuta, nem tudta megállapítani. Alig olvasható cirill vagy talán görög feliratot meg egy halványan kivehető domborművet látott rajta.

Megkopogtatta az ajtót, de nem kapott választ, ezért belépett. Egy fehér duplex kartonnal leterített íróasztal áll az ablak mellett, az asztalon fehér folyadékkal félig telt, háromdecis, széles szájú üveg.

– Ide nem szabad bejönni! – reccsent rá egy öblös férfihang a félhomályból. Béla ijedtében elejtette a pénzérmét, ami félkört leírva begurult az íróasztal alá, egy darabig halk csilingeléssel pörgött a tengelye körül, majd az oldalára dőlt.

– Azt onnét vegye fel! – szólt rá Bélára a hang tulajdonosa, egy negyven körüli, túlsúlyos férfi. Fekete egyenruha volt rajta, kigombolt zubbonyából előbuggyant méretes hasa, baseballsapkáját a homlokáról feltolva, kissé ferdén hordta. Szája sarka zsíros volt, valamit rágott, a szagok alapján talán kolbászt. Kiitta a fehér folyadékot az üvegből, és elnyomott egy böfögést.

– Mit akar itten? – kérdezte, és leült. – Nem lássa, hogy ki van írva, idegeneknek tilos a bemenetel? Mindegy, maradjon. Eléggé vékonyfaszú szél fúj odaki…

A zubbonya belső zsebéből egy szemüveget vett ki, a fiókból űrlapokra emlékeztető papírokat halászott elő, golyóstoll kattant, belemerült valami munkába. Csend volt, csak a papír sercegése hallatszott, mintha egér kaparászna valahol. Majd lendületes csattogással pecsételni kezdett, végül kötegbe fogta a papírokat, a fiókba dobta a pecsétet, hasával visszatolta, és felállt a székről. Kissé lepöccintette orrán a szemüveget, Bélára nézett, és hangjában némi együttérzéssel mondta:

– Nekem most valami dolgom van, de mindjárt jövök. Addig üljön le a helyemre, mert csak ez az egy szék van itten.

A szemébe húzta a sapkát, begombolta a zubbonyát, és elindult. Az ajtóból még hátraszólt:

– Ne nyúljon semmihez!

Fél óra elteltével Béla nem tudott ellenállni a kísértésnek. Kihúzta a fiókot, belenézett. Háromféle füzetet, félig elfaragott, szétrágott végű ceruzákat, golyóstollakat és két pecsételőt talált. Visszacsukta. Kinézett az ablakon. Odakint semmi változás, nem is sötétedett, világosabb sem lett, képtelen volt megállapítani a napszakot. A némaságot csak néha szakította félbe egy kutya ugatása. Hűvös volt a helyiségben, vacogott. Egy hideg, barna csempekályha állt a sarokban, de tűzifa egy szál sem. A kályha mellett, falba vert szegre akasztott vállfán egy fekete zubbony lógott, ahhoz hasonló, amit a férfi hordott. Lesz, ami lesz, gondolta Béla, azzal belebújt a meleg ruhadarabba, és begombolta. Az asztal sarkán egy fekete baseballsapkát talált. Mivel látványosan kopaszodó feje is fázott, feltette.

Várt. A kutyaugatást hallgatta, miközben ujjaival az asztalon dobolt, és az asztal lapján ide-oda tologatott egy kis szürke radírt. Elzsibbadt a feneke, ezért arasznyit bennebb ült a széken, és a fiókból elővett egy ceruzát. Az asztalra terített kartonra kis malacot rajzolt. Mellé házat, autót, napocskát, kisnyulat. A kutyaugatást néha elnyomta a szél zúgása, de egyébként nyugalom ülte meg a helyet.

Órák múlva már karba tett kézzel szendergett a székében. Aztán egyre erősödő zsivajra ébredt. Pillanatokon belül kisebb, hangos kompánia özönlött be a helyiségbe. Távol-keleti turistáknak tűntek, mindenki fotózott, villogtak a vakuk. A hangzavar miatt nem tudta megállapítani, hogy japánok vagy kínaiak, mindenesetre tört angolsággal rájuk ripakodott:

– Szpík inglis?

Csend lett. A színesen öltözött csapat tagjai egymásra néztek, összesúgtak, majd pénzérméket kotortak elő a zsebeikből, és letették az asztalra. Ahhoz hasonlókat, amilyet Béla néhány órája a szájában talált. 

Felsóhajtott. Felkelt az íróasztaltól és nagyot nyújtózott. Intett a társaságnak, hogy kövessék, majd elindult a stég irányába, és letolta az apró csónakot a vízig. Kivette az evezőket, a tartóba illesztette, utána leült a lélekvesztő hátuljába. Megköpte a tenyerét, és odakiáltott a csoportnak:

– Okéj! Oán báj oán!

‍