.svg)
„Egy nagyon szomorú nő”, így válaszolt az egyik kollégám a másik kollégámnak, aki arról érdeklődött, kicsoda az a Lana Del Rey, akiről írni szándékozom. Válasza nem nélkülözte az iróniát. Egy másik alkalommal, egy fesztiválon álltam sorba a toalettnél egy ismerősömmel, amikor a hangszórókból megszólalt a Summertime Sadness. „Én amúgy bírom”, jegyezte meg kissé vonakodva az ismerősöm. Rávágtam, hogy én is, mire hozzátette: „de én igaziból, tényleg, minden irónia nélkül”. Látszott, hogy kissé pironkodik a vallomása miatt. Nem ez volt az egyetlen eset, amikor azt tapasztaltam, hogy Lana Del Rey sokak – főleg az én nemzedékem – körében afféle bűnös élvezetnek számít, kicsit olyan, mint Rejtő Jenő volt gyerekkoromban, akit mindenki olvasott, de kevesen vallották be nyilvánosan, mert a karótnyelt iskolai kánon szerint nem volt egészen világos, mennyire vall jó (magas, komoly ésatöbbi) ízlésre az érte való rajongás – de ahogy akkor, ez most sem foglalkoztat különösebben.
Amióta ugyanis – a kis Lizzy Grantből – megszületett a Lana Del Rey nevű zenei persona, már a 2012-es Born to Die: The Paradise Edition óta (azóta sem tud ennél jobb lemezt letenni az asztalra, ez a problémája) folyamatosan a giccs és a klisé pengeélén táncol, búgó, altba hajló mezzoszopránjával azt a szürke zónát énekli be, ami a kulturális jelenségérték és a popszakmai blöff között terül el. Ehh, kezdek úgy beszélni, mint valami tudálékos, vájtfülű esztéta, ami nem vagyok. „Egy nagyon szomorú nő”, maradjunk inkább ennél. Minden, valamelyes karizmával rendelkező előadó vonzereje visszavezethető egy nehezen meghatározható, de jól érzékelhető jellemzőre, a többi csak cicoma, architektúra, tömegkulturális termékkiegészítő. Jim Morrisonnál például ez a vad, sámánisztikus költőiség, Nick Cave-nél a mindent átható, nem-evilágiba játszó spiritualitás, Lana Del Reynél pedig az éjsötét tónusú, édeskés mélabú. Lanát többnyire a melankolikus vérmérsékletű emberek kedvelik, mert az egész jelenség erről szól, és mint ilyen, valamilyen rejtett kapcsolatban áll a költészettel („minden szomorú ember szereti a költészetet, a vidám emberek a dalokat szeretik”, hogy Vanessa Ives nevű kedvenc médiumomat idézzem a Londoni rémtörténetekből).
Az ártatlanságát vesztett, szabadszájú csitri („my pussy tastes like Pepsi cola, my eyes are wide like cherry pies”), a bukott femme fatale („in the land of gods and monsters I was an angel”), a vadóc hippilány („no one’s gonna take my soul away, I’m living like Jim Morrison”), a száguldó éjszakai pillangó („I hear the birds on the summer breeze, I drive fast, I am alone at midnight”), a mulandósággal számot vető, esdeklő szerelmes („will you still love me when I’m no longer young and beautiful”), az anyagias Miss Americana („money is the anthem […] tell me I’m your national anthem”), a vallásos déli háziasszony („what’s mine is between you, me and Jesus”) – ez mind Lana Del Rey. Az élveteg vintage erotika, a noiros halálvágy, a koktélmámoros beach partyk (tinédzserkori elvonója óta egyébként nem iszik, hiába lengi körül alkoholgőzös aura a public image-ét) és újrapolitúrozott oldtimerek világa, van mindebben valami elérhetetlenül vonzó, az elveszőfélben lévő, de soha-el-nem engedett, időnként groteszk rémlátomásba (à la David Lynch) forduló amerikai álom, Elvisszel, 66-os úttal, szelíd motorosokkal, Walt Whitmannel, útszéli bárokkal, cserzett arcú cowboyokkal, Clint Eastwooddal, tépett csillagos-sávos lobogóval, távolban pislákoló nagyvárosi fényekkel, egyszóval (mondjuk már ki): a szabadsággal. Lanát hallgatni olyan élmény, mint amikor a nevadai sivatagon át száguldó Cadillac megáll egy rozoga benzinkútnál az alkonyatban – nincs honnan tudnom, valójában milyen, mégis tudom.
Van ebben az egészben persze egyfajta mélységes, elbűvölő korszerűtlenség, nem véletlenül kényszerül folyton magyarázkodni az egyenlőtlen nemi szerepek, a szexuális kihasználás glamourizálása, a „fehér privilégium” vagy a „kulturális kisajátítás” miatt – és ő rendre visszakozik is, csetlik-botlik a kultúrharc porcelánboltjában, egyik szájával blamálja a feminizmust, másik szájával megátkozza Trumpot, szóval csupa olyasmit tesz, amivel normális körülmények közt nem kéne foglalkoznia; de részben talán épp ez a kiszámíthatatlanság és esetlenség emeli le a jólnevelt Taylor Swifteket produkáló popipar gyártósoráról.
Legutóbbi fellépésén, az áprilisi Stagecoach fesztiválon vissza- vagy megérkezni látszott oda, ahová valójában mindig is képzelhettük: egy tornácos vadnyugati farmerházat imitáló díszlet előtt énekelte készülő új albumának countryballadás hangoltságú, déli gótikával átitatott dalait arról, hogy csillagok hullnak Alabamában, magányos az út Houstonba és rettenetes csend honol Délen. És ez is jól áll neki, az érett vidéki nő szerepe, elvégre negyvenévesen nem lehet Lolitát játszani.
Valószínűtlennek hangzik, de Lana Del Rey, a dark / dream pop tékozló leánya negyvenéves. Már nem halhat meg annyira fiatalon, mint idoljai, Jim Morrison vagy Kurt Cobain, de Elvist még beérheti – bár hál’Istennek semmilyen jel nem utal erre. Amikor kilépett a reflektorfénybe azon a tornácos színpadon, ragyogott, jobban, mint valaha. Hiszen tudvalevő, hogy a szomorúság, különösen nyáron, megszépíti az embert.
