Öregek, fiatalok

Czóbel Marianna: Áhitat
Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

− A mitologikus világkép talaján álló ember viszonyát a környezetéhez legplasztikusabban az állatokkal való kapcsolata példázza – magyaráztam Tibinek. − A mítoszok, mesék tele vannak mágikus állatalakokkal, amely jelenséget a mai gondolkodásunkkal, helyesebben inkább a tegnapival, alkalmasint fantasyként értelmezünk. Az archaikus ember azonban tudta, érezte, hogy ember és állat valóban egy vérből való. Ezt a mezőgazdasági kultúra elfeledte, mert élesen elkülönülve éltek az emberek és a jószágaik, de az ősi népek, akik fizikailag együtt laktak az állataikkal és igen jól, testközelből ismerték a vadon élő lényeket is, mind tudták. Ahogy a gyerekek mindmáig: látják, hogy az állatok alapvetően olyanok, mint mi vagyunk, mégis titokzatosak, mert számos dolgot nem értünk velük kapcsolatban, leginkább azért, mert nem bírjuk egymás nyelvét. Van, amiben jobbak nálunk és van, amiben úgy tűnik, mi vagyunk jobbak. Bár az is lehet, ez csak a látszat. Meggyőződésem, hogy az emberi tulajdonságokkal fölruházott állatok a mesékben és a mítoszokban nem mindig és mindenkor embert szimbolizálnak, hanem valami ősi, talán a kollektív tudatalattiban bujkáló közös nevezőt. És azt se feledjük, hogy az ember akkor a legállatiasabb, amikor a legmesszebbre távolodik az állatokkal közös tulajdonságaitól!
Tibi szórakozottan simogatta a kutyája nyakát. Talán nem is figyelt rám.− Sokat pofázok, ugye?
− Ha neked jól esik – vonta meg a vállát. – De hogy jön ide, amit mondtál?
Nyilván a kutyáról jutott eszembe. Néhány napja tévedt a pincébe, mókás külsejű korcs volt, Tibi azonnal pártfogásába vette.
− Csak úgy eszembe jutott.
− Elmúltál hatvan – nevetett Tibi –, és még eszedbe jutnak dolgok? Én már csak révedezem.
Erre nem tudtam mit válaszolni.
− Tán a farkad is föláll még? – fordult felém a barátom kötekedve. – Nyilván föl, fiatal nőd van. Én régóta nem dugtam. Nem is menne, azt hiszem.
− Öreg vagyok én is, Tibi, de nem adom meg magam. Te túlságosan megöregedtél. A lelked, ha megbocsátod az efféle nagy szavakat…
− Hamarabb halt meg a lányom, mint én, Hunor. Ezt te nem értheted.
− Érdekel még valami? Érdekel még, mi lesz a világgal?
− Ez gyermeteg kérdés. – Tibi az ölébe vette az ebet. Az nem ellenkezett.
− Volt egyszer egy vak macskád… Még régen.
− Béla – mosolyodtam el. – Nagyon hiányzik. Tudom, hogy szánalmasan nevetséges vagyok, amikor ezt mondom, de olyan, mintha a gyerekem lett volna.
− Mert soha nem volt igazi gyereked, Hunor.
− Igazad lehet – hagytam rá.− Biztosan azért.
Hallgattunk egy sort. Kinn ültünk a répaföld szélén. Ősz volt, Tibi a temetőből tért haza, közben én vigyáztam a kutyára. Valéria ezért osztott a földre, ahol egyébként nemigen akadt tennivaló. Gesztust gyakorolt. (Tőle szokatlanul.)
Lassan leereszkedett körénk a szürkület, a levegő lehűlt.
− Szerinted mi történik itt? – kérdeztem Tibit. – Az sem érdekel?
Tibi nem felelt, csak a fejét ingatta. Tovább beszéltem:
− Olyan átmeneti érzésem van. Amikor idekerültünk, pár nap múlva vitáznunk kellett két másikkal. Kíra meg én két régi pincelakó, Valéria közeli emberei ellenében. Legalábbis azt hiszem, közeliek. Mint egy beavatási szertartás, olyan érzés volt, Valéria azonban arra kért bennünket, semmiképpen se érezzük annak. Aztán hosszan beszélt amisokról, összetartásról, új közösségről, ami hamarosan megszületik…
− Amikor találkoztam vele – vágott a szavamba Tibi −, Rita, a lányom már halott volt. Néhány napja. Az anyja nem evett, nem ivott, csak sírt. Valéria megetette és megitatta. Tucatnyi emberrel érkezett. Nem tudom, miként találtak rá a pincére, egyszer csak ott álltak előttünk. A feleségemmel pár szót váltott csupán. És megmentette. Nem értem, hogyan és nem is érdekel. Beköltöztek. Pár nap múlva újabb emberek érkeztek, ők a másik pincében rendezkedtek be.
− Valéria családja.
− Azt hiszem, igen.
− És azok, akikkel érkezett?
− Nem tudom. Zita, Zénó és Karesz, Torda meg Zsolt biztosan köztük voltak. Az Áramszünet Kezdete óta együtt éltek, azt hiszem.
− Szegediek?
− Nem, biztosan nem. Nem ismerték ki magukat errefelé. De nem izgat, honnan keveredtek ide.
− És az sem, hogy mit akarnak?
− Rosszat nem, azt hiszem – vonogatta a vállát Tibi. – Vigyáznak a gyerekekre, megszervezik az életet…. Élni akarnak, jövőt akarnak. Én se ehhez, se ahhoz nem ragaszkodom. Mi tagadás, ez a te gondod, nem az enyém. Úgy állapodtunk meg, hogy mi, a feleségem meg én, kívülállók maradunk.
− És a másik pince lakói? Lassan fél éve vagyok itt, mégse láttam őket egyszer se…
A barátom föltápászkodott, a zsebéből előkotort egy madzagot, rákötötte a kutya nyakára.
− Ne haragudj, Hunor, hagyj engem ezzel. Amikor megláttalak a temetőben, megörültem neked, nem tagadom. De gyorsan elmúlt az a kellemes érzés. Kedvellek továbbra is, mindig is kedveltelek, mindig is kedvelni foglak. Csakhogy már ennek sincs jelentősége.
Nem szólt többet, elindult a pince bejárata felé, maga mellett vezette az állatot. Lógó orral követtem őket. Időközben ránk borult a sötétség.
*** Tibi sikeres ember volt a régi világban, gondoltam azon az éjszakán, álmatlanul forgolódva. Most viszont egy roncs. Nyilván a lánya halála is közrejátszik ebben. Dávidnak ellenben él a lánya, mégis csetlik-botlik, szerencsétlenkedik. Noha magabiztos, sikeres polgárként élte és ő maga alakította az életét az Áramszünet előtt. Olykor megembereli ugyan magát – mint a Bátrak Serege katonájának leterítésekor –, alapvetően azonban lesír róla, hogy kínlódik, szenved, hogy bizonytalan, gyámoltalan, támaszra és megerősítésre szorul. Ezzel szemben nekem, akinek gyakorlati ügyekben leginkább a bolondok szerencséjére hagyatkozva teltek a mindennapjaim 2030. március eleje előtt, ebben az új életben nem okoz különösebb nehézséget talpon maradni. (Persze, lehet, hogy ez is csupán szerencse.)
− Ha nem lenne Áramszünet, akkor is elképzelhető volna, hogy együtt legyünk? – kérdeztem Kírát egyik reggel.
Kíra sokáig töprengett. Már-már kínosan sokáig.
− Azt hiszem, nem – bökte ki végül.
− Vagyis jókor voltam jó helyen…
− Nem, nem erről van szó! Először biztosan hálás voltam, hogy mellettem vagy és segítesz. Aztán pillanatok alatt rájöttem, mennyire egy a hullámhosszunk. Halason vagy az itteni kötelező vita alatt csak a vak nem láthatta, milyen jól kiegészítjük egymást. Ez az Áramszünet előtt nem derült volna ki, vagy csak valami nagy-nagy szerencse folytán. Elsősorban miattad nem.
− Nem közeledtem volna.
− Sem fizikailag, sem lelkileg. Mert a nagyapám lehetnél, ugyebár…
− Úgy is beszéltem veled, igaz?
− Minimum távolságot tartottál, mert valójában egy konformista alak voltál... És lényegében még most is az vagy, csak már nincs konform…
Fején találta a szöget, megint.
− És meddig lehet ezt így?
Kíra szelíden megérintette az arcom:
− Tervezni kezdted a közös jövőnket?
− Nem, annyira naiv nem vagyok. Azt se tudom, holnap itt leszünk-e még, vagy meg kell lépnünk, mint Kevin elől. Nem tudom, mi és miként alakul. A jövőről képtelen vagyok hosszasan tűnődni, mert nem látom át, pontosan miért is kerültünk, ebbe a helyzetbe, amibe kerültünk és minden tapasztalatom, ami alapján terveket szőhetnék, egy olyan világban szereztem, amely szinte nyomtalanul szűnt meg egyik pillanatról a másikra. Szertefoszlott, akár a szappanbuborék. S hirtelen mintha egy új bolygóra pottyantunk volna.
− Apám hasonló szavakkal panaszolta el, mit érez az Áramszünet Kezdete óta – tette meleg kezét a karomra Kíra. – Csak ő képtelen szabadulni a veszteségtől.
− Ezzel arra utalsz, hogy mi, te meg én, képesek vagyunk erre?
− Pontosan. Ezért mi tulajdonképpen jól reagálunk az új, a régi, megszokott életünkhöz képest extrém helyzetekre. Apám hálás neked, úgy érzi, nélküled már meghaltunk volna. Vagy rabszolgák lennénk.
− Néha úgy érzem, velem se sokkal jobb a helyzet, mint vele. Vándorlunk. Magunktól képtelenek vagyunk megoldást találni vagy teremteni, arra a közösségre pedig csak nem és nem bukkanunk rá, amelyik egy csapásra megoldja a gondjainkat. Attól félek, ez a társaság sem az, ez a helyzet is csupán átmeneti állapot… Haladék, nem menedék…
− Apám hálás neked, mert nélküled már meghaltunk volna. Te vagy az, aki összetartja a családunkat. Apám szerint – hajtogatta Kíra, mintha nem is hallotta volna, miről beszélek. − És igaza van. Szerintem is.
Pár pillanatig némán bámultunk egymás szemébe.
− Család vagyunk? – kérdeztem.
− Igen.− Ez már terv – jegyeztem meg.
− Talán.
− Terveik azoknak vannak, akiknek jövőjük is van. Vagy legkevesebb, hiszik, hogy van.
− Valamiféle jövő biztosan létezik számunkra – simogatta meg újra az arcomat Kíra. – Ami annyit tesz, hogy fiatalok vagyunk.
Odakint fölharsant Valéria hangja. Elindult egy újabb nap.