Páskándi Géza világképtágító káprázata

„A kortárs horizontja a várakozás; a ma olvasott szövegben a jövendő teljesítményt reméli. Az utókor »visszafelé« olvas; a végpont ismeretében az előzményekre figyel.”

           Láng Gusztáv

1. A Magyar Napló Kiadó 2019-ben indította el a Rádiusz Könyvek sorozatát. A könyvcsalád azoknak a „sugárzó” életműveknek kívánt otthont adni, amelyek „az emberi és a nemzeti lét meghatározó kérdésein gondolkodó, a történelmet átvilágító, a mindenkori emberi helyzetet lényegszerűen felismertető lírai, epikai, drámai, esszéírói és műelemző munkákat” tárják az olvasók elé. Az intellektus méltósága című Páskándi-kötet szerkesztője, Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a sorozat gondozója az utószóban jelezte, hogy a folyóiratokban fellelhető, illetve a kéziratban maradt esszékre esett a kiadó választása. A rangos kiadvány áttekintése során feltűnt, hogy a válogatás nem terjedt ki a költő második alkotói korszakára, az 1963 és 1973 közötti periódusra, mely közvetlenül a fogva tartás utáni években bontakozott ki az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó hasábjain. Ez késztetett arra, hogy viszontlássam az emlékeimben derengő Páskándi-írásokat és azok szövegkörnyezetét. A rendre előkerekedő esszék egyre felismerhetőbbé tették számomra – amit egyetemi hallgatóként legfeljebb sejtettem –, hogy a börtönévek után a szabadsághiányos évek alatt beindult szellemi folyamatok készítették elő Páskándi írásművészetének egyre látványosabb kibontakozását. Beigazolódva láttam azt az irodalomszemléleti alapelvet, amire az áprilisban elhunyt Láng Gusztáv tanárom és kollégám hívta volt fel a figyelmem.

2. Nem készültem Páskándi-kutatónak. A szatmárnémeti Páskándi Napok avattak azzá – Muzsnay Árpádnak köszönhetően, aki kiváló művelődésszervezőként személyes gondjának tekinti Szatmár vidéke szellemi értékeinek fényre derítését. Persze aligha tehettem volna eleget Muzsnay felkérésének, ha a kolozsvári Szabédi Emlékházban nem bukkanok rá a Kriterion-szerkesztő Páskándi levelezésére. Hogy miért volt fontos ez az irodalomtörténeti forrás? Mindenekelőtt azért, mert Páskándi könyvszerkesztői életideje egybeesett a Kriterion felfelé ívelő szakaszával, az azóta emblematikussá vált művek sorjáztatásával. A Kriterion kolozsvári műhelyének vezetője pedig az a Dávid Gyula volt, aki ’56 után rabtársa, 1971 és 1973 között pedig szerkesztőtársa volt Páskándinak. Ő küldte fel bukaresti jóváhagyásra Az eb olykor emeli lábát című drámakötet nyomdakész kéziratát. De mert a fölöttes hatóság meg a könyvterjesztő számára mellékelnie kellett a „reklámfület” is, az a szerencsés ötlete támadt, hogy magával Páskándival írassa meg e sajátos drámaépítés filozófiáját. „Az a fajta színház, amilyet én szeretnék – olvashatta Dávid Gyula 1970. július 10-én –, nem abszurd, sokkal inkább abszurdoid. Az abszurd jelenség, a képtelenség, az észellenesség, a véletlenek uralma ott van a világban, a múltban, a jelenben, sőt, a jövendő történelmében is mint fájó, eszünket bontó lehetőség. Ezt a jelenséget szeretném a legpontosabban körülírni, mert szerintem a pontosság esztétikai kategória. Én nem igenlem az abszurdot, nem is kerget kilátástalanságba, de tudomásul veszem azt is, hogy egyetlen fegyverem van ellene, a precizitás: az értelem indulata.”

Alighogy megjelent a kötet, a kolozsvári kritikusok Pezsgő-díjat alapítottak Páskándi tiszteletére, Földes László pedig az abszurdoidok megszületésének romániai forrásvidékére irányította az irodalmi nyilvánosság figyelmét. „Amikor a mi vidékeinken is kezdték végre felfedezni az abszurd művészet hallatlan igazát – írta Az értelem indulatával című filozófiai esszéjében –, akkor Páskándi Géza épp egy minden társadalmi hatástól elzárt szanatóriumban feküdt súlyos betegen, majd, amikor gyógyultan távozott – abszurdként távozott. Anélkül, hogy ideje lett volna bármilyen hatást befogadnia (...), egyszeriben teljesen érett abszurd novellákkal, színdarabokkal lepett meg bennünket. Úgy látszik, a szanatóriumi élmények autentikusabb forrásai az abszurd irodalomnak, mint az abszurd irodalom külföldi mintái.” Demény Péter, aki a 2021-ben megjelent monográfiából értesült a történetről, azon meditált, hogy mekkora kihívást jelentett Páskándinak a börtönévek után „abszurd műveket írni olyan közösségben, amelynek reményre van szüksége”.

3. A „tények együttállásának” köszönhetően in statu nascendi érzékelhettem Páskándi műfajspektrumának kialakulását és megszilárdulását; végigkövethettem, hogy a költői eszköztár, a prózanyelv, a drámaszerkezet, az esszé befogadó tere miként vált alkalmassá időszerű mondanivalói érzékeltetésére. Ami annak idején nem kevés kockázattal járt, hiszen úgy kellett minden műfajban léthelyzetünkre irányítania a figyelmet, hogy megszólalása, írásművészetének üzenete a hatalmi szervek előtt rejtve maradjon, vagy legalábbis megtorolhatatlan formában lásson napvilágot. Egyik 1971-es esszéjében már írása címében tudtunkra adta, hogy számára a fenyegetettség ihletforrás. Egy történelmi tabló „áthallásából” is kiderült, hogy mekkora elővigyázatosságra késztette ez a kockázatos ihletforrás. Özvegyétől tudom: a cella magányát úgy élte meg, mint a szerzetesek; életről, filozófiáról, irodalomról, esztétikáról gondolkodott. Élete végén, amikor a Curriculum vitae-jét írta, azzal a kijelentésével lepte meg utókorát, hogy sem azelőtt, sem azután nem volt annyi „elit-ember” társaságában, mint épp börtönei hat éve alatt. Az 1963-as esztendő olyan fókuszpontnak tekinthető, melyből rálátásunk nyílhat mind az ’56-ot megelőző időszakra, mind az utána következő évtizedekre.

4. A börtönévek után Páskándi először az 1955 és 1965 között írt verseinek válogatását állította össze Holdbumeráng címen. Ezt követte az Erdélyben született novellisztikájának legjavát tartalmazó Üvegek. Amiből nem hagyta ki a még szabadlábon közreadott Csendes óra című karcolatát sem az Utunk 1957. január 12-i számából. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőségében vele együtt dolgozó pályatársa, Szabó Gyula emlékiratában így örökítette meg az akkori irodalmi nyilvánosságban szokatlan tematikájú és nézőpontú írás azonnali hatását: „Páskándi karcolata emlékezetessé tette annak az Utunk-számnak az olvasási napját a kiadói szerkesztőségben, ahová még külső »bejárók« is jöttek fellelkesülve az írástól. Az »egyedi« eset a sánta öregemberrel s az illemhellyel, amely egyetlen szabad hely és menedék a feleség házi zsarnokságával szemben, a szólás- és gondolatszabadság »csendes órájának« nyugalmas szigete, a legtelibetalálóbb erővel fejezte ki létünk általános helyzetét.”

Nyolcévi kényszerhallgatás után következett a Weisskopf úr, hány óra? az Utunk 1965. július 2-i számában, amely ugyancsak az egyént állítja középpontba egy öreg zsidó órás személyében. Egy másik zárt térben, a cellában éli át a hős a félelmet, de ennek megírásához már nem az egyenes beszédet, hanem a parabolát választotta. Hamar ráébredt, hogy ugyanabban a diktatúrában találja magát, mint amelyik börtönbe juttatta. Két évvel szabadulása után folytak a Román Kommunista Párt IX. Kongresszusának előkészületei, s neki is nyilatkoznia kellett a maga írói ötéves tervéről. Felismerte, hogy a társadalmi berendezkedésben belátható időn belül nem várható gyökeres változás. Amikor bevitte novelláját az Utunkhoz, Szilágyi István már két éve az irodalmi-művészeti hetilap szerkesztője volt. Az ezredforduló táján a Kő hull apadó kútba, a Hollóidő, a Bolygó tüzek Kossuth-díjas szerzője így emlékezett erre a jelentkezésre: „Eseménynek számított, újszerűen hatott, számomra máig emlékezetes – talán mert ezzel Géza egyből leiskolázott bennünket.” Szilágyit 1968-tól kinevezték az Utunk főszerkesztő-helyettesének. Személyesen ismerte a megyei pártbizottság illetékes cenzorát, „a kultúrkincstárhoz szerződött filozopter-esztétát”, aki átengedte a Weisskopf urat, pedig jól tudta, miről van szó. „Még mindig jobb, ha parabolát pácolunk – idézte Rácz Győző alapállását –, mint ha a való élet parabellumaival babrálnánk. Még mindig jobb, ha az általunk ellenőrzött hasábokon futjuk köreinket, mint ha az alagsorban sokszorosítanánk verseket – utalt a szamizdat kiadványokra. – Eközben persze a kritika is átváltott, feledni igyekezett pedellusszerepét, s rövidesen a születő irodalom értékérvényesítésének szolgálatába szegődött.” Borcsa János értelmezése szerint Páskándi a főhős fenyegetettséget szülő groteszk álma a Führerrel (aki serblit csinált a zsidó koponyájából, hogy belerondítson) és kiszolgáltatott helyzete a börtön valóságában az egyén fizikai és szellemi megsemmisítését vetíti előre. Az áldozat pedig nem más, mint az a fogvatartott, aki azt az időt mutatja, ami van, sőt ezt cellatársaival is tudatja. Ezzel pedig kimeríti az izgatás bűntényét, és „szembemegy a börtönvilág »rendjével«, ahol »egybefolyik az éjjel a nappallal, az evés az alvással, a tompa lélek a sajgó testtel.«”

„A diktatúra homálya sem árnyékolhatta be Páskándi színesen villódzó, klasszikus műveltségből sarjadzó formabontó poétikáját” – írta immár a távlatok letisztult perspektívájából 2023-ban Árkossy István, aki – akárcsak magam – Kolozsvár Alverna negyedében Páskándiék szomszédságában lakott, annyira, hogy kitekintve kölcsönösen láthatták egymás ablakát. „Kép- és betűírónk” akkoriban az Utunk grafikai szerkesztője volt, így Páskándi szerkesztőségi látogatásainak emlékezetes pillanatait is megörökíthette. „A groteszk, az abszurd, az abszurdoid oly mélyen rétegződött lelkében, hogy »civil« pillanatai is tele voltak a szellem intellektuális nyelvi játékaival, lett légyen az bármiféle téma, esemény, tartalom. Társalgása során még a »profánnak« tűnő tárgyiasság is hamar átemelte őt a gondolatgazdagság filozofikus szféráiba, ahol az erkölcs, a logika rendszerének páskándisan lüktető feszítő ereje szójátékokban mindegyre megcsillogtatta a maga szellemi ércét (...), amikor saját súlycsoportjához méltó szakmabéli társai voltak jelen.”

5. Árkossy is szóba hozta, hogy az Utunk 1971 őszén az irodalom nyitottabb szellemű megközelítését tűzte ki célul, és elindította a középiskolások figyelmére számító +1 oldalt. Páskándi líratörténeti útirajzát, A vándor-lírát szerencsésen egészítette ki Láng Gusztáv verstan-szemináriuma, valamint Király László kalandozása a modern költészet tájain. Páskándi esszéfolyama azonban a 33. résznél abbamaradt, hogy aztán „átvándoroljon” az Igaz Szó hasábjaira. Az utolsó rész 1973 decemberében jelent meg, a költő elmenetele előtt. Akkor már aligha gondolhatott arra, hogy ezek az írások kötetben is megjelenjenek. Csakhogy a Páskándi jellegzetes észjárására valló, az életmű szerves részét alkotó esszéfolyam Magyarországon sem látott napvilágot.

6. A Páskándi-monográfia egyetlen fejezetében szóltam csak a „vándor-líra” vándorlásáról. Akkor még úgy gondoltam: a kötet Függelékében helyet kaphat a líraimotívum-vándorlás története is. Csakhogy a mikrofilológia íratlan szabályai szerint össze kellett még vetnem a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában őrzött Páskándi-anyaggal, ami a továbbiakban nem kis munkát jelentett. Komáromi Csaba főmuzeológusnak köszönhetem, hogy a határon átkelt hat ládából előkereste A vándor-líra gépiratait. Először 2022. június 16-án kaptam tőle biztató jelzést, miszerint „a ciklus darabjaiból is” talált kéziratokat, hogy aztán július 27-én – nagy örömömre – négy vaskos dossziéban előmbe kerüljenek az esszéfolyamot rejtő palliumok.

Következett a „megtalált tárgy megtisztítása”, hogy a tetszhalott esszéfolyam életre kelhessen.

Némiképp a gépírásos szövegek másodpéldányainak minősége, illetve az azokon felfedezhető szerzői javítások igazítottak el. Páskándi ugyanis rendszerint továbbcsiszolta, helyen-helyen átjavította, esetenként golyóstollal elmélyültebben kiegészítette a már megjelent szövegrészeket.

7. Páskándi lírai megismeréstörténete arról a küzdelemről tanúskodik, amelynek során a költő „a világot magához és magába vonva egyszerre tehet lépést mind a világ, mind az önmaga megismerése felé: a világot emberben látva – látja a világban az embert is.” Miközben rendhagyó líratörténettel gazdagította műfajspektrumát, gondolatrendszerének sűrű fogalmi hálózatával lepte meg olvasóit. Lényegében alkotói világképét vetítette rá az olvasó „én-képére”, világképtágító káprázatával az olvasót és a világot is gazdagítva. Ha a jelen útvesztőiben el akart igazodni, minket pedig abban eligazítani, ókori és/vagy kortárs filozófusok egyképpen a segítségére voltak. Ami pedig a magyar líra „birtokon belüliségét” illeti, az minden bizonnyal kislexikon-terjedelmet igényelne – Apáti Ferenctől Zrínyi Miklósig. Miközben a világlíra tájaira is mindig volt kitekintése.

Markó Béla 2019-ben a Bookartnál megjelent kötetében a Páskándiéhoz hasonló újabb „kalandot” ajánlott az olvasók figyelmébe. Líraértelmezési gyűjteményét Borcsa János nyomban irodalomtörténeti távlatba állította. A személyes hangoltságú, világos gondolatvezetésű A költészet rendeltetésszerű használatáról című Markó-kötetről írta, hogy a vers szubjektív, izgalmas útikönyveként avatja élményünkké mintegy négyszáz év magyar költészetének üzenetét – a klasszikusoktól a kortárs alkotókig. Érdeklődésemre Markó egyik elektronikus levelében 2020. április 5-én kifejtette: eredetileg nem állt szándékában Páskándi abbahagyatott vállalkozását folytatni, de bevallása szerint sokat tanult belőle, hiszen mindketten szerves egésznek tekintik a költészetet. Szerinte is Vörösmarty nélkül Petőfit, Petőfi nélkül Aranyt, Arany nélkül Babitsot, Vajda János nélkül Adyt, Ady nélkül Kosztolányit vagy József Attilát nehéz pontosan érteni.

8. A hetvenes évek elején döbbent rá Páskándi: ha nem ismernők a Csokonai előtti költészetet, akár hátrahagyott verseiből ki tudnók következtetni az előzmények hangulat-, gondolat-, téma- és formavilágát. A vándor-lírának, a betűsírjában tetszhalottá vált posztumusz Páskándi-műnek a feltámasztása során a költő Csokonai-élménye volt rám a legnagyobb hatással. Amit csakis azzal magyarázhatok, hogy annak a „mennyei kávéháznak” a legbensőbb termében, ahol A vándor-líra szerzője a magyar költészet szürreális-groteszk versvonulatának égi vendégeit fogadta, Csokonai ült a páholyában.

„Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, / Oldalamon vagyon árdéli szép hold, / Jobb vesémen vannak az égi csillagok. / Hej, regü lejtem, regü lejtem!” Egy Utunkban olvasott homoródmenti (kénosi) regösének legkorábbi változatában, Erdélyi Zsuzsanna archaikus népi imádságokat tartalmazó gyűjteményében fedezi fel Páskándi a kozmikus anatómiát, pontosabban: az emberi anatómia térbe vetítését; jelképéül ember és világ, emberi test és természet megbonthatatlan egységének. Amikor a szellemnek még nem volt „munkamegosztása” – fejtette ki –, a líra hordozott mindent. Ebben az állapotában „in flagrant láthatjuk a lírát”, amint „ősi, mindenes szellemi funkcióját gyakorolja”; vagyis: „a tudománynak, a filozófiának, a hitnek, a sejtelemnek képekbe, metaforákba, hiperbolákba jelenítését”.

A lírikusok századokon át „legszívesebben” a szívet fogadták be a maguk konvenciórendjébe. A szívhez viszonyítva a vese meghökkentően groteszk lírakép, ám figyelembe kell vennünk, hogy a legősibb forrásvidékről indul Páskándi, amikor a lírai „lélekvándorlás” bemutatására vállalkozik. Intuíciója meglepő összefüggéssel ajándékozott meg bennünket: „A földi, az emberi benépesíti az ürességet – olvashatjuk a gépelt szöveg egyik, golyóstollal átjavított változatában –, ezek olykor helyet cserélnek: az emberbe jön az égi: »csillagszerű« lesz.”

9. A lírai „lélekvándorlás” V. fejezetének sugallatos címe: Csokonai „világszelidítése”. Ebben írja imádott költőjéről, hogy „minden költői világtáj felé szikrázik zsenije sarkcsillagával”. Ha az ész felülvizsgálja a világ rendjét, a „jobbik, józanabb eszével” nézi az őt körülvevő világ állapotát – erősíti fel A vándor-líra Csokonai lírai sugallatát –, a világ megjavulhatna általa. Páskándi is kívülről, felülről nézi a ránk telepedő, illetve bennünk szenvedő világot. Onnan fentről üzeni nekünk: tőlünk is függ, hogy életművének kisugárzása világmegváltóvá váljék.

10. Kíváncsi voltam, hogy a mesterséges intelligencia mit tud Páskándi lírai „lélekvándorlásáról”, „pszichológiai regényéről”. Ezt kaptam válaszul:

„Páskándi Géza életműve egy gondolkodó elme küzdelme a közösségért, az önazonosságért, az emberi lét értelméért. Munkásságában a közösségi dimenzió és az egyéni felelősség egymástól elválaszthatatlan. Írásművészetében az erdélyi magyar értelmiség léthelyzete, a kisebbségi kultúra létküzdelmei és az európai horizont szervesen összekapcsolódnak.” Ez az életmű-metafora segít megérteni, hogy sokszínű és mégis koherens alkotói pályája miként válik egy belső szellemi folyamatnak a lenyomatává.

(Elhangzott 2025. október 23-án a Partiumi Keresztény Egyetem nemzetközi tudományos konferenciáján.)

‍