Privátkodunk?

Natasha Trethewey verséhez

Történelemóra

(History Lesson)

Natasha Trethewey

Négyéves vagyok ezen a fényképen,

a Mississippi strandjának széles partján

állok, kezeim egy világos bikini

virágos csípőjén. Lábujjaimat beásom,

görbülnek a nedves homokban. A nap

villanásokra szeleteli a fodrozódó öblöt,

minden egyes hullámával. Lábam körül

kishalak cikáznak, csillognak, mint rugós kések.

Egyedül vagyok, kivéve a nagymamámat,

aki a kamera másik oldalán állva magyarázza,

hogyan kell pózolni. 1970-et írunk, két évvel azután,

hogy megnyitották a strand újabb részeit is,

negyven évvel azon fénykép után,

amin ő állt egy keskeny, színesnek

kijelölt homokterületen, mosolyogva,

kezeit egy liszteszsákból varrt ruha

virágos csípőjén tartva.

(saját fordítás)

„A hétköznapi az új punk rock” – Mark Clayson 2007-es „kinyilatkoztatása” mostanában gyakran eszembe jut egy-egy kortárs vers olvasása közben, hol az önazonos megszólalások, hol az erőltetett (ön)legimitáció felismerésében. A privát egy olyan kategória, amelyet rendszerint átjár valami elemi szenvedély, ösztönösség. Gondoljunk csak egy privát, amatőr, esetleg családi, tehát hétköznapi fényképre: így nézne ki a tökéletes kánonon kívüliség?

Natasha Trethewey amerikai költő 2007-ben kapott Pulitzer költészeti díjat. Történelemóra (History Lesson) című verse egy privát portrét szemléz; a vers szempontjából lényegtelen, hogy egy valódi vagy egy elképzelt fényképről van szó. Több évezredes hagyományra tekint vissza a képek, a műalkotások verbális reprezentációja – gondoljunk csak a Homérosz által megírt Akhilleusz-pajzsra –, az utóbbi évtizedek népszerű médiumelméleti kutatásainak köszönhetően pedig fokozott érdeklődés övezi a vizualitást közvetítő irodalmi műveket. Trethewey versében a beszélő egy 1970-ben készült gyerekkori fotót néz, annak leírása közben beindul az emlékezete, felidézi a fényképezőgép mögött álló nagymama alakját. Nem tudunk meg semmit sem a versbeszélő, sem a nagymama (élet)­történetéből, az időből kiragadott pillanat megfogalmazásával válik a vers is fényképszerűvé. Roland Barthes a fotográfia kapcsán a punctum terminust alkalmazza egy fényképnek arra a pontjára, ami felhívja a néző figyelmét, ami érzelmi bevonódásra készteti. Tehát a hiányok, a megismerhetetlen történet ellenére mégis vonzóvá tud válni egy fotó; a versszöveget tekintve a punctum a következő három sor lehetne: „Egyedül vagyok, kivéve a nagymamámat, / aki a kamera másik oldalán magyarázza, / hogyan kell pózolni”. Ugyanis innen megérthető a teljes versszöveg tétje, állítása: két generáció a környezeti és időbeli eltérések ellenére is tud kapcsolódni egymáshoz – a fenti három sor után „előkerül” a nagymama 1930-ban készült portréja, párhuzamot képezve a versbeszélő portréjával. Kiderül, hogy a nagymama gyermekkorában még kisebb volt a Mississippi strandja, bikini helyett pedig egy liszteszsákból varrt ruhában pózolt (a 20. század elején Amerikában bevett gyakorlat volt bizonyos élelmiszert árusító zsákok anyagából ruhát készíteni). A generációs különbségek ellenére mindketten ugyanolyan felszabadultan pózolnak a napsütötte parton, „virágos csipővel”.

A versben reprezentált portrék médiuma alapvetően privát, és ahogyan a privátra jellemző, a „magunknak csinált”-ból eredő öröm, felhőtlenség, optimizmus hatja át. A vers verbálisan részletező törekvéseivel viszont valamennyire nyivánossá teszi a fényképeket, így a hibrid kategória önellentmondásossága az, ami kíváncsiságot és vonzalmat ébreszt az olvasóban. Természetesen nem beszélhetünk punkról az efféle privát kapcsán, mégis felszabadítónak, szubverzívnek hat a kevert forma a szembeállítás, a verbalitás-vizualitás feszültségeinek köszönhetően. Natasha Trethewey kimenekíti a privátot kategóriájának szűkösségeiből, ezáltal pedig ha meg is szünteti annak eredeti funkcióját, az új konstellációban egyszerre fedezi fel az őszinteséget és a titokzatosságot, a részigazságok gyönyörét, tehát magát a költészetet.

‍