Relativizált félelem = megijedni

A távolság egyszerre megnyugtató és vészjósló: ilyen messziről nem lehet eldönteni, vajon támadni akar-e vagy csak nagyon figyel a fehéren derengő kutya. Mögötte hevenyészett farakás és egy omladozó raktárépület, oldalt a vihar által félig kidöntött villanypóznák. A hó még nem olvadt el teljesen, sár mindenütt, nem tudni, hogy a következő lépés eséssel vagy a latyakba merüléssel jár-e. Esteledik, az ég szürkesége nyirkos lepedőbe vonja az egész tájat. Nem biztonságos, bármelyik pillanatban szörnyűség történhet, ideje lenne menedéket keresni. Ezt az érzést teremti meg Szöllősi Mátyás fotója legújabb regényének, a Fóbiának a borítóján, majd pedig nyelvet keres hozzá, hogy egy másfajta médiumon keresztül tegye tapinthatóvá azt, ami definíció szerint indokolatlan viszolygás, ösztönös félelem. Valami olyasmit, amit inkább érzünk, mint értünk: az így létrejövő ambivalencia újra és újra túlcsordul a fikcionalizált világ keretein, rámutatva a hétköznapokat meghatározó alapvető paradoxonokra.

A fülszöveg „a család-, a bűnügyi és lélektani regény emlékezetes ötvözetét” ígéri. Ezekhez a kategóriákhoz, melyeknek mára már inkább csak marketingfogásként van értelme, érdemes hozzátenni, hogy nyomokban tartalmazza a dokumentarista útiregény és korrajz elemeit is. A műfajokkal való posztmodern játék termékeny táptalajt biztosít az igazságról, annak sokféleképpen történő meghatározhatóságáról, illetve a valóság pluralitásáról szóló diskurzusnak. Már a történet sodró lendületű, in medias res típusú felütése is a látszólag ponttal zárt kijelentések végére kérdőjeleket rajzol, arra késztetve a befogadót, hogy folyamatosan újraépítse értelmezési kereteit. Az olvasó nem tudja, kinek adjon igazat, vajon a főhősnő valóban öngyilkos akart-e lenni, vagy sem: az orvosnak vagy az emlékezetetét fokozatosan visszanyerő elbeszélőnek. Ez a hierarchizált primer állapot nem egyedülálló Szöllősi prózájában: Illegál és Vendégjáték című kisregényei az analitikus dráma eszköztárát felhasználva szintén a jelenből indulnak ki, hogy visszafejtsenek fajsúlyos múltbeli történéseket, így a kihallgatáshoz hasonló párbeszédekben hol rejtetten, hol explicit formában ott lappang a(z) (ön)megértés, a gyónás, az apologetika szándéka is, ezek pedig mintegy detonátorként hatnak az elbeszélésre. Ahogyan az önvizsgálat egyre mélyebb rétegeket tár fel („saját, gyávasággal keveredő óvatosságom miatt kell tűrnöm”, 128), az emlékező és felidézett én úgy különülnek el egyre inkább egymástól. A legnagyobb trükk ebben a távolodó mozgásban, hogy ezzel fordítottan arányos útvonalat járnak be a múlt és jelen idősíkjai: egyre csak közelítenek, anélkül, hogy végül találkoznának. A rövid válaszok lassan fordulnak át az egy napba tömörülő és óhatatlanul is egymásra telepedő, szétszálazást igénylő események leírásába. Rémálmot követő ébredés utáni pár szekundum: amikor a tudat még nem tisztult ki, és képtelenség különbséget tenni az agy kreálta szituációk és a megelőző nap fejleményei között. Talán ez az analógia adja vissza leginkább a narráció menetének lüktetését: az eleinte jelentéktelennek tűnő részletek idővel kitisztulnak és szerves komponensekké válnak (annak ellenére is, hogy sok esetben hiányzik a linearitás, az epizódok akár fél sor után csúsznak át egy lidérces álom levegő után kapkodó ecsetelésébe), az idegenek kulcsfigurákká alakulnak, bizonyos helyzetek későbbieket anticipálnak.

A női elbeszélői hang újdonság a prózával és lírával egyaránt foglalkozó szerző eddigi életművében, s cseppet sem aprózza el ezt az újfajta megszólalásmódot: a főhősnő elméleti fizikus, aki nemcsak szakmájából kifolyólag, de talán éppen nőisége révén képes detektálni minden rezdülést, majd valamiféle, a világ egy szeletét leíró szabállyá rendszerezni azokat. Nagyon sok potenciál rejlik ebben az invencióban, éppen ezért olyan sajnálatos, hogy végül nagy részét nem aknázza ki a szerző: a narrátor személye semlegesítő eljárások révén bontakozik ki (külsődleges jellemzése teljesen hiányzik – helyette belső tartalmai és percepciója kerülnek előtérbe –, nevét nem is tudjuk, csak a regény utolsó harmadából derül ki a második keresztneve), s ha az előzetes leírás nem annyira direkt, izgalmas kísérlet lehetett volna lebegtetni az elbeszélő nemét. Névtelensége és arctalansága (protagonistája jellemzésének hézagosságára reflektálva mondta Szöllősi egy interjúban, hogy „Nem a nevem vagyok, de még csak nem is a foglalkozásom, nem a családom vagyok, és nem is a testem. Mindezeknek, meg még nagyon sok minden másnak az összessége.”)¹ exponálja a hitelességéhez kapcsolódó kérdések körét, hiszen míg tudósként korlátlan bizalmat élvez környezete felől, addig magánemberként folyton megkérdőjeleződik szavahihetősége, beszámíthatósága. A krízishelyzet első napjának krónikája különben is végig oszcillál a megtörtént és meg nem történt események között, olykor felcserélve azokat: a buszállomáson kihallgatott beszélgetés nem következett be, hiszen nem készült róla felvétel, és feljelentés sem történt, mert a személyi igazolvány a lejárati dátum után érvénytelen. A tagadások és a plauzibilitások állandó jellegű polarizálása, az olyan típusú axiómák megdöntése, mint Einstein tévedhetetlensége, lépcsőzetesen odáig vezetnek, hogy az egyetlen biztos támpont az olvasónak (és sok esetben a főhősnek is) a fizikai észlelés, a figyelem önmagán való túláradása, amely valódi jelenléthez vezet (a múlt idejű narráció talán éppen ezért csap át olykor jelen idejű megszólalásba, hiszen annyira intenzív a megfigyelt és elbeszélt élmény). Így a kötet egyik izgalmas nyitja éppen a megszólaló én korporealitásán keresztül mindenre kiterjesztett fókusza: előbb a mintegy érintésközelben levő tárgyak, majd a zárt terek geometriája, a többi ember felé való receptív odafordulás, majd a saját szubjektumán keresztül átszűrt tartalmak tudatosítása, nyelvi rögítése. Ehhez a típusú nézőponthoz olyan beszédmód társul, mely sok esetben a rögzítés puszta aktusának válik az eszközévé. A metszően rövid mondatok (melyek érzésem szerint olykor monotonná válnak, repetitívvé teszik a próza ritmusát, amelyben így is sok az ismétlődés: az elbeszélő szája tízoldalanként kiszárad, minden nagyobb egységben pedig újralistázza az addigi fontosabb mozzanatokat) textuálisan is azt a sivár és puszta légkört teremtik meg, mely a regénybeli bodorádámosan kelet-európai táj sajátja is: „A túloldalon hatalmas, kopár földnyelv húzódott. Egyetlen jármű sem jött az úton, úgyhogy hamar fölfigyeltem a mozgásra. Arra a három csíkos őzre odaát, ahogyan a grafitszürke földön, magasra tartott fejjel lépdelnek” (270.). A nyelv legtöbbször kommunikációs eszközként is terméketlen marad, a halálhoz kapcsolódó tabuk, az elhallgatások, a hazugságok, a „falu bolondjaként” elkönyvelt Jenő beszédhibája kompozíciós elvként mutatnak rá arra, amiért a fizikus a számokat részesíti előnyben a szavakkal szemben: „A számokban kezdettől fogva az őszinteséget kedveltem, a tisztaságot. Talán az embernélküliséget. Azt, hogy képesek teljes mértékben önmaguk lenni. Ezzel szemben a szavak számomra sokkal félelmetesebbek, mert emberi teremtmények, és sosem kizárólag azok, mint aminek első pillanatban látszanak” (222.).

Izgalmas jelenség a fénysebességé: a hatalmas távolságok miatt olyan csillagok fényét is láthatjuk, melyek már évszázadok óta kiégtek. A múltba látás fizika által bizonyított képessége ígéretes prózapoétikai szervezőelvként is működhet: a főhősnő nagymamája halálát követően a családi történetek, a fényképek (ezek egy kimerevített időpillanatban mutatnak meg egy teljes történetet), a levelek (melyek egyszerre válnak vendégszöveggé és a talált tárgy toposzának felhasználásává), festmények és saját emlékek kézzel foghatóvá teszik a szülők, nagyszülők háborúk és államszocializmus által megbélyegzett életét. A narrátor empátiája, megértéssel való odafordulása ellensúlyozza az apa, nagyapa és báty lelki elérhetetlenségét. A diszfunkcionális család, első generációs értelmiség kérdése terhessé teszik a kapcsolódást, talán ezért lesz a regény egyik lélektani tengelye az idegenekkel való interakciók eleve kudarcra ítélt voltának bemutatása. A kisvárosi közösség izolált, az elidegenedést csak fokozza a kibontakozó járványügyi helyzet (frissítően hat ennek a témának a megragadása: nem poltikai vagy egészségügyi szempontból történik, a vírus emberközi kapcsolatokra tett hatása és a tömegjelenségek megragadása válnak mozgatórugókká). Jó érzéke van a szerzőnek ahhoz, hogy ismétlődően szorongató, kiszolgáltatott helyzeteket teremtsen: a zárt terek adta panoptikumok, állandó megfigyelés és megfigyeltség állapota (fülledt busz, állomásbeli mosdófülke, nagyszülői ház, iroda), aszimmetrikus viszonyok, hatalmi játékok (a rendőrség és kórház helyszínként a foucault-i medikalizált társadalmat reprezentálják: a narrátort sok esetben nyelvi szinten is kirekesztik, kafkai bürokratikus jelenetek elé állítják, ezzel infantilizálják), elmosódó morális kategóriák és a csapdahelyzetek narratív kiépítése érzésem szerint a regény legnagyobb erősségét jelentik.

A Fóbia úgy képes végig fenntartani a figyelmet, hogy hiába félünk szinte állandóan, talál módot arra, hogy megijesszen. Mert hirtelen elfogy a nyugtató, valahogyan kisebb lesz az eddig is szűk tér, a nap erősebben kezd el tűzni az ablakon. Olyan hétköznapi zavaró jeleneteket sorjáz, amelyeket nem is tudatosítunk, így megmaradnak a szorongás, az irracionális félelem szintjén. Azt hiszem, érdemes várni a folytatásra, hogy lássuk, az alászállás kecsegtet-e katarzisssal.

Szöllősi Mátyás: Fóbia. Helikon, Budapest, 2024.

Jegyzetek

¹                  https://litera.hu/magazin/interju/szollosi-matyas-interju.html

‍