Rézfonál

Mindig foglalkoztatott, mi lehet a közös azokban a könyvekben, amelyektől olvasóvá válik az ember. Ugyanígy: milyen kellene legyen az első kiállításélmény, aminek köszönhetően valaki tartósan a művészet felé fordul? Egy klasszikus galéria, élénk színű falakkal, aranyozott képkeretekkel, vagy egy független művész alkotásai szokatlan helyszínen? Amellett, hogy a válasz mindig személyes előtörténettől, érzékenységtől függ, akadnak olyan kiállítások, amelyekről az ember úgy érzi: ha valakit be kellene vezetni a művészetbe, akkor valami hasonlóval kezdené. Makkai István marosvásárhelyi szobrászművész Rézben érthető című életmű-kiállítása az Erdélyi Művészeti Központban éppen ilyennek tűnik. Amellett, hogy a szójáték azonnal old egy kicsit a galléron, amit a magaskultúrához szoktunk begombolni, a cím előrevetíti a művész védjegyének tekinthető anyagot (vörös- és sárgaréz) és a finom, de éles humort.

A kiállítótér a fehér falak és a réz letisztult egységével fogadja a látogatót. Bár szobrászatról beszélve hagyományos kiállításélményre számíthatnánk, hamar kiderül, hogy semmi szükség hátratett kezekre, távolságtartásra, belehelyezkedhetünk egy nyitottabb, felfedező szerepbe. A műalkotásokhoz fűződő, kissé szakrális viszonyunkat, amire még rá is erősít a réz és a márvány nemessége, már az első teremben megtöri a művész, a Védett kő, ne faragd ki! vagy a Hódolat René Magritte-nak című alkotásokkal élcelődik velünk. Az utóbbi réz cigarettadobozát elmozdítva például beindul egy fülsértő riasztórendszer. Makkai István olyan játékra hívja a nézőt, ami közben nem válik kényszerré, kellemetlenné, hanem inkább a műalkotás gadameri értelemben vett megértésének eszköze.

Az első teremből továbblépve, tudva, hogy ezekhez az alkotásokhoz megéri közelebb lépni, hozzáérni, olyan easter eggekre bukkanhatunk, mint a Rézmadárijesztő szobor kabátkájának „100% copper” feliratú címkéje, vagy a pedállal vergődésre bírható Félhal. A művész maga is említi, hogy legyen az egy beépített mechanikus szerkezet vagy a néző bevonása, érdekli a mozgás, bár az klasszikusan nem sajátja a szobrászatnak. Az interakció nemcsak az alkotást szabadítja ki a kifeszített pillanatból, hanem egyúttal az emberi mozdulatot is művészeti aktusként értelmezi. A Kalap-dimenzió vagy a Bajuszbot című kisplasztikák, amelyek formáikat tekintve utalhatnak a népi kultúrára is, pózolásra kérnek fel. A felszínes gesztus, amit a befogadó hajt végre, egyszerre hozza elő a padláson talált régi tárgyakkal való szerepjáték gyerekkori érzését, és emlékeztet bennünket a hagyományokhoz, örökséghez való viszonyunk kiüresedésére.

A képzőművészet, de különösen a szobrászat kapcsán már régóta kérdés, hogy számít-e még bármit a technikai tudás, a kézügyesség. Akárhogyan is változott a művészethez való viszonyunk az elmúlt több mint száz évben, az ember még mindig azon kapja magát, hogy önkéntelenül rácsodálkozik a szinte valódinak tűnő búzakalászok, cirokseprű vagy papírcsákó részletgazdagságára. Mégsem kell beérnünk csupán a szobrászati bravúr elismerésével, ugyanis nem csak a réz van aprólékosan megmunkálva, a közvetíteni kívánt üzenet legalább annyira alaposan szerkesztett. A precízen adagolt humor és társadalomkritika egyensúlya miatt Makkai művei relevánsak, gondolatébresztőek maradnak, miközben nem válnak nyomasztóvá sem. Míg az Ismeretlen hős vagy a Hármas mérce egy erőteljes csattanóra épül, addig az Art in progress című munka jelentésrétegein érdemes hosszabban elmélázni. Első pillantásra talán tűnhet úgy, mintha a Kincs kisplasztika vagy az Aranyétvágy videóinstalláció csupán egy vicces geg lenne, miközben a kortárs (de mondhatnánk azt is, hogy kelet-európai vagy romániai) valóságtapasztalat ismerősnek ható szimbólumai válnak láthatóvá, a nemes anyagok kontrasztja miatt pedig egyben groteszkké is. Maga a kiállítás is jól épít a könnyedebb és komolyabb hangvételű művek váltakozására, így a befogadói élmény nem válik sem monotonná, sem túl sekélyessé vagy lehangolóvá.

Gyakran hallani, hogy a megnyitókat és finisszázsokat leszámítva a kulturális intézményeknek küzdeni kell a látogatók bevonzásáért. Hosszasan lehetne vitatkozni arról, hogy ez miért van nálunk így, egyáltalán csak itt van-e így. Éppen ezért van jelentősége az olyan kiállításoknak, amelyek több rétegben, több generáció számára is értelmezhetőek, és nem hozzák zavarba a nézőt megközelíthetetlen világokkal – mindezt úgy, hogy közben a gondolati mélység sem tűnik el. Makkai István a legnemesebb értelemben véve tud alkotásaival (réz)fonalat adni azok kezébe, akik még csak most érkeznek a művészetek labirintusába.

Makkai István: Rézben érthető. Erdélyi Művészeti Központ, Sepsiszentgyörgy. Kurátor: Bordás Beáta. Megnyitó: 2025. július 11.

‍