Sepsiszentgyörgyi idősíkok bűvköreiben

Négy produkciót sikerült megtekintenem abból a hét előadásból álló miniévadból, amelyet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház szervezett meg tavaly december elején. Nagyon kézenfekvő számomra, hogy leginkább a nézői időérzékelésemből kiindulva fűzzem egy sorba azt a négy, nagyon különböző témájú és hangulatú produkciót, amelyet december 5–8. között láttam a háromszéki városban. Annál is inkább, hogy ez ritka rendezőelv színházi produkciók esetében, ráadásul éppen annyira mélyen szubjektív, amennyire a produkciókról alkotott kritikai, elemző megfigyelések is. És igen, az első estén megtekintett Kommuna, a másodikként (és második alkalommal) látott Mikor lesz nyár?, a sorban harmadikként „elfogyasztott” Dirty Dancing (az M Stúdió társulatának előadásában), illetve a számomra „záróakkordot” jelentő Angyal szállt le Babilonba négy teljesen különböző módon sűrítette vagy tágította a belső időmet.

És akkor rögtön azzal a tapasztalattal indítanék, miszerint az első előadás három és fél óráját mindössze egy óraként érzékeltem. Nem is gondolnánk, hogy milyen rettenetesen fontos ebben az a várakozás, amellyel beülünk a nézőtérre. Radu Afrim újabb és újabb rendezéseire általában úgy szoktam készülni, mint egy sztárzeneszerző legfrissebb partitúrájának nyilvánossá tételére: a stílus és dallamvilág ismert, felismerhető, más alkotói stílussal össze nem téveszthető, a kérdés csupán az, hogy hová vezényli ő ezúttal sajátos univerzuma szereplőit és az általuk elbűvölt közönséget. A miniévad kezdete előtt néhány nappal bemutatott, egyszersmind a seregszemle első produkciójaként játszott Kommuna Afrim Land egy újabb szögletét villantotta be számomra. A „székely ökorománc” sajátos (kitalált) műfajába sorolt történet látszólag tele van a háromszéki székelyek számára otthonos helységnevekkel és egyéb utalásokkal, azonban mindez eléggé becsapós a Sarolta asszony hazajáró szelleme által patronált, gótikusan szatirikus színpadi családtörténetben. Ha az utalások mélyére nézünk: ezek jól hangzanak, de üresen konganak. Ellenben fényesen szórakoztatnak.

Maguk a szereplők is, akik amolyan mesefigurák inkább, mint valóságos hétköznapi emberek, valami ismeretlen babonából emlegetik ezeket, de istenigazából nem sok mélyebb kötődésük van hozzájuk. Nos, ez a vonatkozás igencsak elgondolkodtató arra nézvést, hogy mit is jelent ma már egy földrajzi helyhez, különböző hagyományokhoz kötődnie az időközben (elmarasztaló megközelítésben) „globalizálódott” egyénnek, aki ugyan „szájára veszi” az ősi értékeket, azonban az ő életében mindezek már csak üres szólamok, tartalom nélküli hivatkozások, kifakult automatizmusok. Afrim nem „támadja le” a hagyományokat, csupán kontextusba helyezi és… „megkongatja”.

No, és ha a Sarolta néne már csak vékonydongájú zenész unokaöccse, Huba által lakott kúriájában ad hoc közösséggé összeverődött szereplőgárdát végignézzük, akkor ez a tényállás tovább fokozható. Azonban ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk ezekről a figurákról, akár két nézőpontból is szemügyre kell vennünk őket: 1. minek a jelképei ők ebben a szürreális szüzsében? 2. hogyan látja őket a közönség a helyi utalásokkal teli sztoriban? Az első kérdésre a válasz igencsak egyszerű, a másodikra kissé árnyaltabb és bonyolultabb. Ha a történet észszerűsége alapján vizsgáljuk meg őket, akkor nagyon színes figurákat látunk, akik egyszerre több jelenséget is megtestesítenek, metaforái egy alapvetően gyökértelen társadalomnak, amelynek tagjai saját magukat és egymást is becsapják azáltal, hogy a múlt különböző relikviáira hivatkoznak. Ellenben, ha a közönség soraiból nézünk rájuk, akkor rögtön eszünkbe jut egy-egy találó címke, amely révén össze lehet foglalni őket megvetően, hiszen olyan emberi tulajdonságokat jelenítenek meg, amelyeket a nagyközönség elítél: Huba „a nyomorék vakarék”, Sarolta kisasszony (szelleme) „a testes aggszűz”, Daragics Melánia „a hóbortos vénleány”, Boldizsár Ambrus „a megfáradt agglegény”, Zétény „a fataró” vagy „ferde hajlamú”, Zsombori Zsüli „a repedtsarkú”, Boróka Alma és Boróka Pálma „a hisztis fehérszemélyek”, Fekete Dóra „a biznyákos nagysága”, a Csobán és a Pincér „a csődör”, Rudi medve pedig maga a „közellenség”… És itt nem is a közszájon forgó székely kifejezéseket használtam rájuk, amelyek ennél sokkalta vaskosabbak.

A barokkos hangulatú kúriát idéző színnel ők igencsak összhangban vannak: az Afrim által írt, Dálnoky Réka és Sándor László által fordított álomszerű és poétikus szólamaikkal fűszerezve ők jelentősen próbára teszik a közvélemény toleranciáját, megmérik a kollektív nyitottság pulzusát. A nézői percepció pedig annak függvényében alakul, hogy kinek-kinek a bagázsában mennyi humánus érzület és elfogadás, játékosság és egy groteszkségében is igéző világ iránti kíváncsiság található. Afrim és szereplői bravúros játékukkal csak kotorásznak a bagázsunkban, de maga a bagázs a miénk. Ez pedig helyenként igen kellemetlen…

A minévad második napján immár másodjára volt alkalmam elmerülni abban a másképp, nagyobb serleggel mért időben, amelyet a Barabás Olga által írt és rendezett Mikor lesz nyár? című Csehov-kaland kínált nézőjének. Az előző napi Afrim-rendezésben egy merőben másként sűrített idősíkon vendégeskedhettem, mindeközben a Mikor lesz nyár? csehovi felütésében a kitáguló idő tele volt ártatlan üdeséggel, szomorkás játékossággal, a szenvedés és szenvelgés lányregényes árnyalataival. Azon is alkalmam volt elmélázni, hogy a letűnt korok nemcsak a tárgyi és szellemi világukat vitték magukkal, amikor letűntek, hanem az időnek egy másfajta mérését és megélését is. A közkedvelt és imádott sztárjuk, Anton Pavlovics (Csehov) munkásságának együttes követéséből egymással soha nem találkozó, de szeretetteljes barátnőkké váló Mása és Tánya törékeny világában olykor felüti a fejét az unalom. Ez egy olyan életérzés, amelyet mára már tiszta formájában nem ismerünk, csupán a depresszió alapanyagát jelentő változatában. Még a Mása és Szergej helyenként kiüresedett házasságában is több frissesség, átformálhatóság és tartalom tapintható ki, mint a manapság „kiüresedettnek” titulált, de valójában sterillé vált frigyekben. A Barabás Olga által Csehov szövegeiből ékszerészi gonddal megformázott színpadi szöveget és rendezői kézjegyével ellátott produkciót már csak ezekért az árnyalatokért is érdemes ízlelgetni, hiszen érezhetően terápiás hatásuk van – az óhatatlan nosztalgia mellett, amelyet idősebb színházfogyasztójukban felébresztenek.

Emberi habitusokban megrekedt időt hozott számomra harmadik nap az M Stúdió Dirty Dancingje. Tévedés ne essék: itt is legakutabb jelenkorunk időmérésével volt dolgunk, azonban egy-egy pillanatot mesterien kimerevített a „kosz” (dirt) újabb és újabb formája, amellyel a produkció meglepett. Úgy éreztem magam, mint egy centrifugában, amely csak azután fog kidobni, hogy már mindent láttam abból a szennyből, amit az emberek képesek kihozni egymásból vagy elművelni egymással, amikor valamilyen módon kölcsönhatásba kerülnek. És így is történt: Eryk Makohon koreográfiája egyszerre volt magasztos és mulatságos, meglepő és kendőzetlen a mindennek megmutatásában. És sokadszorra is meg kell állapítanom, hogy a mozgásszínházi előadás egy szélesebb értelmezési skálát nyújt és követel meg a nézőjétől, így meg a különféle „szennyek tánca” is más-más dekódolásban rögzülhetett a nézői retinákon. Azt viszont akár borítékolhatjuk is, hogy itt a közönség „koszos” vagy kevésbé „koszos” fantáziájának a táncoltatásáról volt szó, nézői képzelőerőnk azonban jobbára alulmarad a táncos provokációban, amelyben olyan tabuk is lebomlanak, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek. Mindazonáltal itt nem egy alapvetően polgárpukkasztó produkcióról van szó, hanem egy olyan mozgásesszéről, amely érezhetően inkább gondolatfakasztó kíván lenni, és nemcsak azáltal, hogy Søren Kierkegaard filozófiáját hozza be egy kéjes angol nyelvű szövegben, hanem azáltal is, ahogy az emberi kapcsolatok kórbonctanát tárja elénk. Ilyen tekintetben is reveláció volt ez az előadás, és talán még azok számára is, akik a Patrick Swayze és Jennifer Grey főszereplésével játszott, 1987-es mozgókép valamiféle ábrándja által felbuzdulva valami merőben más elvárással ültek be a nézőtérre.

A hideglelős lázálom besűrűsödött időérzékelését idézte meg a Bocsárdi László által rendezett Angyal szállt le Babilonba, amelyet negyedik előadásként láttam a miniévad kínálatában. A lázálomszerűséget táplálta az is, hogy a színen láthatók mellett a színfalak mögött játszódó jeleneteket élő közvetítésben mutatja meg egy kamera a nézőnek, így egyszerre közvetlen és közvetett is a tapasztalatunk – éppúgy, mint egy rémálomban, amelynek bűvköréből hosszú idővel ébredés után is nehezen tudunk magunkhoz térni. Pedig már alig várjuk, hogy a feszes szerkezetű játéknak vége szakadjon: és nem azért, mert nem elég dús vagy lebilincselő a mondandója, hanem azért, mert olyannyira nyomasztó ez a mondandó. Friedrich Dürrenmatt drámája olyan társadalmi témát hoz be, amelyet a rendezés hideglelősre élez: a szereplők teljesen átadják magukat szimbólum mivoltuknak (nemcsak játékuk, hanem jelmezük is ezt nyomatékosítja), így pedig nagyon súlyos történetté, mélyen jelenkori bibliai példázattá alakítja a színpadi cselekményt.

‍