Sípszó

Egy téli reggel, alig néhány héttel karácsony előtt, vastag hólepel borította el a falu utcáit, ahol az ünnepi készülődés suttogása már-már érzékelhetően lengte be a levegőt. A fenyvesek csendben álltak az erdők peremén, a háztetők fölött kékes füstgomolyok kígyóztak. A kocsma előtt helybéli atyafiak vitatták meg a disznóvágások mikéntjét, a gyerekek pedig az első szánkózások izgalmától kipirult arccal szaladtak végig a főtéren.

A főtér déli oldalán állt Bodoros Ferenc háza, akit mindenki csak „elnökként” emlegetett. Bodoros úr kerek arcú, piroskás képű, kackiás bajszú, szakállas férfi volt, akinek mosolyában mindig volt egy csipetnyi atyai jóság, bár tekintete szigorú maradt. Reggeleken szigorú tekintettel járkált a főtéren, ahol az emberek tiszteletteljes biccentéssel üdvözölték. Arcát az adventi időszak alatt is pirosította a friss, hideg levegő és a jóféle pálinka. Néptanácselnökként nagy gondot fordított arra, hogy rend és békesség uralkodjon a településen, de voltak neki olyan dolgai is, amiket még jobban szeretett: a vadászat és a disznóvágás.

Advent közeledtével Bodoros Ferenc mindig saját kezűleg lőtte ki az erdő legmélyén friss makkon hízott vaddisznót, melyet aztán családjával és barátaival együtt apróra vágtak, majd a hurkát zsírban ropogósra sütötték, és házi lekvárral, kompóttal fogyasztották. Idén azonban valami megváltozott. Az árvaház öt csintalan lakója – Istók, Andris, Kati, Boróka és a legkisebb, tizenkét éves Gyurka – mintha egyesült erővel kezdték volna éjjelente lopkodni a Bodoros-portán fellelhető kompótokat és lekvárokat.

Bodoros úr mindezt csak sejtette, nem tudta biztosan, de amikor a hátsó kamrába, amely a ház mellé lett toldva, benyitott egy ködös reggelen, döbbenten állt a látvány előtt. A szilvalekvárok közül három, a birsalmakompótok közül pedig négy üveg hiányzott, de még a tavaly eltett cseresznyebefőttből és a barackból is valaki jóízűen megdézsmált egy üveggel. Ferenc pipát vett elő, rágyújtott, és nagyot sóhajtott. Két fia, az alig tizenkét éves Misike és az éppen hatéves Józsika csak kíváncsian bámulták apjuk homlokráncolását, de senki nem mert megszólalni. Végül Bodoros felesége, Anna asszony, csípőre tett kézzel lépett a kamraajtóhoz, szemügyre vette a hiányt, és annyit mondott:

– Jaj, a kompótok meg a lekvárok, Feri, hiába rakod el, ha nincsen rendes zár a kamrán!

Ferenc csak bólintott, majd elhatározta, hogy amíg a tolvajokat nem találja meg, addig is a disznó feldolgozása körüli ügyekkel foglalatoskodik. Hiszen az ünnepi készülődés nem állhatott meg egy kis incselkedés miatt.

Az elnök hamarosan népes társaságot hívott össze a karácsony előtti nagy disznólkodáshoz. Ott volt a kocsmáros, a tanító, sőt még az esperes is, aki maga nem kívánt részt venni az állat felnyitásában, de a pálinkázásnál örömmel jelen volt. A gyerekek izgatottan figyelték, ahogy a férfiak munkához látnak. Andris, Istók, Kati és a többiek huncut mosollyal az arcukon, szokás szerint ott leskelődtek a kerítésen túlról, hiszen ők is részei voltak a Bodoros-féle készülődésnek, legalábbis úgy érezték.

Aznap délután, miközben a férfiak a disznót pörzsölték, az asszonyok pedig kolbászt töltöttek a konyhában, Bodoros úr kiszúrta a kerítés mellett ólálkodó kis csapatot. Különös érzés fogta el – harag és csodálat keveréke, hiszen szinte látni vélte bennük önmagát, amikor még ő is hasonló csínyekkel töltötte gyermekkorát. A férfi csak egy pillanatra tekintett félre, majd elmosolyodott.

Másnap este a Bodoros-háznál ismét csodás illatok szálltak fel a konyhából. Anna asszony éppen friss pecsenyét sütött, áfonyalekvárt vett elő, és megelégedve nyugtázta, hogy a többi finomság a helyén sorakozik a kamrában – Ferenc ezúttal gondoskodott róla, hogy mindent gondosan elzárjon, és maga járjon a dolgok végére. Amikor a gyerekeket a kamrája körül ólálkodni látta, megráncolta vastag szemöldökét és dörmögő hangon szólt hozzájuk:

– Sikerült mindent megkóstolni? – A gyerekek elpirultak, s végül Kati szólalt meg halkan:

– Nem akarunk bajt okozni, bácsi, csak olyan jó volt a lekvár meg a kompót…

Ferenc felkacagott, aztán barackot nyomott Gyurka fejére.

– A baj már megesett, no! Tudtam, hogy ti vagytok, hiszen a nyáron a cseresznyét is ti dézsmáltátok meg. Hát nincs nektek se félelmetek, se szégyenetek? Ideje, hogy rendesen viselkedjetek! Mostantól ti fogtok ministrálni az éjféli misén, hogy kicsit rendbe szedjem a lelketeket!

A gyerekek megdermedtek. Bodoros Ferenc morcos volt és hajthatatlan, hangja mégis melegséget árasztott. Istók meg Andris csak a fejükbe húzták a sapkát, Boróka és Kati pedig összeszorított szájjal, elpirulva bólintott. A politikus úgy látta, a leckét megértették, és megelégedett egy szigorú biccentéssel.

Karácsony estéjén aztán meg is jelentek a templomban, a nép már ott zsongott. Bodoros úr a templom végében állt, figyelte az éjféli misét, ahol a gyerekek megszeppenve léptek a padsorok közé, ministránsruhában, még mindig kicsit félve a politikus szúrós tekintetétől. Az esperes szétszórtan, stóla nélkül kezdte a misét, de amint elhangzott az első áldás, Istók és Andris összekacsintottak. Addig-addig sugdolóztak egymással, mígnem a mise közepén, a legkomolyabb pillanatok egyikében Gyurka egy nagy bádogharangot vett elő a lourdes-i Mária-szobor mögül, amely az esperes díszes karácsonyi stólájára volt felkötve. A gyerekek egyszerre, diadalmasan kongatták meg a harangot, a padsorok pedig morajlani kezdtek. Bodoros Ferenc szemöldöke felugrott, a hívők összenéztek, az atya meg mereven figyelt egy pillanatig. Mégsem harag, hanem halk nevetés lett úrrá a közönségen, ami lassan az egész templomon végighullámzott.

Karácsony másnapján Bodoros Ferenc morcos arccal, hatalmas léptekkel vonult végig a hóval borított utcákon, egészen az árvaházig, ahol jól meg akarta dorgálni a csibészeket. Az árvaház tíz perc sétára volt a Bodoros-portától, a falu peremén, egy régi épületben. Az épületet még apja, a falu egykori jegyzője építtette az első nagy világégés után. Ferenc számára az árvaház ajándékozása hagyomány volt, amely mélyen beleivódott a családjába. Kezében nagy zsákot cipelt, amelynek nehéz súlya némán tanúskodott a tartalmáról. Alma, dió, mogyoró és egy üveg saját készítésű kompót rejtőzött benne. Ferenc szigorú arccal lépett be az árvaházba, és ahogy meglátta a gyerekeket, akik azonnal köré sereglettek, így szólt:

– Na, gyerekek, úgy látom, nemcsak a lekvár fogyott nálam, de még a templomban is vitézkedtek. Szépen viselkedni már nehéz?

A gyerekek zavartan sütötték le a szemüket, nem tudták, mire számíthatnak. Bodoros úr komoly arcot vágott, de közben a bajusza alatt már alig bírta visszatartani a nevetést. Szemei szikráztak, végül megszólalt:

– No, azért az ünnep nem múlhat el egy kis ajándék nélkül. Tessék, hoztam nektek valamit – mondta, és letette a zsákot a földre, nagy sóhajjal, mintha a súlya rettenetesen kifárasztotta volna. Ahogy a gyerekek mohón közelebb hajoltak, hogy a zsák tartalmát fürkésszék, Bodoros úr hirtelen a kabátja zsebébe nyúlt.

És ekkor előkerült egy apró, hegyes síp, egy régi, kopott darab, amit valaha a saját gyerekei kaptak, hogy megvicceljék egymást. Ferenc, kihasználva, hogy minden figyelem a zsákra összpontosul, közelebb hajolt a gyerekekhez, és egy jól irányzott pillanatban hirtelen fújt egyet a sípba. A síp éles, vékony hangot adott, amitől a gyerekek úgy megugrottak, mintha villám csapott volna közéjük. Istók riadtan hátrébb lépett, Andris és Kati egyszerre ugrottak hátra, a legkisebb, Gyurka pedig meglepetten sikított fel, ahogy az éles sípszó széthasította a csendet.

Az elnök harsány nevetésben tört ki, a szeme könnybe lábadt a kacagástól. A gyerekek lassan föleszméltek és egymásra néztek, majd ők is nevetésben törtek ki.

Évtizedekkel korábban, egy sötét téli hajnalon, amikor a falut még vastag hó takarta, katonák jöttek, hogy összeszedjék a falu férfiait, és elvigyék őket a frontra. Az asszonyok reszketve nézték, ahogy a férfiak egyesével kiléptek a házakból, bundáikba kapaszkodva, de a katonák nem engedték, hogy bármit is magukkal vigyenek. Volt, akit durván a hóba löktek, volt, akit bottal taszítottak előre. Ahogy a katonák az egész falut átkutatták, elvették a maradék élelmet, a szalonnát, a búzát, minden kenyeret, ami még ott lapult a kemencében. A falu női és gyermekei a szobák mélyén bújtak össze, suttogva, remegve, imát mormolva. De a katonák nem elégedtek meg a férfiak elvitelével és az étel elkobzásával. Minden házba betörtek, az asszonyok szeméből kiolvasták a kétségbeesést, és ezt kegyetlen vigyorral nyugtázták. Sok asszony sorsán ekkor tört meg valami végleg.

Aprószentek napján a falu ünneplőbe öltözött. A főtéren szorgosan készülődtek a nap eseményeire: a hajnali mise, a disznótor és a közös lakoma régi hagyomány volt. A főtér közepén már állt az asztalok sora, amelyre a város apraja-nagyja hozta az ételt, italt. Bodoros Ferenc, aki ilyenkor hivatalosan is megjelent a nép előtt, komoran állt a sor élén, kackiás bajsza alatt mosolyt még véletlenül sem engedett volna meg magának.

Az árvák – Istók, Andris, Boróka, Kati és a kis Gyurka – mind ott sürögtek a felnőttek körül. Bodoros úr szemmel tartotta őket, emlékeztetve, hogy most már nem lehet tréfálkozni; itt bizony munkát várnak el tőlük, ahogy azt illik. Az előző hetek csínytevései és az éjféli mise bádogharangjának kalandja mind-mind halvány emlék lett, amelyet mostanra az aprószenteki készülődés elfeledtetett.

A disznóölés hajnalban zajlott. A falu népe komoly arccal figyelte a folyamatot, hiszen ez volt az ünnepi lakoma előkészítése, sőt, a családoknak ilyenkor jutott egy-egy adag étel, amit a hideg téli hetekre is el tudtak tenni. A néptanácselnök személyesen felügyelte az egészet, nagy tekintéllyel szórta a sót, adagolta a fűszereket, vigyázva, hogy minden a rendjén történjen.

Az árvák a sorok szélén álldogálva összemosolyogtak. Valami szikra gyulladt a szemükben, majd összesúgtak, és Andris előhúzott valamit a kabátja zsebéből. Bodoros úr nem hitt a szemének: a kezében ott volt a kicsi, régi síp, amit ő maga használt arra, hogy rendre intse őket.

Andris a sípra nézett, majd Bodoros úr szigorú pillantásával dacolva, hirtelen fújt egy nagyot, és a téren áthasító éles sípszó úgy pattant a templom falain, mintha korholó szóval csapott volna oda. A közönség azonnal felkapta a fejét, szinte egyszerre fordultak a gyerekek irányába.

A síp éles, parancsoló hangja megtörte az ünnepi fegyelmet, és a gyerekek egyre bátrabbak lettek. Boróka, a legbátrabb közülük, Andris mellé állt, s egy újabb fújás után hirtelen felkiáltott:

– Mindenki a saját dolga után! Úgy, ahogy Bodoros úr mondaná!

A gyerekek harsányan nevettek, és a falu lakói közt végigfutott egy halvány mosoly. De a nevetés nem hosszan tartó, vidám kacaj volt, inkább valami fojtott, keserédes mosoly.

Évtizedekkel korábban szintén egy aprószenteki hajnal volt, amikor egy sípszó éles, hideg hangja végigmetszette a téli levegőt. Katonák füttye szaggatta a csendet, sorozatos, vészjósló jelzések, majd parancsoló kiáltások és kétségbeesett sikolyok törték meg a hajnal dermedt nyugalmát.

‍