Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség (részlet)

Multă forță și un dram de gingășie¹

Az első szerelem az arrogáns közöny olvasztótégelye volt. Ha Edittel való kapcsolatom előtt mutattam is némi érdeklődést a körülöttem lévő igazságtalanságok iránt – amelyeket inkább a csúnyaságuk, mintsem a rájuk jellemző erkölcstelenség prizmáján át figyeltem –, a kapcsolat alatt a reagálóképességem csökkent, mivel minden figyelmem rá és az ő világára összpontosult.

Amikor a tengernél voltunk és szakított velem, egyik nap kiruccantunk egyet a mamaiai üdülőfaluba. Minának és a barátjának volt egy haverja Konstancában, aki megtudta, hogy a környéken vannak, és találkozni akart velük. Csodáltam a Kamikaze Ran­gert és a szabadesés-tornyot, amit csak Mina barátja és a konstancai srác vállalt be. A lányok beültek egy mozgásszimulátorba. Én nem akartam pénzt költeni semmire, ezerszer jobban szerettem volna kettesben lenni Edittel egy szobában, annál is inkább, mert épp kidobott. Nem értékeltem a tömegszórakozás gondolatát. Egyfajta kollektív őrületnek tartottam, az alantas fajtából. Szomorúsággal töltött el, amikor Editet nevetni és visongani láttam a szimulátorban.

Az agyam egész szegmenseket a feledésbe űzött annak a napnak az eseményeiből, valószínűleg azért, hogy megvédjen a kétségbeeséstől. Mostanra csak az az érzés maradt meg, hogy felsértettem a szájpadlásomat a sok pattogatott kukoricával, és a kék üdítő szörnyű íze, amit visszafele vettem, közel a szállodához, mert féltem, hogy megbántom Editet, ha még több alkoholt iszom.

De a közvetlen frusztráción túl, hogy a jókedvben lubickoló Edit olyan bosszantó módon semmibe vett, volt még egy érzés, a zavar, amit a konstancai haver, Andrei jelenléte táplált.

Rögtön, amint elhagytuk a nyaralófalu nyüzsgését, és megálltunk egy teraszon enni valamit, világossá vált, ki a főnök. Andrei úgy kezelte a pincért, mint egy csicskát, aki számára a mi asztalunk az egyetlen prioritás. Piros pólót és sötétkék Adidas felsőt viselt. Csuklóján ezüst karkötő – a smekerek² egyetlen tartozéka. Összességében jól fésült fiú benyomását keltette, aki a lakóház mögötti udvart igazgatja. Egy adott ponton, miközben Mina barátjával beszélgetett, lecsillapította annak gesztusait, elzárta a mozgásterét, és egy könnyed mozdulattal az asztallaphoz szorította a kezét. Az egész alig tartott tovább két-három másodpercnél, de megerősítette azt a szóbeli érvelést, amellyel Andrei megpróbálta nekünk bebizonyítani, valahogy mindenkihez szólva, hogy a brassóiak túl puhányak, nincs bennük semmi a tengeri farkasok elszántságából. Folyton a tengerészeti akadémia elvégzésének előnyeiről beszélt, amivel életre szólóan biztosítva vagy, mindenkit ismersz, és senki nem hagy cserben. Becsület dolga.

Csak úgy próbaképpen, hogy felmérjem a helyzetet, basztatni kezdtem. Ő erre felém pillantott, és abban a pillantásban ott volt egy profi jéghideg kíváncsisága. A szemében a bátorságom egy kis gumilabda volt, amit egy jól irányzott rúgás bármikor kiröpíthetett volna a pályáról, át a kerítésen, hogy bottal üthessék a nyomát. Mi van ezzel a szerencsétlennel, mintha ezt kérdezte volna.

Andrei a konstancai vámnál dolgozott, és be volt biztosítva a jövője. Csempészáruból nyúlt le cigiskartonokat. Volt egy kilencvenes évekbeli, 7-es BMW-je, amelyet egy újabb modellre szeretett volna cserélni. Több lakást és garzont tervezett vásárolni, hogy aztán bérbe adja őket, és negyvenéves korában visszavonulhasson a szakmából. És biztosan siker várt rá a későbbiekben, elég talpraesett fickó volt. Ott voltak a bajtársai a tengerészeti akadémiáról, hogy fedezzék, ha bajba kerül.

Felháborodás? Azokban az években csak akkor éreztem felháborodást, ha nem kaptam szeretetet, vagy ha a barátaim csúfot űztek belőlem, hogy egy álmodozó vagyok. Egyik este Atti és Levi értem jöttek autóval, hogy elnézzünk Greghez. Ők már elhelyezkedtek a munkaerőpiacon, Atti gyorsfutár volt, Levi pedig éppen befejezte a szakmai gyakorlatot az Ina Schaefflernél.

Tüntetően ásítozni kezdtem, nem volt kedvem Greghez menni és az időmet a megszokott marháskodásaikra vesztegetni. Otthon akartam maradni, áthívni Editet és filmet nézni. A semmiből közöltem velük, hogy fáradt vagyok, és ne számítsanak nagy lelkesedésre a részemről. Az egyik kanyarban, mintha az autó ringásától ösztönözve, Levi felém fordította a fejét, és azt kérdezte:

– De mégis, mit csinálsz te egész nap?

– Álmodozik – válaszolta Atti a volán mögül, és gonosz pillantást vetett rám a visszapillantóban.

– Most komolyan – ráncolta a homlokát Levi.

– Nem tudom, olvasok, sétálok az erdőben. Ilyenek.

– Verseket ír – nevetett Atti.

– Csinálj már valamit, ember! – mondta Levi.

– Fogok. Elküldtem az önéletrajzomat pár cégnek.

– Menj be hozzájuk, hiába küldözgeted a maileket.

– Bementem néhányhoz, de nem működött.

Az igazság az, hogy tényleg elmentem, de amint beléptem azokba a gipszkartonból és PVC-ből összetákolt irodákba, és hellyel kínáltak, rögtön kiveszett belőlem minden csepp elhatározás. A HR-esek professzionális, szinte ellenséges közönnyel álltak hozzám, amitől gombóc lett a torkomban. Az interjúk alatt apró kalciumszint-zuhanásokat szenvedtem el, kiszáradt a szám, a hangom csenevész és természetellenes volt, mint egy megfojtott papagájnak. Erősen kellett kapaszkodnom a székembe, hogy ne remegjek.

Egyáltalán nem érdekelt a gazdasági boom, amit a barátaim kihasználtak, amennyire tőlük tellett. Érdemes lenne összehasonlítani az alfahím Atti anyagi kiadásait az én kiadásaimmal abból az időszakból. A használtruha-kereskedelemből és a gyorsfutárszolgálatból származó pénzből Atti vett magának egy 1993-as BMW 320i-t. Én abból a pénzből, amit feketén kaptam a főnöknőmtől, amíg az építkezési cégénél dolgoztam, vettem magamnak egy menő felsőt a brassói belvárosi ruhaboltban és egy pár Adidas sportcipőt.

Büszke voltam rá, hogy tudok anyagszükségletet számolni, és határozottabb léptekkel tértem be egy kocsmába, de nem hiszem, hogy bármi más megmaradt volna abból a néhány hónapos időszakból, amikor a főnököm, Munteanu asszony – anyám egyik kliense – azon fáradozott, hogy találjon nekem valami tennivalót az irodában, abban az irodaházban, ami egyszerre volt bemutatóterem és raktár. Elég hamar világossá vált számomra, hogy Munteanu asszonynak igazából nincs szüksége rám, de ezt, mint magától értetődő dolgot, derűsen elfogadtam. Az irodában már volt egy könyvelője, egy műszaki igazgatója meg egy helyettese, plusz néhány frissen végzett zöldfülű az építészmérnökiről, akik sokkal alkalmasabbak voltak, mint én, aki egy év után leléptem az egyetemről.

Munteanu asszony nagyon jó fej volt, kölcsönadott a munkásoknak, ha szükségük volt rá, és minket, irodistákat pizzával és üdítővel kínált, valahányszor túlóráztunk. Elképzeltem őt anyám klienseként: a kérdésre, hogy jól teljesítek-e a cégnél, a főnöknő megdicsér, hogy milyen tanulékony és szorgalmas vagyok. Elképzeltem, ahogy matriarchális összeesküvést szőnek: a kapcsolatokra és az anyák egymás iránti nagylelkűségére alapozva magas foglalkoztatottsági arányt érnek el, aminek eredményeként improduktív vagy csak részben produktív munkahelyek jönnek létre.

Anyám kedvéért Munteanu asszony odatett, hogy rendszerezzem a számlákat. Egész nap a tárgyalóteremben ültem, és a fémszekrényekbe kaotikusan beleszórt papírokat rendezgettem. Amikor Munteanu asszonynak megbeszélése volt, el kellett tűnnöm. Néha beküldött a városba, hogy dokumentumokat helyezzek letétbe a bankban. Soha, sem előtte, sem utána nem éreztem magam annyira oda nem illőnek, mint amikor el kellett magyaráznom a banki tisztviselőknek, hogy ki küldött és miért. Aztán amikor a cég minden erejét összeszedte, hogy elnyerjen egy nagyobb projektet – egy szupermarket befejező munkálatait a Bukarest felé vezető kijáratnál –, Munteanu asszony megtanított, hogyan kell kiszámolni az anyagszükségletet. Mind a négyen (Munteanu asszony, a műszaki igazgató, az egyik zöldfülű és én, az utolsó zöldfülű) egy tíz négyzetméteres irodában ültünk, telezsúfolva dossziékkal meg asztali gépekkel, és számoltunk, különféle anyagváltozatokat próbálgatva. Munteanu asszony a whiteboard előtt állt, és költségtáblázatokat írt fel. A szupermarketre kiírt pályázat elnyerése felvillanyozó pillanat volt.

Októberben visszavonszoltam magam az egyetemre, és közöltem Munteanu asszonnyal, hogy az utolsó évemben vagyok, nem hiányozhatok az órákról. Megértette, és azt mondta, hogy jövőre is vár majd, én pedig nagy, hamis mosollyal megköszöntem neki. Amikor kiléptem a MunCons SRL ajtaján, megkönnyebbültem. Eszemben sem volt visszamenni oda.

Egy ideig sikerült távol maradnom a munka mezejétől, azt mondogattam magamnak, hogy mostantól minden koncentrációmat és energiámat a vizsgákra való felkészülésre és a szakdolgozatom megírására fordítom. Milyen hivatalos hangnemet veszünk fel olykor, ha be akarjuk csapni magunkat. Ez alatt az idő alatt jobban lefoglalt Edit, mint bármi más. Neked mi jönne be inkább? Szagolgatni az ujjadat (amit csak vízzel, felületesen mostál meg) szexelés után egy-két órával, elnyúlva egy meggypiros Junior kanapén, vagy ülni egy tanteremben két órán át, és a kivénhedt, kiszáradt marketingprofesszort hallgatni és nézni, ahogy magyarázza neked a kutatásokból nyert kvantitatív adatok elemzésének technikáit?

Minden szép és jó volt, egészen addig a bizonytalan februári napig, amikor felhívott egy volt osztálytársnőm, és megkérdezte, akarok-e munkát vállalni a cégnél, ahol dolgozik. Oké, próbáljuk ki ezt is, mondtam magamnak.

Számítógépre kellett vinnem az építkezési vasalási tervek adatait, és címkéket listáznom a csarnokban dolgozó munkásoknak. Néhány héten belül segítség nélkül is boldogultam, így a munka szinte minden érdekességét elveszítette. Csak a pénz motivált. Hat hónapon belül kétszer is megemelték a fizetésemet.

A válság beálltáig megállás nélkül dolgoztam – voltak napok, amikor húsz kamiont szállítottunk ki, egyenként húsz tonna vágott és formázott vasbetonnal megrakva. Oktatási célból néha elkísértem az egyik irodai kollégát abba a kis szobába, ahol a szállítóleveleket és mérlegjegyeket listázták. A platós kamionok komoly manővereket végeztek, hogy felgördüljenek a mérlegre, minden ízükben megremegtek az időjárás sújtotta betonon, miközben hidraulikus szisszenéseket engedtek ki magukból. Jó volt egy kis időt eltölteni nagy járművek és nehézgépek között, az volt az érzésed, hogy az ipari világ közepén vagy. De túl egyszerű lett volna ez így munkának önmagában. Az idő nagy részében a számítógépet bújtam, és azon stresszeltem, hogy nem fogok elkészülni időben. Amikor reggel kiszálltam az autóból, az udvar sötétsége fogadott, majd a mozgásérzékelő lámpa az iroda bejáratánál. Amikor végeztem, kint már sötét volt, és újra bekapcsolt a mozgásérzékelő. Tíz és fél, tizenegy órákat dolgoztam. Előfordult, hogy a főnök szombatonként is behívott. Az egyetlen dolog, ami motivált, az volt, hogy a túlórákat duplán fizették.

Az irodában a jól végzett munka tudatával átitatott, unalmas levegő terjengett. A gipszkarton falakon átszűrődő nevetgélésből ítélve a számlázásért és könyvelésért felelős lányok irodája kevésbé tűnt nyomasztónak. A főnökhöz ritkán mentünk be, csak amikor hívtak. A leggyakrabban behívott személy Tamás volt, a műszaki igazgató. Amint kilépett az ajtón, kicsit csökkent a stressz az irodában. Nem azért, mert autoriter vagy ijesztő arc lett volna, hanem egyszerűen azért, mert ő volt a közvetlen főnökünk. Úgy osztotta ki nekünk a feladatokat, hogy meg sem állt gondolkodni vagy levegőt venni. És mindezt még útközben, reggel hétkor, miközben nyomta a gázt a Zer­nest felé vezető úton, hogy minél gyorsabban odaérjünk. Néha megkérdezte, egyáltalán nem számonkérően, hogy sikerült-e listáznom a címkéket a mit tudom én, milyen projekthez. Gondolatban imádkoztam, hogy ne zavarjon meg a frissen kisarjadt búzával borított földek csodálatában. Amíg a kollégáim társaságában voltam, mentális pajzsot vettem fel, hogy megvédjem magam a szakmai betolakodásaiktól. Minél kevesebb férfi volt a szobában – arcuk elrejtve a képernyők mögött, ahonnan csak egérkattintások, billentyűk zörgése és olykor egy-egy szék nyikorgása hallatszott –, annál jobban éreztem magam. A körülbelül húsz négyzetméteres irodában három íróasztal és ugyanannyi alkalmazott volt. Manu, Tamás és én.

Csak a műszakvezetők és a sofőrök voltak azok, akik oldani tudták a hangulatot. A műszakvezetők beugrottak hozzánk, hogy megnézzék, milyen kamionokat kell még megrakniuk. Mint valami torreádorok, hetyke léptekkel odasétáltak a falhoz, amihez egy különleges, zsebecskés tartó volt rögzítve. Átvizsgálták a szállítmányokat jelölő, színes cetliket, egyiket-másikat megpöckölték, tettek rá valami megjegyzést, hogy már megint annak a felfújt piócának kell rakományt vinnem, hozzácsaptak valami alapszintű poént, aztán felénk fordultak, és összehúzott szemmel mértek végig, hátha találnak valami fogást rajtunk.

Egyikük, Cipri, alig várta, hogy elcsípjen minket ebédszünetben, amikor kidülledt szemekkel rágtunk és tömtük magunkat a képernyő mögött. A kedvenc dumája az volt, hogy levegőt is vegyél azé’, kishaver! Mindenkivel tiszteletlenül viselkedett az irodában, beleértve a műszaki igazgatót is. Dicsérte a feltuningolt, fehér BMW-jét, próbálta kihívni Tamást egy rövid versenyre.

A sofőrök kávéztak és megállás nélkül traccsoltak, mintha az úton töltött éjszakákat próbálták volna maguk mögött hagyni, ahol egyetlen társaságuk a kamionosok frekvenciájára hangolt rádióállomás volt. Olykor egy órát, kettőt is eltöltöttek az irodában, hátukat a csarnokra néző ablakpárkánynak vetve várták, hogy megrakják a kamionjaikat. Nem rakta ki őket senki, belefért, hogy kicsit megtörjék a monotóniát. Tamás volt az egyetlen, akinek egy adott ponton tele lett a töke velük – kikészítették a kalózrádiós locsogásukkal. Egyikük a nászpénzéből vette a kamionját, a másik napi két liter kólát ivott, és az így kialakult életmódja miatt siránkozott, a harmadik meg próbált még jobban belefolyni a vasbetonformázó cégbe, és különféle kétes üzleteket ajánlgatott Tamásnak.

Kiderült számomra, hogy az alkalmazottak túlnyomó része hívő, és hogy a főnök pontosan emiatt alkalmazta őket. Legyenek megbízható, hívő emberek. Az idők során a munkaerőpiacon szerzett tapasztalatai alapján a főnököm arra a következtetésre jutott, hogy a hívő emberekből, különösképpen a baptistákból lesznek a legbecsületesebb és legszorgalmasabb alkalmazottak. A többiek, mint Manu és én, a barátai vagy haverjai voltunk a hívőknek. A hívők kezeskedtek értünk, ezért voltunk itt, a Királykő lábánál, Zernestben, az egykori Tohan fegyver-, robogó- és kerékpárgyár egyik csarnokában.

Naponta elhaladtunk az 1983. május 5-i robbanás nyomán eltűntek tiszteletére emelt emlékmű mellett. Akkoriban az állam megpróbálta eltussolni a tragédiát, hivatalosan 18 halálos áldozatról számoltak be. A valóságban 38-an haltak meg, és 300-an megsérültek. Ahogy nekem elmesélték, a munkások a napon hagyták a puskaport, és ez indította el a robbanást. Számomra a halál annyira távoli és elvont dolog volt akkoriban, hogy amikor az ipari terület egyik portásától megtudtam, hogyan történt a tragédia, kicsit sajnáltam ezeket az embereket, de aztán azt gondoltam magamban, hogy hát, ez van, ha hülyék voltak és nem vigyáztak… Maga az emlékmű egy kereszt, aminek függőleges része három betonoszlopból áll, az Adidas-logó három csíkjára emlékeztetve.

A Tohan gyár már csak romokban működött, mindössze néhány tucat alkalmazottja volt, akik az időktől kifakult kék kabátban tekertek Tohan kerékpárjaikkal az ipari park egyik végétől a másikig. Nem úgy tűnt, hogy bármi egyéb tevékenységük lett volna. A hely inkább szanatóriumra emlékeztetett, ahol a csarnokokba utalt betegek időről időre meglátogatták egymást.

Néhány csarnokot cégek béreltek ki, de a park hatalmas méreteire való tekintettel ez nem sokat változtatott az összképen. Legtöbbjük elhagyatottan állt. A cég, ahol dolgoztam, egy nagy csarnokot bérelt a gyár szélén, ennek fő indoka egy mellékvasút megléte volt, amely a mi csarnokunkat is kiszolgálta. A nyersanyagok nagy részét tehervagonokkal hozták be, és egy örökkévalóságig tartott, mire eljutottak hozzánk, mert szinte mindig bürokratikus bonyodalmak adódtak. A főnökömnek meg kellett kérnie a zernesti állomásfőnököt, gyorsítsa már fel a folyamatot.

Amennyire csak lehetséges volt, szerettem volna megmaradni egy jól fizetett, anonim adatrögzítőnek. De a főnökünk, egy rendkívül világos hajú és bőrű bukovinai, aki nagy rajongója volt az Inka kávénak, úgy gondolta, nincs elég felelősségem, ezért kinevezett minőségellenőrnek. A vonattal hozott vasbetonból mintát kellett vágnom, és elküldenem őket egy bukaresti laboratóriumba, hogy ellenőrizzék, megfelel-e a szabványoknak. Az eredményeket csatolni kellett a szállítólevélhez, hogy aztán a megrendelő hozzáadhassa az építkezési papírokhoz.

A gond az volt, hogy sehogy sem tudtam meggyőzni a csarnokban dolgozó munkásokat, hogy időben vágják le a mintákat. Ha az áru kirakodása közben kértem meg őket, csak megvonták a vállukat. Utána a megrendelésekkel kellett foglalkozniuk, pakolgatták a vasnyalábokat a futódaruval a csarnok egyik végéből a másikba, ahol a vasvágó és -formázó gépek voltak. Mintha mindannyian valami szervezési lehetetlenség csapdájába estünk volna. Néha előre, még a vagonok érkezése előtt emlékeztettem a műszakvezetőket, utasítsák az embereiket, hogy vágják már le azokat a kurva mintákat. Amikor megérkeztek, listát készítettem a tételek számáról és átmérőjéről, és odaadtam a műszakvezetőknek. A listának aztán az lett a sorsa, hogy az öltöző valamelyik sarkában hevert elfelejtve, vagy egy adott ponton kiesett annak a melósnak a zsebéből, akire rábízták a balhét, és elveszett a vasnyalábok alatt. Egy héttel később újra meg kellett írnom ugyanazt a listát, esetleg néhány tétel hiányzott belőle, amelyekből valahogy mégis sikerült a munkásoknak levágni a mintát.

Senki nem akart újabb feladatról hallani. Nekik keresztbe tett, engem feszélyezett. Egy új feladat csak arra szolgált, hogy felborítsa az egyensúlyt és kirángassa a semleges zónából a műszakvezetőkkel és a munkásokkal fenntartott barátságos, távolságtartó viszonyomat. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám, mint valami irodai őrültre, aki – elszántan és hajthatatlanul – eltölt öt percet a csarnokban, aztán gyorsan visszavonul a helyére. Felmászik a vasak közé, óvatosan lépdel, nehogy összekoszolja a városi ruháit, összevont szemöldökkel jegyzetel, és néha a mappájával gesztikulál a vastároló felé. Nyilván azért jött, hogy kibasszon velünk.

Hetek teltek el, mire megkaptam az összes mintát, de már nem lehettem biztos benne, hogy azok tényleg az eredetileg vizsgálatra kijelölt tételhez tartoztak-e. Ráadásul mire a vizsgálati eredmények megérkeztek, a szóban forgó vas már rég ki lett szállítva az építkezésre, ha nem volt már használatba helyezve. Vagyis hazudnom kellett. A szállítólevelekhez olyan tételek minőségi dokumentumait csatoltam, amelyeket nagy valószínűséggel már kiszállítottak egy másik építkezésre. Szerencsére kiderült, hogy az ellenőrzésre küldött összes minta megfelelt a szabványoknak, így a hazugság csak részleges volt.

Nem volt mit tennem, ki kellett békülnöm a ténnyel, hogy a mintákat időben levágni lehetetlen. Amikor viszonylag jól mennek a dolgok, és senki nem kérdőjelezi meg, amit csinálsz, oda jutsz, hogy a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben fogadod el a szélhámosságot. A főnökeim teljes bizalmát élvezhettem. Úgy éreztem magam, mintha lett volna egy földterületem, amit egyáltalán nem akartam igazgatni, de mivel nem volt hova mennem, úgy igazgattam, mint egy fantom. Próbáltam nem hozzáérni semmihez, nem hagyni ujjlenyomatot.

Egy év sem telt el a vitám óta Attival és Melivel, amikor próbáltam meggyőzni őket, hogy az ember leélhet egy életet úgy is, hogy bizonyos mértékig megőrzi az erkölcsi tisztaságát. Ők váltig állították, hogy Romániában az ilyesmi lehetetlen, de én ragaszkodtam hozzá, és azt mondtam nekik, hogy csak akarni kell és ellenállni mindenfajta kompromisszumnak.

– Tisztán és tele elvárásokkal, otthon, anyuci szoknyája mögül – mondta Atti.

– Túlságosan idealista vagy – tette hozzá Meli a fejét csóválva.

De akkoriban még nem dolgoztam, nem volt semmilyen élettapasztalatom, csak könyvekből beszéltem, amelyeknek semmi közük nem volt ahhoz a Romániához, amiben éltem.

Időközben el is feledkeztem róla. Minimális ellenállást tanúsítva elfogadtam, hogy az idealizmus hatóköre a párkapcsolati és társasági életre korlátozódik. Amikor jól éreztem magam és amikor szerettem, nem szembesültem erkölcsi dilemmákkal. Igaz, hogy megcsaltam Editet Danielával, de úgy gondoltam, hogy minden jogom megvan hozzá, mert már nem szerettem. Néha, amikor szükségét érzed bebizonyítani magadnak, hogy igazi férfi vagy, meggyőzöd magad arról, hogy a tetted szükségszerű, és semmiképpen sem a mások kárára elkövetett bunkóság. Főként, ha történetesen először csalsz meg valakit. Egyszer csalni még belefér. Eltart egy ideig, mire megérted, hogy nem volt más, mint aljas önmagasztalás. Már ha valaha eljutsz arra a pontra az életben.

Egyébként az Edittel való kapcsolatom ostoba önbizalmat ébresztett bennem, amit egyfajta közönyös vakság duplázott meg. Elégedett voltam a munkámmal, szemet hunytam a tetteim esetleges következményei fölött – ha Bukarestben, ahol a legtöbb ügyfelünk volt, katasztrofális földrengésre kerül sor, és összeomlik egy épület, az ellenőrök pedig kiderítik, hogy a műszaki dokumentációban szereplő papírok nem egyeznek, és ha nem én vagyok az egyetlen, aki hazudott a tételekről, és a maga részéről a vizsgálólaboratórium is elhanyagolta a feladatait, és az ottaniak hamis eredményeket írtak be az elemzési jelentésbe, azt állítván, hogy az általuk vizsgált vas megfelel a szabványoknak, és ha végül levonják a következtetést, hogy az én gondatlanságom és hozzá nem értésem, amelyhez hozzáadódott mások gondatlansága és hozzá nem értése, emberéletek elvesztéséhez vezetett, és közvetlenül minket tesznek felelőssé? Akkor mi van? Nem, annak a lehetősége, hogy ilyesmi megtörténjen, annyira távoli és valószerűtlen volt, hogy úgy döntöttem, egyáltalán nem teszek fel magamnak ilyen kérdéseket.

Megőriztem a tisztaságomat. Elvégeztem a munkámat, a többi nem az én dolgom volt. A melós, aki nem vágta le a mintákat, ő lesz a hibás egy bukaresti felhőkarcoló esetleges összeomlásáért, nem én.

Zernestben a gazdasági válság első hatásai 2008 novemberében jelentkeztek. Már nem napi tizenöt vagy húsz kamiont szállítottunk ki, hanem csak nyolcat vagy tízet. Aztán néhány hónapon belül a munkamennyiség ismét a felére csökkent. Az igazgató kénytelen volt elbocsátani a munkások felét.

A kft., ahol dolgoztam, egy német céghez tartozott, amelynek körülbelül tíz ilyen leányvállalata volt. Mivel a cég a civilizált rabló etikáját alkalmazta, a román munkaerő kizsákmányolását bizonyos fokú tisztelettel akarta végrehajtani, ami főként a magas keresetekben nyilvánult meg.

A munkások rendszerint olyan emberek voltak, akik életükben nem láttak még ilyen fizetéseket. Zernest és környéke szegény volt, a papírgyáron és néhány más kisvállalkozáson, valamint a vidéki turizmuson kívül a 18 és 40 év közötti fiataloknak, akik nem mentek el külföldre dolgozni, nem sok lehetőségük volt. Amikor munkát kaptak a német cégnél, és látták, milyen jól fizetik a túlórákat, az emberek magabiztosabbak lettek, és elkezdtek banki kölcsönöket felvenni. A válság előtt a csarnok körülbelül 80 embert foglalkoztatott, ha nem többet. Rendszeresen előfordult, hogy szombaton, olykor még vasárnap is behívták őket dolgozni.

Egyik napról a másikra a fél csapat már a felmondási idejét töltötte. Megrémülve a kilátástól, hogy többé nem tudják törleszteni az adósságaikat és fedél nélkül maradnak, néhányan szélsőséges lépésekre szánták el magukat. Egy volt alkalmazott alig egy hónappal az állása elvesztése után öngyilkos lett. Két kisgyermeket és egy idegroncs feleséget hagyott maga után. Egy másik elbocsátott alkalmazott a második műszakban bejött a csarnokba, és azzal fenyegette meg volt kollégáit, hogy felgyújtja magát, ha nem veszik vissza dolgozni. Néhány munkás segítségével a műszakvezető több mint egy órán át igyekezett meggyőzni, hogy szálljon le a daruról, amire fölmászott. Szerencsére este történt az incidens, amikor mi, irodisták, összeszorított farpofákkal szorongtunk a leépítésen otthonaink melegében. Azért mondom, hogy szerencsére, mert szinte biztos vagyok benne, hogy elég keményen megviselt volna a tragédia, ha munkaidőben történik.

Mintha mi sem történt volna, a cigányok továbbra is jöttek kéthetente a szekerükkel, hogy megvegyék a vágásból megmaradt fémhulladékot, felizgatva a csarnok környékére szokott kutyákat. A volt Tohan gyár nagyfejesei továbbra is igénybe vették a szolgáltatásainkat. Telefonon értesítették a főnökünket, hogy jönni fognak, és alig fél óra múlva már ott is állt a kapunál egy kamion, amely egy hatalmas fémhengert szállított. A teherautó felhajtott a mérlegre, a nagyfőnök pedig ragaszkodott hozzá, hogy az egész műveletet a mérlegházból nézze végig, izgatottan dörzsölve a kezét, fülig érő vigyorral, mintha a felesége szülni készült volna. Az ember a nehézipar utolsó maradványait készült eladni ócskavasnak, és biztosra akart menni, hogy ne verjék át a mérlegeléssel.

Áprilisban ismét a felére csökkent a személyzet. Ez már az irodai alkalmazottakat is érintette. Én megúsztam. A kollégáktól való búcsú nem hatott meg. Távolságtartóan, enyhe szórakozottsággal figyeltem, ahogy fokozatosan elsötétedik az arcuk. Növekvő keserűséggel végezték a feladataikat. A lány, akinek el kellett jönnie a cégtől, a kis VW Polót siratta, amit a számlázásnál dolgozó barátnőjével közösen használt. Odáig mentek, hogy el is keresztelték az autót Katicának. A gipszkarton falakon, ami elválasztotta az irodánkat a lányokétól, már nem szűrődött át a nevetgélésük. David, Tamás egyik haverja, akinek hozzám hasonlóan szenvedélye volt a fotográfia, szemében őszinte könnyekkel vallotta be nekünk, mennyire fogunk hiányozni neki. Eleinte kedveltem, néhányszor segítettem neki, amikor elakadt az adatok bevitelével a programba (voltak bonyolultabb vasalások is, például a hengeresek, eleinte nem lehetett boldogulni anélkül, hogy valaki segítsen). Előfordult olykor, hogy ebédszünetben is szóba elegyedtünk, amit a többi kollégával nem igazán tettünk meg, mert nem kötött össze semmi. De David közlékeny volt, és voltak közös szenvedélyeink. Hamar rájöttem azonban, hogy ő valami mást ért fotográfia alatt. A Photoshop híve volt. Nem vitte túlzásba, de ahhoz elég volt, hogy zavarjon. Boldog embereket fotózott, természetes környezetben próbálta tetten érni a boldogságukat. Pózoltatta őket az elsöprő májusi napsütésben vagy egy októberi délután mézes fényében. A sugarak ferdén hullottak a tisztességes, szoknyás lányokra, a baptista párokra, gyerekkel vagy gyerek nélkül, és mindent elárasztottak dicsőséggel. Azt mondtam magamnak, oké, fotosopp és a boldogság glóriája… Sajnálom, David, nem vagy az emberem.

Amikor nem volt semmi dolgom – és ez egy idő után egyre gyakrabban fordult elő –, sétálgattam az ipari parkban, felmásztam a csarnok tetejére, és fotókat készítettem a Királykőről, vagy órákig bujkáltam a csarnok használaton kívüli termeiben, ahol még kivehetők voltak a kommunista korszakból származó régi feliratok: Tilos a dohányzás!, valamint néhány kifakult, szakadt munkavédelmi plakát.

A régi gyárterületen való kóborlásaim egyikén felfedeztem egyfajta ülepítőmedencét, ami az évek során megtelt esővízzel és beszivárgásokkal. A sötét vizű medencében, amelyet egy üvegtető világított meg – amin sok helyen hiányoztak vagy be voltak törve az üvegtáblák –, egy rákfélékből álló kolóniára bukkantam. Gombostűfejnyi méretű, zselés kis lények voltak, sötétszürke fejjel és csigaszerű farokkal, szürke az is, mint a vízben oldott hamu. Undorítóak voltak és lenyűgözőek. A telefonom zseblámpájával világítottam meg őket, és figyeltem, ahogy mozognak a fekete vízben. Úgy tűnt, semmi más nem érdekli őket, csak a fekete közeg, amiben élnek.

Amikor megkaptam a felmondásomat, egyáltalán nem lepődtem meg. Bárhogy is, már kínos volt a folyamatos lógás és bujkálás. Mindent megtettem, hogy a főnököm ne vegye észre, hogy a tumblr-t görgetem vagy e-maileket írok a barátnőmnek (nem volt szabad telepítenünk a Yahoo! Messengert). Azt hiszem, végül rájött, de úgy tett, mintha nem venné észre. Szégyelltem magam előtte, annál is inkább, mivel végtelenül kedves volt. Nem sürgetett, nem emelte fel a hangját, egyszer sem vesztette el a türelmét velem szemben. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan lehetséges ez. Mindent, amit kért tőlem, a végtelen türelme és nyugalma iránti ostoba csodálatból tettem meg – meg vagyok győződve róla, hogy ha gyakorló neoprotestáns lennék, a lelkem mélyén az angyalok menedzserét láttam volna benne.

Takarítottam egyet a desktopon, és összeszedtem a holmimat az asztalfiókból. Sorra kezet fogtam a kollégákkal, lehangolt arccal, ahogy azt ilyenkor szokás. Aztán bekopogtam az igazgató ajtaján, és tőle is elköszöntem. Megígérte, hogy ha javulnak a dolgok, szíves-örömest visszahív. Mosolyogva megköszöntem, és elmentem.

Nem jöttem ki egyenesen a gyárkapun. Tettem egy kitérőt a csarnokhoz, ahol az ülepítőmedence volt, és elbúcsúztam a rákféle-kolóniától. Kedvenc helyemmé vált, ahol semmi stressz nem ért, és ahol elveszhettem az ábrándozásban – német pénzen.

Horváth Benji fordítása
1988, Marosvásárhely. Kolozsváron él.

Jegyzetek

¹                  Andrei Dósa regénye a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában

²                  Şmecher: a román szlengben nagyjából olyasmit takar, hogy „szélhámos nagymenő”, és az erdélyi magyarok is előszeretettel használják a szót mindenféle magyarosított változatban. (A ford.)

‍