Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára

Az Ovidius-változat

Honvágy a hét domb iránt
Desiderium septem collium

Nincsen apám, se anyám, se hazám, nincs isten az égben,

nincs bölcsőm se, denariusom se szememre fedőnek,

hogyha e barbár tájon törne derékba halálom.

Nincsen csók, ami gyöngéden csattanna az arcon,

nincs feleség, sem hű, még csak hűtlen szeretőm sincs

géták földjén, zord idegenben az árva magányban

tépi a hűvös tengeri szél ki a szívem a testből.

Harmadnapja korog csak a gyomrom, görcsöl az alhas,

sok se, kevés se harapnivalóm. Minden napom átok,

küzdés itt a vadak közt. Verset már alig írok.

Hány esztendőt éltem eleddig?! Nagy hatalom, lám!

Tudd meg, az éveimet cafatért ha lehetne, eladnám,

csak hallhatnám még egyszer, hogy koppan a lábam

Róma kövén, s orromba simulna az otthoni illat.

És ha a lelkem nem kell senkinek, elmegyek akkor

én a pokol fenekére, ahol Plútó befogadja.

Rablóvá leszek én, betörök, bár tiszta a szívem,

gyönge kezemben a kés, de ha kell, embert is ölök hát:

rabszolgát, polgárt, császárt, vagy akárkit azért, hogy

bár egy napra vagy egy órára hazámba mehessek.

Mért legyek én tisztességes? Kitagadtatok úgyis.

Elfognak, felkötnek, s barbár földbe temetnek.

Még testem se nyugodhat békén római sírban.

Holtként sem maradok veszteg, dacból gyönyörű szép

szívemen egy nap démoni fű hajt tarka virágot,

s minden szálban a szörnyű halált lebbenti a szél meg.

Fújja, sodorja fuvallat a lelkem régi honomba!

Élve, ha nem, hát dögvészként hazatérek azért is.

A Nichita Stănescu–Szilágyi Domokos-változat

Költő és üstökös
Poetul și cometa

Meg se hét, de meg se hat,

Meg se éled önmagad,

Nincs se tét, se fény az űrben,

Csak magad vagy, pontba gyűrten.

Meg se húsz, de meg se rebben,

Egyedül se, meg se ketten,

Meg se simít, meg se öt.

Meg se enged, meg se köd.

Költő volt ő, roppant költő,

Csikorgó űrt örökölt ő,

Száján száz elharapott szó,

Tiszta szív és tiszta posztó.

Szökken, csöppen, elcsorog

Kéretlen gyerekkorod,

Úgy ölel, mint kést a vaj,

Él idén, megholt tavaly.

Anyaölből megszület

Rend mögött a rendület,

Történelmünk lesz a törvény

Vágyainkat összetörvén.

Halált látni kényszerül,

Vagy élni, életlenül,

Nincs vigasz se fenn, se lenn.

Magányod kilincselem.

Kettőd, négyed, hatod, heted

Kéretlen is kérlelheted,

Párosan is páratlanul

Vénáidban vágtat vadul.

Elvakító üstökösként

Mutattad az égi ösvényt,

S hogy elhagyott lélegzeted:

Nem élek, csak létezgetek.

A Kovács András Ferenc-változat

Utóirat: tört ragyogásban

Látod, itt roppant remegő időben

fagyban állok bősz Balaton vizénél.

Borzolódó, csipkehabokban úszó

           csónak a bánat.

Erre sok vásott vonat áll és indul,

ablakukból száz idegen kibámul

tört tekintettel. Darabokra zúzzák

           s tükrözik arcom.

Én vagyok mind, mégse magam merengek

bennük. Elnyűtt maszk takarása rejti

rebbenő, elráncosodó vonások

           gödreit-árkát,

hogy ne ismerj rám szakadó szilánkok

közt. A füst szétszabja, szitálja, szerte-

szórja. Csak szűrt szikra dereng nyomomban,

           szürke szivárvány.

Életem fölvillan a fülkefényben.

Cifra cirkusz, bucska, bohócöröklét

ráncigál, tépáz kiviselt koloncként.

           Nem hiteget már.

Tétován, törtetve tehervonatként

vánszorog véremben az árvaságom,

hordja bennem, mintha szenet cipelne,

           sírva sötétlő,

korcs hiányát összeaszott anyámnak,

önmagától már sohasem menekvő

indulatnak, s enyhet adó hiteknek,

           múlt ölelésnek.

Bosszúvágy forr, fodros erekben izzik:

hűlt helyét késsel kaszabolni össze

jóapámnak, s nézni, ahogy kifröccsen

           vére a földre.

Vagy magamból vágni ki vélt örökség

testamentumát, kicsikart remények

pirkadó, hűs hajnali látomását,

           megcsalatottan.

Gyűrtem én gyémánt szavaimba sorsot,

villanó vágyat, haragot, szerelmet,

s elmebajt is. Mennybe kiált a bűnöm.

           S mondd, ki bocsát meg?

Ver, vonyít, bőg és vicsorít a semmi

ág-bogán, tar karjai közt a szívem.

Csillagok vaksága hunyorg felettem,

           bennem az űr kong.

Légy fegyelmezett, ha a téli égbolt

néz beléd. Szikrás szemeden szökő szél

fény fonák, sebzett sugarát kioltja,

           s elviszi hangod.

Szajha köd kerget, csalogat magához,

játszni hív, lágyan gomolyogni hozzá,

hajtanám hajszolt fejemet szelíden

           gyönge ölébe.

Körbefon, karmolva simít, homálylik.

Reszketek, bár nem veszik észre élők,

holtaim sem. S égen anyám szemét is

           elfedi tőlem.

Győzköd, unszol, nyűg, könyörög, hogy oldjam

már ki testemből a kihűlt ezüstfényt:

téli égen válni soványka holddá,

           tört ragyogásban.

Mint a vermek mélyeiben derengő

némaságban, holdnak a túlfelén, vagy

déli órán testek alá simulva

           bújik az árnyék,

úgy terül rá lopva, lapítva lelkem

halkuló szívemre. Szorong, szipákol,

zizzen, izzad, már ki se látszik onnan.

           Én se találom.

Itt hagyom hát most örökül magányom,

hadd bolyongjon bőgve, röhögve rajtam.

Kész a leltár. Nyugszik, eláll a zsongás,

           s tisztul az elmém.

Mit zokogsz? Sorsunk, tudod, írva van már:

hinni áldás s ördögi, átkos ábránd,

csámcsogás csúf, csalfa csodákon. Engem

           egy csoda vár csak.

Gyengülök már. Rám települt tolongó

köd kegyelme, s kéri, karoljam, óvjam,

hadd szorítsam, mint szeretőt szorítok

           félve magamhoz.

Hallgatok rá. Körbeölelte szívem

jégvirágzás. Már ne keress vasárnap.

Üdvözöl hát, s búcsúzik egykori költőd:

           József Attila.

‍