Színházi „szorongások” árnyalatai

A város színházművészeti névjegykártyájának is tekinthetjük azt a másodjára megszervezett miniévadot, amelyet Sepsi Theatre Showcase címmel az Andrei Mureșanu és a Tamási Áron Színház jelenlegi előadás-kínálatából állított össze a két intézmény Sepsiszentgyörgyön, és amelyre román és magyar kritikusokat, újságírókat, színházi szakírókat is meghívott március 26–április 3. között. Ilyenkor szeretné az ember, ha az élet csupán színházból, színházi produkciók megtekintéséből, világa pedig csupa ilyen feszesen megszerkesztett, gondolkodást serkentő produkciókból állna, nem pedig végtelenségbe maszatolt közéleti sztorikból… Igen, a színház most (és mindig is) jobban teljesít!

De félretéve a vicces megközelítést, március 27-én, a színházi világnapon, Sepsiszentgyörgy felé robogva, a vonaton végre volt időm elmélyülni Theodórosz Terzopulosz görög rendezőnek, a Színházi Olimpia létrehozójának ez alkalomból megfogalmazott rendkívül aktuális és elgondolkodtató üzenetében. A miniévad négy előadásának megtekintése után pedig saját választ is megfogalmaznom a benne foglalt (számomra) legfontosabb kérdésre: „Szorong-e a színház azon, amivé az emberi létezést a 21. század átformálja?” Úgy láttam, hogy igenis, szoronganak a 21. századon, azonban ennek a szorongásnak nagyon különböző formái és látleletei vannak. Épp ezért volt nyerő „vállalkozás” a Showcase…

Terzopulosz kérdésére válaszként, az általam megtekintett négy (két magyar, két román) előadásban azt kerestem meg, hogy hol lehet tetten érni (nem belelátni) azt, amire a görög rendező rákérdez.

A Tamási Áron Színház színházi világnap alkalmából műsorra tűzött, tavaly októberben bemutatott előadásában – amely az általam eddig látottak közül a leginkább maiként megtapasztalt A vihar – ez a szorongás egyértelműen a megmutatott emberi kapcsolatokban tapintható ki. Bár Bodó Viktor rendező megtartja a történet meseszerűségét, Nádasdy Ádám fordításához és Veres Anna dramaturgi tollvonásaihoz felzárkóznak a színészi játék ironikus fricskái. Így hát Shakespeare utolsó drámája itt úgy mese, hogy tulajdonképpen nem mese, hanem egy meseszerű csínytevés annyi játékossággal, amennyi csak belefér. Még a klasszikus, felismerhető shakespeare-i nyelvi fordulatok is az irónia részét képezik, ebben a megközelítésben pedig könnyedén fogyaszthatóak, színesek, zamatosak és élvezhetőek. De a produkcióból az is kiderül számomra, hogy csupán a mai nyelvvel keverve élőek ezek a nyelvi ínyencségek, nem pusztán önmagunkban, néminemű „anakronizmusként” tálalva. Látjuk itt az örökzöld hataloméhséget és hatalomféltést, az opportunizmust, (lásd: a hajótörött milánói és nápolyi udvar), függőségekben való, magyarosan sírva mulatós elmerülést (Erdei Gábor Stefanójának és Márton Lóránt-László Trinculójának duettjében). Azonban az, ami igazán aggasztó: a bimbózó szerelem (Vass Zsuzsanna Mirandája és Nagy-Kopeczky Kristóf Ferdinándja megjelenítésében) nagyszerűen megtalálja a helyét a devianciák panoptikumában. Ugyanolyan felszínes és fizikai, helyenként még enyhén ütődött is, mint a többi bemutatott emberi tulajdonság. Ebben a környezetben az egyébként bravúrosan hiteles Prospero (Pálffy Tibor) leleményes és a nem evilági Ariel (Korodi Janka) tüneményes természetfölöttisége sem nő a gonoszkodó csibészség fölé, nem független a kontextusától. Bodó Viktor értelmezése száműz mindenféle kulturális sallangot: jól besózza nézői idealizmusunkat, mint a rómaiak Karthágót, és ezzel azt üzeni, hogy „jó” és „rossz” ugyanabból a talajból nő ki, nem függetlenek egymástól, így pedig felcserélhetőek. Az értékek relativizmusát látjuk? Igen, de ezáltal nagyon mai ez az előadás, és itt valóban van, amin szorongani nevetés közben.

Mindeközben az Andrei Mureșanu Színház Adina Lazăr által rendezett, Lina című produkciója – a miniévad általam másodikként látott előadása – a karaktergyilkosság jelenségén szorong. A dokumentarista produkció olyan valós történetből indul ki, amely nálunk is címlapos volt az 1996-os év táján. Az ismert sztori azonban egy mai közéleti gyakorlatról is szól, amelyben a politikai hatalom megszerzése bármiféle gátlástalan eszköz használatát „szentesíti”. Lina és színészhallgató társai Shakespeare Othellója egy részletének bemutatására készülnek egy hivatalos ünnepségen, amelyre a korábban színjátszó államelnök is hivatalos. A mozzanatból aztán országos sajtóbotrány lesz, amelyben azt bizonygatja az elnök ellenlábasa, hogy a Desdemonát megformáló fiatal lánynak viszonya van az elöljáróval, a történetnek pedig tragikus kimenetele lesz… De Alexandra Felseghi drámája ennél sokkal árnyaltabb, hiszen a kivándorlás, a színésznevelés és a bulvársajtó visszás eszközeire is rávilágít. A közös nevező valamennyi jelenségben felismerhető: az egyén fogyóáru, amelyet használat után ki lehet dobni. Adina Lazăr rendezői elképzelése a szereplők lelki folyamatait láttatja egy olyan stilárisan lecsupaszított díszletben, amely egyszerre idézi meg a ’90-es éveket és a jelenünket, a színészi játék pedig három órán át fogva tart ebben az egyszerre akkori és nagyon mai történetben, szereplői gyakorta el is feledtetik velünk, hogy mindez csak „játék”.

A Showcase műfaji változatosságát nem mintázhatja jobban az, hogy egy klasszikusnak nevezhető színházi előadás után egy parttalan értelmezési lehetőségre alkalmat adó mozgásszínházi produkciót tekinthettem meg a műélvezeti „hullámvasúton”. A sepsiszentgyörgyi M Studio Six out of Seven című színpadi etűdsorozatának ugyanis annyi „olvasata” van, ahány nézője. És ezek az értelmezések sejtéseim szerint olykor még köszönőviszonyban sincsenek. Vajon lennénk-e annyira bátrak, hogy a produkció megtekintése után egymás mellé helyezzük ezeket a nagyon egyéni gondolatsorokat vagy túlságosan sebezhetőnek éreznénk egy ilyen fajta „kitárulkozást”? (Ez a kérdés szinte minden mozgásszínházi produkciót követően ott motoszkál a fejemben…) Válaszként idehelyezem a saját analizáló sebezhetőségemet, és ebben rögtön az előadás színvilágából indulnék ki: a dominánsan fekete jelmez- és díszletelemeket használó, olykor felbukkanó piros elemekkel és bevillantott fehér maszkokkal zsonglőrködő produkció egyidejűleg szól az élet–halál–szerelem triászáról és a férfi-női szerepekről. Illetve mindezek képlékenységéről és megfoghatatlanságáról. Itt ennek a képlékenységnek a lázálomszerű bemutatása kelt szorongást, amelyhez felzárkózik a váltakozóan klasszikus és nagyon mai dallamokból, ütemekből összeálló hangvilág is (Levimate zenei elképzelése). Az ír Eoin Mac Donncha koreográfiája úgy teremt kapcsolatot a szereplők, illetve a szerepek között, hogy közben azt mutatja meg: nincs kapcsolat közöttük. Vagy ha van is, az a következő pillanatban szertefoszlik: a jelenvalóság és elmúlás folyamatos táncaként. Mindebben a maszkviselés is esetleges, a sokarcúság nem az egyértelműsítést segíti, hanem az értelmezések elburjánzását, a megfoghatatlanságot.

A szülő-gyerek kapcsolat számtalan buktatóját mutatta be az az előadás, amely a legmélyebben pengette meg belső húrjaimat a Sepsiszentgyörgyön töltött négy színházi estém alatt. Az Andrei Mureșanu Színház Tennessee Williams Üvegfigurák című lélektani színműve Alina Hiristea rendezésében olyan családi tehetetlenséget helyez terítékre, amelynek szorongást keltő 1944-es szimptóma-együttese a huszonegyedik században még inkább elmélyült. Előadás közben eszmélhetünk rá, hogy a szülő-gyerek kapcsolat oda alakult, hogy a szülők még kevesebbet tudnak a gyerekeikről, mint akkoriban, amikor ezt Williams tragikusként mutatta be. Mindeközben a szülők ugyanúgy küzdenek feldolgozatlan élettörténetük démonjaival, akár a neurotikus egyedülálló anya, Amanda Wingfield (Ioana Alexandrina Costea). Az itt kiélezetten láttatott szülői mesterkéltségnek, megrekedtségnek, ábrándképkergetésnek azóta számtalan címkét adott a pszichológiai szakirodalom: a narcisztikus személyiségzavartól a rögeszmés-kényszeres zavaron át a kodependenciáig. Azonban az, ami változatlan maradt: az említett jelenségek káros hatása a gyermek fejlődésére és belső világára. Így hát értjük a mozgáskorlátozott Laura és parentifikált bátyja, Tom életének vakvágányra sodródását. Testközeli történet, azonban az Andrei Mureșanu Színház színpadtere sem hagy minket eltávolodni ettől a sztoritól, amelynek díszletelemei és kellékei is az anya által megtagadott valóságot támasztják alá: áttetszők, illetve hiányzók.

Sepsiszentgyörgy két színházintézménye kilenc előadást kínált sűrítve felhozatalából a Sepsi Theatre Showcase keretében, így a fent leírtak ennek csupán töredékét jelentik. Ebből is kirajzolódik a repertoárok heterogén volta, műfaji változatossága, ami teljesen szokatlan egy ilyen méretű városban. Mindehhez hozzá kell még tennünk azt is, hogy a színházi világnapot külön rendezvénysorozattal ünnepelték, amelynek két eseményén volt alkalmam részt venni: Bagossy Levente nyolcadik állomásához ért színpadi látványterv-kiállításának megnyitóján, amelynek húsz makettje a színházi élmény törékenységét idézte meg számomra, illetve a Tamási Áron Színház színészeiből összeverődött Tesztoszteron Zenei Alakulat koncertjén. És, persze, egy ilyen kavalkád után már várom a következő miniévadot…

‍