Baász Imre: MadárijesztőCseh Gusztáv: BorítóDeák Ferenc: Árva Bethlen KataIncze Ferenc: AlázatJelenet a Csak lazán! című előadásbólKopacz Mária: Hajnali bombázásNagy Albert: Fehér kakasPusztai Péter: TérbenSimon Sándor: NeptunuszSimon Sándor: PárizsVinczeffy László: Homokszínű táj
No items found.

Szomjat adó eső

XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 15. (821.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
Baász Imre: MadárijesztőCseh Gusztáv: BorítóDeák Ferenc: Árva Bethlen KataIncze Ferenc: AlázatJelenet a Csak lazán! című előadásbólKopacz Mária: Hajnali bombázásNagy Albert: Fehér kakasPusztai Péter: TérbenSimon Sándor: NeptunuszSimon Sándor: PárizsVinczeffy László: Homokszínű táj

Vinczeffy László: Homokszínű táj
Elmossa az eső emlékeim. Szürke, folyamatos eső ez, nem sárga, nincs benne lágyság. Hideg, konok eső. Soha véget nem érő. Erdélyi tájon ritkán esik ilyen. Beteríti mindazt, amit valaha Sigmond István regényeiről, novelláiról tudni véltem, ellepi, beborítja, elsodorja. Pedig tudnom kellene, Sigmond regényeiben épp hogy nem esik. Szárazság van, pokoli, olyan, hogy egy korsó vízért az ember eladná a gyermekét. Kegyetlen és önmagunkból kivetkőztető szárazság. Megpróbálom újraolvasni. Nem megy. Túl gyáva vagyok hozzá. Türelmetlen. Az ember bizonyos kor után nem változik, mondják. Néha magam is ezt hiszem, irodalmi ízlés tekintetében azonban már nem vagyok olyan biztos e kijelentés igazában.
Szóval az eső – gondolkodom, mért ez ugrik be elsőnek, ha Sigmond regényeit próbálom felidézni. Hangulatfoszlányokból felépíteni régebbi olvasmányélményeimet. Bizarr figurák járják kegyetlen haláltáncukat. Az égbolt szürke. Átkot hozó. A szárazság valahonnan belülről fakad, kút vize mellett szomjan hal ember és Isten egyaránt. Az utóbbi talán nem, hiszen nincs is, vagy csak a keresés által, miatt tételeződik létezése. Részvétlen és embert próbálóan kegyetlen vidék ez, végtelenül keserű, kiábrándult, apokaliptikus. Magányosnak nem mondanám, hiszen a magány alapvetően jó. Megtört teremtmények állandó bolyongása egy díszlettelen, kopár senkiföldjén. Ennek a földnek nincs múltja, jelene, jövője végképp. Időn túli időben, a megváltás ígérete nélkül élni, erre ítéli Sigmond teremtett földjének lakóit. Nem csoda, ha rég leszámolt már mindenki az illúziókkal. A bűnökkel, azokkal nem, azok akkor is vannak, ha nincsenek. Örökös bűnhődésre kárhoztatva lenni. Nem lendülnek kezek a magasba, az ég fele mutatva, áldást vagy átkot kérve-szórva. Itt már senki nem akar belehalni egy hexameterbe, senki nem akar kötőszó lenni a Miatyánk szövegében. „Szótlan, lilába öltözött lovak” (ez megmarad) szemében nem hogy titok, már semmi sem tükröződik. Pusztulás és kietlenség, amerre a szem ellát.
Sigmond István, aki júliusban lett volna 85 éves, „magával vitte a végtelent és a dallamot”. Nem hagyott rám mást, mint az esőt. Ami szürke, folyamatos, nem sárga, nincs benne lágyság. Szomjan lehet halni benne.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb