Talponálló

              Fekete Vincének

Mert alkoholista, azt mondja, mert gyökértelen, azt mondja, mert jövőtlen, azt mondja, ilyet mond nekem, a máriás Úristenit, miközben én, én, na, mindegy, tudod te, hogy fülig, hogy a fejem búbjáig, tudod te, hogy én mit meg hogy képzeltem, most már tudom, csak képzeltem, meg hogy gondoltam el, azt, a jövőnket, jövőtlen, azt mondja, ez fájt, ez fájt a legjobban, nem is az alkoholista, pedig, hát mi az, egy-két sör vagy otthon egy kis ribizlibor meg egy-két kupica, az se minden nap, mert olyan nap is van, hogy erős egy korty se, van olyan is, szóval az sem igaz, meg a gyökértelen, na ez, hát ez is le, le a szívem mélyéig, pont oda, hát mi hibám nekem abban, hogy a szüleim korán elmentek, hát érzés nincs benne?, hogy mond ilyet?, de még akkor is, még akkor se, nem ez, hanem a jövőtlen, az fájt a legjobban, mikor leültetett, leültetett és azt mondta, hogy ő most ezt meg kell mondja, s megmondta, ott és akkor, hogy kész, ennek vége, s én ott és akkor lefagytam, mint a windows az ócska gépén, amit megjavítottam, de aztán lassan-lassan, s akkor, s akkor utána én azt mondtam, hogy velem márpedig nem, így nem baszik ki az élet, azt már nem, nem engedem, megmutatom én, én egészen biztosan meg, és én akkor kimentem az állomásra, ki én, s éppen jókor, jókor, mert tudtam én, hogy akkor jő, a berecki gyors pont akkor, s felültem rea, s azt mondtam, hogy én most akkor megyek, el egészen Brassóig, de nem addig mentem, mert a vonat sem addig ment, csak Szentgyörgyig, de úgy is jó lesz, mondtam, megmutatom én, hogy ki vagyok, hogy velem nem lehet csak úgy, velem nem baszik ki csak úgy az élet, s bennem volt a mehetnék, a lendület, benne a vonatba is, csak kevésbé, de mentünk azért, haladtunk, vánszorogtunk, de azért haladtunk, jól telt, nem zavart a vánszorgás sem, mert én éppen megmutattam, meg azért is, mert volt nálam egy üveg, azt még nem mondtam, egy üveg Transilvanicum volt nálam, hogyne lett volna, vészhelyzetben anélkül nem lehet, szóval volt mit iddogálni, kortyolgatni közben, miközben vánszorogtunk, úgyhogy jól voltam, s oda is értünk éjfélre, picivel éjfél előttre, s akkor én leszálltam, hogy akkor én most megyek belé, belé egyenesen az éjszakába, s mentem, haladtam, s haladt egy csoport is, felém éppen, felém jöttek, s jól voltak, ők is jól, nem csak én, suhancok voltak, vagy négyen, de cinkák is kísérték őket, jó formák, a szemem is megakadt egyiken, s gondoltam, hogy akkor most ki tudja, s lehet valamit csinálni kéne, s közeledtek, s jól voltak, s jól voltam én is, s már haladtunk el egymás mellett, s már vigyorodtam volna, már nyílt volna a szájam, s egyszer csak közeledik, nyúl felém, nyúl egy kéz, s egy akkora, de olyan irdatlan pofot lekever, hogy hirtelen, hogy azt se tudom hirtelen, hol vagyok, s ezek meg csak mennek, haladnak tovább, s közbe nyerítenek, rajtam röhögnek, az Úristeniket, mert azt hiszik, hogy ezt csak úgy, hogy mert ők így meg úgy, de az nem úgy megy, de azért mégsem, nem futok utánik, csak mert nem, de ettől aztán pláne, hogy velem nem, hogy én megmutatom, megmutatom én, ki az úr, nem úgy van az, hogy az élet csak úgy, cibál, rángat ide-oda, csúfot űz, ahogy kedve van éppen, mert az én fajtám, az nem olyan, nem ám, mi megmutatjuk, ki az úr, és akkor látom, hogy halad, jő felém, felém éppen, jő egy szemetes, egy kuka, és akkor én tudtam, hogy én meg, én most neki mutatom meg, de meg ám, és én belé fogok, de úgy belé, hogy tiszta erőből, nem kötni, rúgni, azt lehet tiszta erőből, nem?, és a lendület, ugye, bennem volt, meg a Transilvanicum is, és én akkor lendítettem, lendítettem a lábam, rúgtam bele, rúgtam tiszta erőből, a kukába bele, csak, az Úristenit neki, bele volt, bele volt betonozva a földbe, és a bebetonozott kuka nem dől el, és a fenyő nem hajlik, de a csont sem, hát ezért a gipsz, komám, hogy ezt el ne felejtsem, meg hogy ki az úr, azt sem.

‍