.svg)
Tavasz előtt
Úgy tudni, hogy azon az éjszakán
valakik a közelébe férkőztek
és megvakították. Elszedték tőle
a képeslapokra való havas utcákat,
a didergő járókelőket, a hóban hagyott
lábnyomokat, és elvitték magukkal
a füstfelhők alatt lapuló kéményeket is.
Csak neszeket hagytak hátra. Az éj utáni első pillanatban,
mikor megszületni készültek a körvonalak,
egy üvegharmonikán játszani kezdett a tél. A fagyos
hangok a városra hulltak, de reggelre munkások jöttek,
csomóba szedték, majd teherautókon máshova vitték, és a tél,
mint a műhold, fekete tekintettel a háztetőkre meredt, mielőtt
elindult valamerre, talán Észak felé.
Thészeusz hajója
Thészeusz hajóján egyszerre mind
tengerre szálltak, és köd előttük,
és köd utánuk. És bár
egyetlen deszkát
se mozdított el helyéről a matróz nép, az a hajó,
ami Naxosz szigeténél egyszer praktikus kitérőt tett,
nem az a hajó,
ami most fövenybe túrja hosszú, lusta orrát,
az itteni parton.
A távolság
Már csak a feketét látom,
meg a végtelenbe szökő sötét
falakat és a szoba négy sarkát,
amelyek összetartják
a tér képzetét, miközben
úgy távolodnak, hogy a világ elférne köztük.
Szédülök, ahogy a sosem látott távolságokat
próbálom bemérni, legalább saccra meglegyenek,
de a távolságok felmérhetetlenek,
és tágul a tér az egynemű sötétben,
és úgy érzem, habár rögzítve
vagyok, mégis repülök.
Üvegharmóniák
Szerettem volna tisztába tenni a dolgokat,
és megpróbálni elmagyarázni,
hogy a hold,
amit a pesti házak között lát,
ugyanaz, mint ami a fenyvesben
az ágak között bujkál,
majd lassan a hegy fölé mászik,
pedig tartottam tőle, hogy ezzel
csak összezavarom,
vagy csalódna, és igaza lenne,
vagy egyszerűen fel sem fogná
a hazugságot, amiről tudjuk mindketten,
hogy nem lehet más,
mert tényleg nem ugyanaz, semmi köze
ennek a holdnak ahhoz, és lehet,
hogy neki sincsen köze ahhoz,
én mivel csapom be magamat.
Utolsó
Teszel egy sétát a törékeny tájban, mondtad,
és én veled tartottam a sétában. Óvatos lépések,
a kövek imbolygása, a szürkülő ég alatt
minden botlásunk
csendes. A kövek koccanását elnyomja
a tomboló szél. Hátrafordulsz, talán
azt próbálod mondani, hogy már majdnem,
vagy hogy már közel járunk,
a széltől ezt sem hallom.
A partvonal alattunk feketébe mállik,
itt még van némi fény, de nem fogunk tudni
visszaérni a sötét előtt, még ha rögtön
vissza is fordulunk. Utánad kiáltanék,
vagy ha hátranéznél, integetnék,
hogy menjünk vissza a nyomunkon, de te nem fordulsz,
és én nem integetek. Eltűnnek alólunk a kövek,
a partvonal, fejünk felett a betonszürke ég
feszül. És akkor elállt a szél.
