No items found.

Tenger

XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 16. (750.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

Mohau Modikaseng: Átkelés (videóinstalláció)


hullám, sziporka, szél és éjszaka.

a láthatáron egy-két néma fa,

mintha Isten unná a homokot:

mikor teremtett, nem kockáztatott.

a műve klasszikus, fegyelmezett,

és megalkotta mégis a vizet.

így ami él, az csupa szomjúság.

út és torok és árok minden ág,

és ami keringeni kezd, az édes,

de sósan jut az örvény gyökeréhez,

a föld gyomrából sóval marja ki,

hogy létezik, s nem tud felejteni,

hogy mindenáron mozdulnia kell.

és tűz tüzet és sár sarat ölel.


hullám, sziporka, szél és éjszaka:

fordítanád fejed, de nincs hova.

fordítanád, nem bír moccanni sem:

egyetlen ponthoz szegezte a szem.

mögötte síkos, lejtős alagút,

falában nem találsz sehol kaput.

csak csúszol benne, mintha kezed-lábad

nem emelt volna kősziklára házat,

mintha vész lennél, összevisszaság,

amit magából kivet a világ,

csak távolodsz, egyre apróbb leszel,

nem akad közös pályád semmivel,

mintha magadnak nem volnál ura.

a láthatáron egy-két néma fa.


a láthatáron egy-két néma fa:

egyiknek sem vagy tulajdonosa.

úgy forgolódsz a sötétség ölén,

mintha nem volna anyagod a fény,

úgy bukdácsolsz az egyenetlen tájban,

mintha tested nem járná át az áram.

az éj bepólyált foszló félelemmel,

pedig bármerre indulsz, ott a tenger,

bármerre nézel, ott zubog az ég,

a fehér nappal terhes messzeség,

a gyújtópontban kibomlásra vár

medúza, hal, vadállat és madár,

kapar és karcol, úgy hagy majd nyomot,

mintha Isten unná a homokot.


mintha Isten unná a homokot:

közé keverte ihatatlan véred.

gondoltad volna, hogy ezt is megéred?

hogy kiontotta, mit kionthatott.

gyűrt homlokodon átsejlik a jel:

élőhalott vagy – és nem érdekel.

emlékek-mozgatta múltbéli báb,

szabályaid szerint működsz tovább,

araszolsz percről percre, pedig végre

süvíteni és emelkedni kéne,

az idő mélyén meggyűlt éjszakát

forogva, búgva hasítani át,

ez lényeged, ha ősalakzatod

mikor teremtett, nem kockáztatott.


mikor teremtett, nem kockáztatott:

villámszilánkkal mindent megjelölt.

habzott a víz és forrongott a föld

és egyikben sem ringott még halott.

a lét magányos, tiszta tüze égett

mikor magából kiszakított téged,

mikor kettővé bicsaklott az egy

s feladatoddá vált, hogy ne feledj,

hanem csak törj, hasadj és sokasodj

a kettő eggyé ne váljon sehogy,

csak úgy, hogy ami lesz belőle: nincs.

halandóságod mélyére tekints,

vedd csak szemügyre, mi keletkezett.

a műve klasszikus, fegyelmezett.


a műve klasszikus, fegyelmezett.

koszorú rajta hús-vér jelmezed,

melynek külön erénye az, hogy érez,

ragaszkodik bonyolult végzetéhez,

mi több, maga is alkot, képzeleg,

álmodik arról: cseppet sem beteg,

cseppet sem szédeleg, cseppet sem ül

sziklaszilánkok csúcsán egyedül,

nem rázza félelem, nem gyötri láz,

a csillagok útjáról magyaráz,

érteni véli, amit bennük olvas:

távoli tűz vagyunk, hogy ki ne olthass.

magadra vess, ha mindezt elhiszed.

és megalkotta mégis a vizet.


és megalkotta mégis a vizet.

sorsoddal zúg és sorsoddal morajlik.

bárhová süllyedsz, sosem jutsz az aljig,

egy áramlat mind mélyebbre vihet,

mind magasabbra. mert a víz a Más:

a kezdet és a vég. a változás.

az önmagát kioltó szenvedély.

amiben a magasság csupa mély,

a mélység csupa szédületes távlat,

folyton mozog, folyton apad és árad,

hiába fúlsz, pusztulsz, vakulsz bele:

mozogsz, apadsz, áradsz te is vele.

a dermedés elevenedbe vág,

így ami él, az csupa szomjúság.


így ami él, az csupa szomjúság.

keres, kutat, hajlik alább s alább.

zizeg, nyüzsög, tobzódik, szétterül.

felforr, lobog, lenyugszik és kihűl.

törik, lefagy, elolvad, elkopik.

felcsap a vad, halálos ormokig.

mielőtt magát elveszítené,

leás a görcsös gyökerek közé.

mire azt hinnéd: sosem lesz szabad,

megcélozza az ingó lombokat,

és egyszer majd a dús avarba hull,

de addig szirmot hajtani tanul,

lesz bogyónyi helyen egész világ.

út és torok és árok minden ág.


út és torok és árok minden ág.

indulsz, és zúgnak büszke harsonák.

indulsz, és pezsdül torkodban az ég.

és megnyílik a földnélküliség.

hozzád hasonlít, amit megmutat.

bolygók emelik foltos arcukat.

ködök és párák úsznak át és el.

az űr mindent egyformán megvisel.

atom, elem majd számolatlanul

egy mélyedésben egymáshoz lapul,

izzani kezd, hogy aztán végre égve

új élő részletet lopjon a létbe,

ami kering, míg el nem ér a véghez.

és ami keringeni kezd, az édes.


és ami keringeni kezd, az édes.

a valóság szinte mindenre képes.

például átölel, meleget ad.

elvágja torkod, holtra riogat.

mielőtt karjából kirántanád

magad, káprázatot bocsát reád,

és elhiszed, hogy csak terád figyel,

hogy értheted, mert benne létezel,

miattad létezik fa, föld, tűz, víz és fém,

te állsz az élet kellős közepén,

körötted ring a világegyetem,

az idő harmonikus, lágy ütem,

édesen indul és finoman fékez.

de sósan jut az örvény gyökeréhez.


de sósan jut az örvény gyökeréhez,

hol üvöltéssé nő a gyönge, kék nesz,

haragos-zöld paripák rőt sörénye

bőszen lobog a fellegek fölébe.

hiába zúdul fentről száz vihar:

a tenger árja mindent eltakar.

a föld magába majd hiába zár:

a tenger hulláma mindent kitár.

gyűlöletünkön, rettegéseinken

átcsap a szürke, moszatszerű minden.

esetleg azon kapjuk majd magunk:

kidomborodik halvány homlokunk,

megtudjuk: talán voltunk valaki –

a föld gyomrából sóval marja ki.


a föld gyomrából sóval marja ki,

hogy nincs mit adni, nincs mit érteni.

egyetlen elv: ha fent ragyog a nap,

rövid időn belül földbe harap,

ha lentről óv, ápol, vigyáz és éltet,

hamarosan fölülről gyilkol, éget,

szárít, vakít, sziszeg, szúr és kínoz.

ha kint vagy, bevisz, ha bent vagy, kihoz,

ha lent vagy, fölemel, fönt vagy, leejt,

megvilágosíthatna: elfelejt,

mert egyedül te mutatod neki,

hogy létezik s nem tud felejteni.


hogy létezik s nem tud felejteni,

az élő nem lehet csak az, ami,

sosem egész, a sok volt pillanat

állandóan jelenéhez tapad,

ha végre egyszer érintetlen lenne,

őshüllők másznak, kergetőznek benne,

ha kifehéredne végül a kép,

esőerdőt növeszt a sík vidék,

ha elcsitulna minden suttogás,

fülsüketítőn megzizzen a sás,

ha érverése lassulna netán,

rohanna újabb káprázat után,

mert létezik s beéri ennyivel:

hogy mindenáron mozdulnia kell.


hogy mindenáron mozdulnia kell,

a tenger kérdez, mozdul és felel.

lélegzetedben lüktet, andalog:

hát tengeredhez indulj el gyalog.

mert lélegzel még, van hát tengered.

indulj gyalog és menj, míg eltemet.

csak menj, míg el nem használod erőd.

a tenger lesz bódító levegőd.

és lélegezz, amíg hiszed, hogy élsz.

tenger leszel, tengerben elalélsz.

fény és titok, szerencse és salak.

tengeri szörnyek közt egy árnyalak.

és tenger voltál és tenger leszel.

és tűz tüzet és sár sarat ölel.


és tűz tüzet és sár sarat ölel,

mert mindenáron mozdulnia kell,

mert létezik, s nem tud felejteni,

a föld gyomrából sóval marja ki,

de sósan jut az örvény gyökeréhez,

és ami keringeni kezd, az édes.

út és torok és árok minden ág,

így ami él, az csupa szomjúság.

és megalkotta mégis a vizet.

a műve klasszikus, fegyelmezett.

mikor teremtett, nem kockáztatott.

mintha Isten unná a homokot:

a láthatáron egy-két néma fa,

hullám, sziporka, szél és éjszaka.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb