Ferencz S. Apor: Pandemia
No items found.

Tiltott zóna

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 17. (943.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
Ferencz S. Apor: Pandemia

Éjszaka az erdőről álmodott. Ahogyan az ágyából kikelve, a lépcsőn lefelé lépdel, még mindig olybá tűnik neki, mintha egy falevelekkel meg gallyakkal teli talajon andalogna. (…) Ha lecsukja a szemeit, nem a végtelen feketeség, hanem ez az erdő fogadja. A tekintetét az égboltra szegezi, minden oldalról hatalmas fák ölelik körbe, azok pedig olyan magasságokba tornyosulnak, amilyenekre a vidék egyetlen ismert egyede sem lenne képes.

 

(…) Végre rápillant a kútra is, közelebb lépdel. Az egyedül átesett változásokon. Összevetve a mostani kinézetével, a fotón nem is pózolt olyannyira borzalmasan. A falai már omladoznak, szinte ki sem lehet őket venni a gaztól, ráadásul hiába keresné az új láncot rajta a zománcos vödörrel. A tető valamikor beszakadt, magával rántva azokat is, be a mélybe. Finoman, véletlenül sem támaszkodva rá az omladozó szerkezetre, a kút fölé hajol, hagyja, a tekintete hadd merüljön el a mélységben. Értelemszerűen, hiábavaló a mozdulat, néhány méter után komplett sötétségbe torkoll minden. A szemeiben csalódva a füleire hagyatkozik. Bentről feltör a csobogás dallama, amely a visszhang szárnyán hozzá is eljut. Eleinte alig kivehető, szinte néma, elvégre semmi sem zavarhatja odalent a kút nyugalmát. Aztán megmozdulnak a habok a sötétségben, a víz mindegyre a gödör falának csapódik. Azután következik a kaparás. Nem visszhangszerű, nem a lábai alatt mérföldekről tör fel, mintha a fejében érzékelné. Egy nyugodt, ritmikus kaparás a táncoló víz közepette, amelynek az egyetlen célja, hogy valamilyen jelt adjon… ott járt lent.

– Fiam! Nem is tudtam, hogy itthon vagy!

Egy ismerős alak közelít hozzá a pajta felől. Ismerős, ugyanakkor cseppet sem szimpatikus. Az otthona állapota az övét tükrözi. Nem az idő, valami más húzott mély berkeket a homlokára, az arcát borító szőrzet egyértelműen rég nem részesült ápolásban, az apró, fekete szemei elenyésznek a fizimiskája égető vörösségében. A léptei bizonytalanok, amiként mellé botorkál. Az elgörbült mosolyából ítélve, nem bánja a néma behatolását a területére. Ő is eltávolodik a kúttól, noha az onnan érkező kaparás vele tart. A koponyája belsejében érzékeli, a körmök a nyirkos fal helyett az ő csontjába mélyülnek. Megáll Aranka apja előtt, aki megpaskolja a vállát. Némileg lehajol, valószínűleg az arcvonásait vizsgálja, ezáltal a lehelete egyenesen az orrához meg a szájához csapódik. Néhány másodpercig nem vesz levegőt, amíg a férfi végre elhúzódik. Tartja a szemkontaktust, bátran áll elébe a jelenet következő mozzanatának. Aranka apja kérdésére tátja a száját.

– Mikor jöttél haza?

– Már két hónapja.

– Meddig leszel itt?

– Még egy hónapot.

– Az egyetem?

– Megy.

– Mikor végzel?

– Ez az utolsó évem. A mesteriből, mármint…

– Esküvő?

Egy különös, irritáló mosolyt is villant hozzá.

– Egyelőre nem…

A legnehezebb pillanat most következik, ám a várakozása dacára nem érkezik meg sohasem. Aranka apja bólint, szipog egyet, aztán kérdezés nélkül is belekezd a ház körüli problémák ecsetelésébe. Mélységesen meg is döbben ettől a fordulattól. Semmi faggatás arról, egyetem után mihez kezd? Hogy visszajön-e? Igyekszik udvariasan a férfi összefüggéstelen beszámolójára összpontosítani. A monológ nagyrészt a gazdaságot érintő részletekben merül ki, mindössze egyszer-egyszer ha egy panaszos szót elrebeg a feleségével kapcsolatban. Aranka öccséről is hosszasan siránkozik. Szófogadatlan, lusta, lázadó. A szóáradat zavarba ejti, lévén hogy nem foghatja fel, a férfi miért beszél a fiáról, aki már évek óta nem él otthon. Van egy tippje, minek is a számlájára írhatja a zagyválását, elvégre a szaga továbbra is a bőre felett lengedezik. Arankát egyszer sem említi, ez viszont közel sem kelt benne akkora csodálkozást. Mit is lehetne a lányról elmondani? A szülők szeretnek a gyerekeikről áradozni, legalábbis addig, amíg egészen aprók, sőt, iskolába járnak. Arankáról is lehetett egykoron ódákat zengeni. Milyen ügyes volt, hány kitűnő jegyet hozott haza! Általánosban kivétel nélkül az osztálya élén állt, kizárólag önerőből. Emlékszik, mennyire irigyelte tőle, közepes tanulóként, azt a sok szép, illusztrált könyvet, amelyeket évzárókkor kapott. Párszor eléggé bátornak bizonyult, hogy elkérje őket, de Aranka minden egyes alkalommal szomorúan közölte vele, hogy az anyja már elégette őket vagy pénzért továbbadta. Mindenesetre megérdemelte a dicséretet. Egészen a gimnázium végéig. Ugyanis, vele ellentétben, Aranka nem jár egyetemre.

A lány sosem pityergett emiatt, pedig ezen okból kifolyólag kedvelt témakörré vált a falusi vének körében. Ahányszor biciklizés közben megállították, folyamatosan felhozták, mekkora tragédia. Egy élet, egy lehetőség elpazarolva. Takarta, hogy ezek a szavak jólesnek neki, főképp Aranka előtt, aki a tizenkettedik utáni nyáron egyszer sem volt hajlandó vele megosztani, mi okból nem jelentkezett egyetemre, holott az egész megyében ő érte el a legjobb eredményeket. Plusz, azelőtt folyton azt hangoztatta, állatorvos szeretne lenni. Sokszor olybá tűnt, a lány élete az állatok körül forog. Már tízéves korában segítség nélkül megfogta az udvaron szaladgáló tyúkokat, ügyesen megkötötte a lábukat, ne ficánkoljanak, azután elvágta a torkukat. Disznóvágáskor is ő tartotta a vérestálat. Aranka apjáról megfeledkezve elkalandoznak a gondolatai, azt kutatja az elméjében, melyik az első emléke Arankával. Valószínűleg ismerték egymást azelőtt is, mégis az a tavaszi nap rajzolódik ki előtte. Elbújtak Aranka apjának az ósdi kocsija mögé, onnan nézték végig, ahogyan a felnőttek levágják a húsvéti ebédre szánt bárányt. Amiként az erdőt, ezt úgyszintén a legapróbb részletig vissza képes idézni a tudatában. Annyi vért sosem látott azelőtt. Haza is rohant azonnal, ráadásul megharagudott Arankára, amiért az esetet követően számtalanszor felhozta a látottakat. Nem sokkal ezután halt meg a lány kiskutyája. Megharapott valakit. Az áldozat identitása nem is lényeges. Aranka apja meg a szomszéd puskával lelőtték. Annak véletlenül sem lehettek a szemtanúi, a felnőttek gondoskodtak erről. Akkor léptek ki a házból, amikor a férfiak bementek itallal megünnepelni a kivégzést, ezért csupán az eredményt vehették szemügyre. Az is a végletekig felkavarta, nem úgy Arankát. Az ő arcán semmilyen érzelem nem jelent meg. Némán a halott ebhez sétált, a tetemet karjaiba vette. Alig hallhatóan kérdezte meg, nem temetik-e el együtt. Ő válaszul hazarohant. Most a hátsó kertként szolgáló erdőre sandít, pusztán a szemeivel keresve, hol pihenhet az a kutya, már ha a lány valóban elföldelte.

A férfi tüdőjéből kifogy a szusz, ezt azonnal kihasználja. Megemlíti Arankát, mondván, őt jött meglátogatni. A férfi agya mintha kitisztulna, szokatlan éberséggel méri végig őt, mielőtt vállat von és elindul a házba. A lépcső nem olyan magas, mégis időbe telik, míg felér, köszönhetően az imbolygó lépteinek. Eszébe jut, a férfi hányszor említette régen, majd egyszer tesz korlátot a feljáróra. Ez sosem valósult meg. Eltűnik a bejárati ajtó mögött, így végre lehetősége lesz egy nyugodt sóhajt kiengedni magából. Hálát ad az égnek, amiért Arankát küldi ki, nem őt hívja be. A ház belsejétől inkább irtózott, mint a kinti, omladozó struktúrától. Az egyik ablakra fókuszál, a maszatos függönyön keresztül is kiveszi a benti elrendezést. Rögtön a  folyosó mellett három szoba, köztük egyedül a szülőkén van ajtó. Aranka öccséét bedeszkázták, míg a lányét egy egyszerű fátyol sem borítja. Gyerekként legfőképp emiatt gyűlölt nála aludni. Kimerültek a játéktól, mégsem jött álom a szemére. Feküdt a hálózsákjában, nem bírva levenni a tekintetét az ajtó helyén túl időző sötétségről. Bőven ostromolta ezzel Arankát, abban reménykedve, kap egy logikus magyarázatot a furcsa jelenségre. Egy kielégítő ok helyett azonban pusztán egy kurta feleletben részesült.

‍

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb