Tömbháziak (vers Eszteró István fordításában)

Blocatarii

Tömbházlakó

fülhallgató

nélkül is hallja,

a visszhangzó csákány

feszt kalapálván

hatol a hallba.

Építés, alkalmi

dologra hajtani,

hallóküszöb tűrést

fűrészel fémfűrész,

hol a poros ájer

orrodig se lát el.

Hol tömbskatulya

táncol, hejehuja,

gyomor összerándul,

ha tokból ablakot

ragad ki vasmarok,

ház utánabámul.

A régit kitörik

rozsdásodó szögig,

végig a szobán,

keletre, nyugatra

nyitva, becsukatva

villan termopán.

Hull a törmelék

árokba elébb

áhítattal,

ahogy rég ötéves

tervekben, fölényes

átirattal.

Itt van május hava,

de Carrara hava

fehér márványpor

fejedre

peregne

minden állványról.

Szólásban ahogy

a valóság ragyog:

kihal a babona,

ami maródi

unalmas módi,

de nem a pagoda.

Marad a kort jelző

rideg betonerdő,

banális keret,

csak az ára

mára

emelkedett.

A szobák se tűnnek

kevésbé szűknek,

apró, de színleled,

hogy még a bélsár

ostorozó fényszál

általad lehet;

nappalit átfestesz

hangulatos esthez,

vályogtéglát latba

vevő divat

homálya szívat

kételyek közt hagyva.

Semmi nem hiánycikk,

zene se hiányzik,

harsog, jajgat, sípol,

pimasz látogató

a tárogató,

falaid papírból;

‍