Torz világ torzszülötte – III. Richárd

„MOST, úgy döntöttem, játszani fogok! /

Jeleneteket szövök, veszélyes közjátékot.

Lesz, ami lesz. Rábízom magamat a sorsra.”

Három szint. Vérvörös rácsok. Külső-belső harcok. Látszólagos béke. Hatalomvágy. Torz világ. Őrület. Gyűlölet. Szeretetlenség. Véres verejték. Gyilkosság. Sors. Zsarnokság. Aktualitás. Machinálás. Hullámvasút. Elidegenítés. Tükörtartás. Kérdőjelek és felkiáltójelek. Jim Morrison. Nagy Csongor. Shakespeare!

A decemberi bemutató óta folyamatos közönségsikert arató III. Richárd előadásának egyik kulcsa a rendező védjegyévé vált koncertélmény biztosítása. Három éve láthattunk utoljára közös produkciót a szatmári színpadon, amikor Albu István Rammstein-­dalokat választott George Büchner Woyzeckjéhez (akit szintén Nagy Csongor alakított). Ezúttal a kaliforniai The Doors nevű rockzenekarra esett a választása. Albu István különleges érzékenységgel hoz fúzióba drámát és zenekart, tűpontossággal helyezi el a tudatosan kiválasztott dalokat a jelenetekben, elmélyítve, de egyben bővítve a jelentésrétegeket, a néző vizuális és akusztikus igényét is kielégítve. Ha Richárd nem is, a néző jól jár: egy előadás áráért élőzenés koncertet is kap. És nem is akármilyet. A Harag György Társulat színművészei egy pillanat alatt zenészekké alakulnak, igazi kafkai átváltozáson mennek át. Hol gitár (Nagy Csongor, Péter Attila Zsolt, Erdei Máté), hol trombita (Bodea Gál Tibor), hol hegedű (Budizsa Evelyn), hol szaxofon (Szabó János Szilárd) kerül a kezükbe, de zongora elé is ülnek (Moldován Blanka, Rappert-Vencz Stella), s a dobverőkkel is jól bánnak (Orbán Zsolt, Szabó János Szilárd), a szólista pedig mindvégig hangot ad fájdalmának, meg nem értettségének.

Nagy Csongor karizmatikus színpadi jelenléte nem engedi, hogy a néző figyelme lankadjon, még akkor sem, ha már szinte követhetetlenné válik, ki kit utál s kit öl meg. Bőrnadrágban, akárcsak a The Doors frontembere, végigsöpör a színpadon. Mindezt úgy, hogy közben hitelesen játssza a torzszülöttet, akinek mozdulatain, ügyetlen lépésein látszik: fizikai hátránnyal született. Szenved is emiatt (nem csak fizikailag). Bal keze fekete kesztyűben, ami gitározáskor lekerül. Hol a színészt látjuk, hol Jim Morrisont, hol Richárdot. Mégsem válik zavarossá az előadás, a fókusz mindig a kriplisége folytán gátlástalanná váló trónkövetelőn van, akinek kegyetlensége a végsőkig fokozódik. Aki hatalmát és terveit veszélyezteti, legyen barát vagy ellenség, halállal lakol.

A cél a hatalom megszerzése, ami jelképeiben kezdetektől megjelenik a színpadon: egy korona és egy trón (egy fehér WC) formájában. Nem Richárd az egyedüli métely, hatalomra éhes mindenki, s ez nem a népmesékből ismert harmadik királyfi happy endje, hanem a brit királyi dinasztia harmadik, torzszülött, kigúnyolt, megvetett fiának a harca. Harc a nagyúrral. Egy harc, amit eleve vesztesként vív, hisz a főgonosz szerepét magára húzva hiába szeretne feljebb lépni az első vagy a második szintre, rácsoknak, ellenfeleknek ütközik és mindig visszaesik. A Főgonosz helye az alsó szinten van. Ahányszor visszaesik, valakinek lakolnia kell, legyen szó bátyjairól vagy akár unokaöccseiről.

Csúszik-mászik, mégsem válik undorítóvá. Megkockáztatom, a végére meg is sajnálja a néző a démonjaival küzdő Richárdot, ahogy a híres The End, azaz A vég című The Doors-dal elhangzik. A Nagy Csongor által megformált karakterben érződik az erő, az akarat, az elhatározás, amit fordíthatna jóra is, mégsem teszi. Mi az ő igazsága, s honnan ered a gonoszsága? Miért legyen vagy ne legyen tisztességes? A végén kiterítik úgyis.

Ha elfogadjuk Richárdot, mi is Richárddá válunk-e, vagy eleve Richárd válik ki a társadalomból, s mint sorsát nem választó egyén („Determinálva vagyok arra, hogy gonosz legyek” – „I am determined to prove a villain”) folyik bele egy véres játszmába, egy háború utáni labilis békében élő országban? Minden, amiért korábban harcolt, semmissé válik, miközben ő maga nevetség tárgyává lesz. A nemrég lefolyt harcok feledésbe merülnek, mint a már az előadás elején megtört Richárd monológjában is elhangzik: „Kik haltak értünk? Nem fontos. Távolodva/ Szépül a háború.”

A rendezőnek sikerült megtartani az arányokat dráma és zene között. Közben egyetlen figura sem válik szimpatikussá; cinkosok közt gyilkosok, gyilkosok közt cinkosok; s senki sem néma, mindenki követeli a maga jussát. A legfiatalabb trónkövetelő szerepét a Légy jó mindhaláligból ismert tehetséges diákszínész, Jankó Szép Tamás játssza. Karakteres figurát alakít, játéka egyre érettebb, érezhetőek a finom nüanszok, otthonosan mozog a színpadon.

Ahogy felcsendül a nyitódal, a Moonlight Drive, megjelennek a polgárok, azaz a mesélők; ez esetben itt is a hármas szám dominál, hisz három színművész, Bándi Johanna, Bogár Barbara és Keresztes Ágnes ugornak segítségünkre. Hol fordítanak, hol kifigurázzák a helyzetet, hol csetlenek-botlanak, hol versengenek, hol tompítják a véres jeleneteket, hol viccelődnek, táncolnak, hol tudtunkra adják, hogy az eredeti Shakespeare-t már nemigen értenénk. Mondhatni mindenesek, de sok beleszólásuk nincs a cselekménybe. Vagy mégis? Ez szavazáskor később kiderül, amikor a nép (vagyis a nézőközönség) kell döntsön, ki legyen a király – természetesen manipuláció segítségével; mindezt egy nemrég érvénytelenített választás után, tükröt tartva korunk Richárdjainak.

A The Doors provokatív dalai még egy réteg költőiséget kölcsönöznek az amúgy is lírai szövegnek, amelyben bibliai idézeteket is találunk. Nyolc beágyazott dal mellett a frappáns szójátékok itt-ott elfeledtetik velünk, hogy véres királydrámát nézünk. Ezáltal a különböző jelentéssíkok is elmozdulnak, az értő néző, bár elítéli Richárd tetteit, egy-egy mondatának súlyát megérzi, s akár önmagába is tekinthet. A vérvörös rácsok felett vagy mögött megjelenő fényelemek (keresztek, fellegek, korona, kastély, „Long live the King” felirat) légiessé teszik a színpadot. A rácsok mint egy csontváz emelkednek a magasba. A fizikai stabilitás hiánya lelki ingatagságra is utal, több szereplő is az őrület határán jár.

Megérteni az érthetetlent, keresni a miérteket, meghúzni a határt emberség és embertelenség között, békét kötni a múlttal, átlátni a jelent, nemet mondani a zsarnokságra – „ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. William Shakespeare: III. Richárd. Átirat: Vecsei H. Miklós. Rendező: Albu István. Szereplők: Nagy Csongor Zsolt, Rappert-Vencz Stella, Diószegi Attila, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Nagy Orbán, Gaál Gyula, Frumen Gergő, Erdei Máté, Poszet Nándor, Szabó János Szilárd, Sosovicza Anna, Péter Attila Zsolt, Varga Sándor, Keresztes Ágnes, Bogár Barbara, Bándi Johanna, Bodea Gál Tibor, Orbán Zsolt. Díszlettervező: Márton Erika. Jelmeztervező: Márton Erika. Dramaturg: Bessenyei Gedő István. Zenei vezető: Bakk-Dávid László. Koreográfus: Szabó Franciska. Dramaturgiai munkatárs és rendezőasszisztens: Balogh Ádám. Fény: Kecskés Lénárd, Fleisz Patrik. Hang: Botos Gergő. Súgó: Varga Katalin. Ügyelő: Szabó Ritta

‍