.svg)
I.
szisszenésre ébred a szurikáta,
törli óriási szemgödreit, fárasztó
volt a világ vége. majdnem két hete
alszik, szeme sarkában és szempilláin
egy apokalipszisnyi lerakódás.
nyújtózkodik az álmos szurikáta,
szűk lett ez a lyuk neki, amit kotort
magának még Dél-Afrikában.
hosszú orrát kidugja a földből,
s először ásít, óriás levegővételnyit.
torkában óceánillatú légfrissítő,
fülében egy második szisszenés,
nyel egyet, és emlékezik a szurikáta:
ez nem sötét iszap, ez nem porladó
por, ez nem mindenható nap szaga.
hunyorít a sötétben a szurikáta,
levegőtlenül nyomja ki két mellső
karján karcsú testét a lyukból, amit
kotort magának még Dél-Afrikában,
és felkapcsol a mozgásérzékelő lámpa.
az ijedtségtől kifehéredik a szőr
két óriási szemgödrében, és
pislog kíváncsian a szurikáta:
fehér, sötét, fuga, sötét, törött,
sötét, virágos, sötét, csempe.
II.
két lábra áll, kitörli szeméből a port,
és hasára engedi zsibbadt karjait,
hogy ez biztos csak álom, hogy
nem ilyen volt az élet Dél-Afrikában.
hátraengedi magát hosszú farkára és
bámészkodik meredten a szurikáta,
hogy mi ez a kéknefelejcs a csempén,
hogy hozzá akarna nyúlni, megszagolni,
de a mozgás hiányától:
lekapcsolódik az -érzékelőlámpa.
lassan elkezdi szeméhez emelni karjait,
hogy lehunyta volna őket véletlenül,
vagy miért tűnt el nem csak a nefelejcs,
hanem körülötte minden, amit nem
látott soha ezelőtt Dél-Afrikában.
nem érzékeli a lassú mozgást az
-érzékelőlámpa, ahogy tapogatja
kicsi arcát a szurikáta. megvan az álla,
megvan a szájában minden kicsi fog,
az orra körül a szőrszálak, s azok közepén
megvan a hegyes, puha, nedves orr.
lapos fején kétoldalt megvannak a
csapott fülek: beleakasztja nagy
körmét a füllyukába, mert a sötétben
nem tudja, mi a valóság a szurikáta.
óvatosan, de kíváncsian nyújtja kicsi
fülébe kapaszkodó tenyerét, hogy a
legkisebb körme éppen csak elérjen
a szeméhez, hogy ő nem csukott
be semmit, mindene nyitva van,
de mégis eltűnt szeme elől minden,
mint amikor lehunyta Dél-Afrikában.
közeledik a kicsi köröm, mindjárt
hozzá fog érni, és ha tényleg nyitva van,
akkor kiszúrja saját szemét a szurikáta.
III.
nem lehet, hogy ne tudja, lát-e
vagy nem, eddig minden rendesen
működött Dél-Afrikában, rossz hatással
van a világ vége a lelkiállapotára,
s duzzogva hasára csapja karjait a szurikáta.
erre felkapcsol az -érzékelőlámpa,
megszisszen az óceánillatú légfrissítő,
és háta mögött vízszakadás-vízindulás
– megismétlődni látszik az apokalipszis,
pont, mint két hete Dél-Afrikában.
szemét rászegezi a kéknefelejcsre,
s széttárja karjait a szurikáta,
hogy most biztosan nem éli túl,
évek óta ez van, eljött az ő ideje végre,
s erősen gondol az otthoni Dél-Afrikára.
szőrére érkezik az óceánillatú permet,
elcsobog a falban, a csövekben a víz,
repedt középen a csempe, de
felejthetetlen a kéknefelejcs,
és örül, hogy nem lett vége… a szurikáta.
IV.
nem tudni, hogy a túléléstől,
a szerelemtől vagy a légfrissítőtől,
de libabőrös lesz a szurikáta,
és ahány szála, annyifele
áll szőre, mint soha eddig Dél-Afrikában.
nézi tágra-nyitott szemgödrökkel
a hasát, a hasán az álló szőrszálakat
a szurikáta, s megrázni gondolja
magát, amikor lekapcsol az -érzékelő-
lámpa. felkapja kicsi fejét a szurikáta,
hogy eltűnt-e a repedt csempén
a nefelejcs, amit még soha nem látott
Dél-Afrikában, s a kapkodásra:
felkapcsol a mozgásérzékelő lámpa.
nem hunyta le örökre szemét a világ,
gondolja a szurikáta, csak pillantott,
mint ahogy ő szokott Dél-Afrikában.
előtte ott van még nefelejcs-
szerelme, nem felejti őt el soha,
jöjjön akárhány apokalipszis.
nem tudni, hogy a túléléstől,
a szerelemtől, vagy a légfrissítőtől,
de valami megmozdul a szurikáta
hasába. nem lehet, hogy pont most,
pont itt, amiről nem is tudja, hogy hol,
csak azt biztosan, hogy nem Dél-Afrikában,
kell neki, sötét, hirtelen, sötét,
megszabadulni, sötét, kéthetes, sötét,
sötétségétől. a világnak most legyen vége,
akarja a szurikáta, felejthetetlen látvány
lesz ez. bárcsak ne itt lenne, a nefelejcs
szeme láttára, bárcsak itt lenne Dél-Afrika
a másik szobában. szorítja egész testét
a szurikáta, bárcsak most pillantana
a világ, most szisszenne a légfrissítő,
csobogna a falban, a csövekben a víz,
repedne a csempe, de nem történik
semmi, a semmitől meg csend van,
és a rettenetes csendben
elpurcolja magát a szurikáta.
V.
a világ cserben hagyta, összerántja szemhéjait
a szurikáta, tartja sokáig, hátha eljön mégis
az apokalipszis, s hazaviszi Dél-Afrikába.
a mozdulatlanságban kikapcsol
az érzékelőlámpa, s egy pillanatra
újjászületik a reményben a szurikáta.
hátha nem hallotta szerelme,
hátha a pillanatnyi sötétben elfelejti
a kéknefelejcs, hátha nem ütötte meg
a kéthetes sötétség a virág orrát.
és akkor eszébe jut a légfrissítő,
hogy az óceánillat, amit még soha
nem érzett Dél-Afrikában, eltereli
az illatokat, s elfelejti a nefelejcs,
hogy elpurcolta magát a szurikáta.
szerelmesen ugrálni kezd a szurikáta,
lóbálja karjait a levegőbe,
úgy ugrál, hogy látja mindenki
a világon és Dél-Afrikában, felkapcsol
az -érzékelőlámpa, megszisszen a
légfrissítő, száll a levegőben az
óceánillat, örömében könnyezik
a szurikáta, megvan a megoldás,
felszabadul, nem fog emlékezni
a szerelme, csak így kell ugrálnia
míg a világ, és nem lesz sötétség
többé soha. de nem tudni, hogy a túléléstől,
a szerelemtől vagy a légfrissítőtől,
de valami megmozdul megint a
hasában, és tudja, hogy most tényleg
vége, mert nem tudja, hogy
egy ilyen helyen, ami nem sötét iszap,
ami nem porladó por, nem Dél-Afrika,
egy kéthetes apokalipszis után,
hova szarjon a szurikáta.
