Újrakezdés

Elemér segít Nellinek felrakni a koffert a 22-es személykocsira. Aztán átöleli és megcsókolja a nőt. Búcsúzik, és elindul a Nyugati pályaudvar kijárata felé. Mikor odaér, hátranéz. Nelli nincs már az ajtóban. Erre Elemér megfordul, és újra a vonathoz igyekezik. A 21-es vasúti kocsiba száll fel. Az ő jegye ide szól.

A járműnek nem akaródzik elindulni. Az utasok morognak, mobil készülékeken a MÁV közleményeit és az online portálok híreit böngészik. A kalauz többször is megjelenik, nyugtatgat, tréfálkozik: „el fogunk egyszer indulni, mert ez a sínszakasz kell egy másik szerelvénynek”. És a Bereg Expressz meglódul. Eldöcög Zuglóba, Kőbánya-Kispestre, Ferihegyre. Aztán lendületet vesz, Cegléd után már majdnem személyvonat-sebességgel száguld.

A gyanú, bármily gyakran ágaskodik is fel, nem lehet bizonyság. De attól még kínzó. Kínzóbb, mint a leleplezett hűtlenség:

Nelli fogadja a hívást, aztán leteszi a készüléket, anélkül, hogy beleszólna. – Ki volt az? – kérdi a férj. – Téves hívás – feleli a feleség. Vagy: – Megszakadt a vonal. Vagy: – Egy régi ismerős. Most nincs türelmem hozzá. – És mégis ki? – Nem mindegy? – Csak tudni szeretném. – Ne foglalkozz vele! – Nem illik szó nélkül kinyomni. – Az én dolgom. Inkább csináltasd meg a mikrót, mire hazajövök.

Elemér összefut a városban Nellivel. Eddig egy gyors simogatás, a homlokok összeérintése volt, újabban viszont a nő zavartan körbenéz, topog, táskáját húzogatja, mintha rejtegetni kéne valaki elől tulajdon férjét. Elemér kerek-perec rákérdezett: – Van valakid?

A nő kinevette. Ami nem válasz. S talán mégis válasz. És mindenképp ok az aggodalomra.

Nelli régen negyedévente látogatta meg anyját Nyárligeten. Újabban hetente megy.

Elemér átmegy Nelli kocsijába. A fotocellás ajtó üvegén át látja felesége arcának jobb szélét. A férj gyorsan hátrébb lép. Kikémlel. Igen, Nelli vele szemben ül, a vagon közepén. Valakivel beszélget.

Elemér innen fogja figyelni a nőt egész Nyárligetig. Vagyis azt, leül-e mellé valaki, egy férfi. Persze az is lehet, hogy a titkos kapcsolat már ott várta feleségét a szomszédos vagy a vele szembeni ülésen. Talán most is vele beszélget. Az nem valószínű, hogy Nyárligeten ez a titkos személy viszi haza a vonattól, mert mindig az anyós jön ki érte. És Dóri mama hűséges a vejéhez. Remélhetőleg. Az viszont megint elképzelhető, hogy mikor Nelli állítólag nyárligeti barátnőihez megy, valójában a szeretőjével találkozik.

A vonat mindenképp kulcsszerepet játszik a hűtlenségében, mivel utazás közben Nelli soha nem veszi fel a mobilját, hiába hívja a férje. Amikor már Nyárligeten van, felveszi. Legalábbis néha.

Nelli beszél, beszél. Hevesen, ahogy nők szoktak egymás közt, semmiségekről. Vagy ahogy szeretők szoktak egymást közt, virágnyelven. És mosolyog. Aztán a homlokát ráncolja. Csodálkozik. Lehajtja fejét. Sokáig van így, nyilván keres valamit. Felemeli a fejét, de most ismét csak arcának jobb széle látszik. Egy mosoly csúszik szája szegletébe. Kinyújtja kezét. Mintha becézne, simogatna valakit. Elemér ezt nem bírja tovább. Megnyomja az ajtónyitó gombot, és elindul felesége felé.

Nelli azonnal észreveszi. Mérgesen mered rá. S mivel a nővel szemben ülő utas is látja ezt a változást, kinéz a folyosóra. Egy idősebb férfi az. Elemér megtorpan. A bácsi nem épp egy szoknyavadász figura. De a nőknél sosem tudni. Elemér halad tovább. A következő lépés azonban meghökkentően hosszúra sikerül. Az azutáni pedig nem ér véget. Jobb lába a levegőben marad. És a bal is felemelkedik hozzá. Elemér repül. Képtelen befolyásolni ezt, de annyit érez: ilyen a halál, a végső elrendelés. Ilyenkor szokott következni, hogy az ember előtt lefut egész élete. Ez vele nem történik meg. Csak Nelli arcát látja. De hisz ez az egész élete: a felesége.

Nellinél éri el Elemér röpte a tetőpontját, utána ereszkedni kezd. Tíz méterrel később földet ér, innen csúszva halad a mozdony felé eső fotocellás ajtó felé. Nekiütközik. Sötétség.

Nelli karjaiban tér magához. Az öreg férfi sehol. Mindenfelé szétbomlott csomagok, tagjaikat vizsgáló, fájlaló utasok.

– Élünk? – kérdi Elemér a feleségétől.

– Persze. Nem tudom, mi történt. Hirtelen…

Ekkor a túlsó végen megjelenik a kalauz. Izgatott, de igyekszik megnyugtatni magát és mindenkit.

– Kedves utasok, nem történt semmi! Szépen üljön mindenki vissza a helyére!

Egy dühös asszonyság ellenkezik:

– Valami csak történt! Nekivágódtunk az ülésnek. Aki állt, az repült.

– Hát… igen. De baleset, ütközés… az nem történt. Csak vészfékezés. A biztonsági rendszer leállítja a forgalmat, ha egy mozdony akár egy centiméterrel is áthalad a piros jelzésen.

– És mennyin múlott?

– Mi mennyin?

– Milyen messze állt meg az a nekünk rohanni akaró szerelvény?

– Á… messze van az. Innen nem is igen látszik… – mondja a kalauz bizonytalanul.

A földutakon a katasztrófavédelem érkezik terepjárókkal. Majd a szomszéd sínpárra befut egy mentesítő vonat. Nehéz úgy beállnia, hogy az egyik kocsijának a bejárata éppen az expressz egyik kocsijának a bejáratához kerüljön. A katasztrófavédelem csapóhidat nem hozott. Léceket sem. Két izmos fickó letérdel a sínágyazat zúzalékkövére, szabad térdüket tönknek felkínálva az átrugaszkodáshoz. A lelépőt és az érkezőt is ketten segítik. Valaki azt ajánlja, menjenek el onnan, mert csak útban vannak, az emberek átkászálódnak maguktól is, de ezt a hangot fölényesen leintik.

Kibírhatatlan meleg van az expresszen, mert nem működik a légkondicionáló, kibírhatatlan meleg van a mentesítő vonaton, mert azon nincs is légkondicionáló, és kibírhatatlan meleg van a két szerelvény közti sikátorban is, mert a nap felforrósította a vagonok karosszériáját.

Jajveszékelve, nyögdécselve, de csak-csak átvergődnek az utasok.

A szolnoki pályaudvar állomásfőnöke sűrűn hajlongva és bocsánatot kérve fogadja a pórul járt sereget. Megígéri, hogy azonnal jönnek vonatpótló buszok, melyek Szajolra viszik a kedves utasokat, ahonnan egy hirtelenjében összeállított expresszel úgy folytatódik az utazás, mintha mi sem történt volna. Az állomásfőnök meleg ásványvizet oszt, megdicsér egy csecsemőt, hogy milyen aranyos, és megkérdezi egy kisfiútól, jár-e már iskolába.

A buszpályaudvar az állomás előtt van. Tele távolsági buszokkal. A buszvezetők dühödten kiabálnak a felszállni szándékozó MÁV-­ügyfelekre, hogy őket senki nem értesítette, és az érvényes buszmenetrendet kell teljesíteniük. Egy küldöttség már indulna az állomásfőnök irodájába, mikor megjelenik egy „különjárat” feliratos busz. Őt már bizonyosan a vasút rendelte ide. Megrohanja a kofferes, nylon­táskás tömeg. Ettől a sofőr megijed, és előrébb áll a járművével. Ide is követik. Még előrébb áll. Ide is, öklükkel fenyegetve, káromkodva. A sofőr tovább nem mehet, kinyitja az ajtókat. Védekezően felemeli a kezét. Szerencséje van, a lincshangulat átpolarizálódik: az emberek már egymást szidják, lökdösik.

Elemér és Nelli a kilencedik különjáratos buszra kerül föl. Elindulnak. Pest felé. Az utazóközönség felhorgad. A sofőr nem reagál erre, tartja a nyugati irányt. Végül neki lesz igaza, mert a sok kanyargás után csak megérkeznek Szajolba.

A szajoli állomás dísze a vonatkatasztrófa-emlékmű. Elemér és Nelli egy nyárligeti gitáros srácon keresztül ismerkedett meg. Ez a srác itt lelte a halálát ’94 decemberében. A szerelmével együtt. Megkeresik a két nevet az emlékművön. Nincsenek egymás mellett.

– Kedves utasaink – szólal meg a hangosbemondó, egy női hang. – Üdvözöljük önöket Szajol állomáson, biztosítjuk önöket, hogy a MÁV mindent megtesz…

A félbemaradt ígéret káromkodásra készteti a várakozókat. Elemért pedig arra, hogy rátérjen a lényegre:

– Figyellek, Nelli… hosszú ideje…

– Ha nem volt jobb dolgod… Mindenképp detektívesdit kellett játszanod?

– Kérdeztelek, nem adtál világos választ.

– Mikor kérdeztél?

– Mit tudom én már! Nem mindegy?

Újra megszólal a hangosbemondó:

– Kedves utasaink… Budapest Nyugati felől az első vágányra gyorsvonat érkezik.

Ez furcsa. Hiszen Szolnok Budapest felé esik, és Szolnok meg Szajol között blokkolt a közlekedés.

– Mindegy… – legyint Nelli, ami nem a várt vonat közeledtére vagy nem közeledtére vonatkozik.

– Szerintem is mindegy – bólint Elemér. – Egyszer mondtam, a reggelinél. És kitértél. Hát megkérdezem megint: van valakid?

– Micsoda kérdés! Miért lenne?

– Azt én sem tudom. De, kérlek válaszolj: találkoztál valakivel a vonaton?

– Dehogy! Hülye vagy?

– És van valakid?

A hangosbemondó:

– Kedves utasaink… Ja nem…

– Nincs senkim. Csak te. Elég nekem egy férfi. Bőven elég.

Ez megnyugtathatná Elemért, mert kapcsolatuk kezdetén sokszor mondta mosolyogva Nelli: „Egy férfi bőven elég egy életre!” Most azonban nem mosolyogva, hanem kiábrándultan mondta.

A hangosbemondó:

– Nyárliget, Nyárliget felől érkezik a gyorsvonat. És utána ez indul vissza, Debrecen meg Nyárliget felé… Meg Záhonyig. Kérem, vigyázzanak! Mi? Záhonyig nem megy, elnézést.

Néhányan füttyel, a többség gúnyos tapssal jutalmazza a bemondó hölgy újabb produkcióját.

– Nelli, Nellike… ha nincs senkid, miért ez a… Ez a hidegség. Nem szeretek hazamenni. Nincs egy jó szavad hozzám. Mintha menekülnél előlem.

– Igen.

– Mi igen?

– Menekülök. Minden hétvégén menekülök. Nyárligetre, anyámhoz. Akit persze csak két napig viselek el.

A hangosbemondó:

– Kedves utasaink, kérem az első vágánynál… vagyis a harmadik vágánynál…

A várakozók közül néhányan kilépnek a vasúti aluljáró irányába. A többség megrökönyödve tárja szét a kezét, és néz az ég felé vagy az állomásépület emeletén lévő forgalmi iroda felé.

A hangosbemondó:

– Nem az első vágányra, a harmadikra jön. Bocsássanak meg… Jaj, istenem…

– Szóval menekülsz előlem. De hát miért, Nellike, miért? Várjál már, ezt meg kell beszélnünk!

– Megyek a vonathoz. Neked nem kell jönnöd. Menj vissza Szolnokra, onnan meg Pestre. Semmi értelme, hogy Nyárligetig lógj rajtam!

– Semmi értelme? És minek van értelme? Mi ez az egész? Várj már, az ég áldjon meg! – kiáltja Elemér, de Nelli rohan. Ahogy a táskája engedi.

A vonat végül tényleg a hármas vágányra érkezik. Sírás, fenyegetődzés felszálláskor. Nelli a 24-es kocsiba tudja bepréselni magát. A mosdó és az átjáró közti szűk zugban megreked. Itt éri utol Elemér.

– Mi lesz velünk, Nelli?

– Nem tudom! – kiált a felesége, de olyan vonatnyikorgás kíséri, hogy nem foglalkoznak vele mások. Nelli nagyot sóhajt, és a mellére csap. Aztán bátortalanul Elemér vállára. – Nem tudom, mi lesz, de nem akarok tovább veled élni. Nincs veled semmi baj, vagyis semmi olyan, ami korábban ne lett volna. Nem züllöttél el, nem vagy rossz ember… Csak egyszerűen… nem érzem magam jól veled. Hagyd, hogy elmenjek!

– Nyárligetre?

– Oda. Meg úgy egyáltalán. Ne haragudj, Elemér…

A hangosbemondó:

– Kérjük kedves utasainkat, fejezzék be a felszállást, a harmadik vágányról a szerelvény azonnal indul Budapest-Nyugati… Jaj… Nem a Nyugati… Indul Debrecen, Nyárliget…

– A kurva anyádat! – üvölt egy izzadt, vastag nyakú férfi. – Nincs elég bajunk, még ez a liba is pofázza a sok hülyeséget!

– Ne bántsa, biztos kezdő – mondja csendesen Elemér, amikor lelép a vagonról.

– Kit érdekel, hogy kezdő? Csinálja rendesen a dolgát, vagy menjen a halál faszára! Menjen kapálni! Menjen közmunkára! Álljon a többi ribanc között az útszélen!

– Nem tudja maga, mit beszél!

– Mi? Na várj, kapsz te is mindjárt!

De ekkor forogni kezdenek a kerekek.

Elemér egyedül maradt. Csak az eldobott sörösdobozok, csikkek és pelenkák mutatják, hogy itt nemrég egy tömeg volt. Madár, bogár nem motoz a szemétben. Szél nem rázza az akácokat. A hangszóró tölcsére viszont zúg. És megszólal:

– Kedves utasaink, a harmadik vágány mellett, kérem… Illetve, az már nincs itt… Nem megy ez nekem, nem megy…

Elemér, arcán részvéttel, hosszasan nézi a forgalmi irodát. Aztán elindul oda.

‍