.svg)
Először a hangjára figyeltem fel. Beszéde lágy volt és dallamos, mint egy örökzöld sláger, de mielőtt csacsogásba váltott volna, megszólalt benne valami érzéki, nőies felhang. Elfogulatlanul, élményszerűen beszélt, minden hangzó életre kelt, ahogy elhagyta az ajkát. Felkeltem ülőhelyemről, mintha egy soktáskás néninek adnám át udvariasan, és léptem néhányat a busz belseje felé, hogy közelről szemügyre vehessem a hang tulajdonosát.
Amióta Ancsika összetörte az autónkat, tömegközlekedéssel járok mindenhová. Ancsika nemrég tette le a jogsit, fogadkozott, hogy nem tép be a buliban, de ha mégis betép, taxival jön haza. Adtam neki annyi pénzt, amennyivel leutazhatott volna Uberrel a Balatonra és vissza. Talán ez volt a baj. A feleségem szerint túl sok mindent megengedek Ancsikának, elkényeztetem, és ezzel valójában ártok neki. Tessék, most is majdnem otthagyta a fogát. Milyen szerencse, hogy csak a kocsit törte totálkárosra.
Furcsa, amit most mondok, de eleinte még élveztem is a tömegközlekedést. Húsz éve nem utaztam békávéval. Szinte megfiatalodtam. Minden reggel korábban keltem, lépcsőn mentem le és jöttem föl az aluljáróból, néha futottam a busz után, karizmaim erejével kapaszkodtam a fogantyúba, hogy el ne sodorjon a tömeg, vagy ne boruljak fel fékezésnél. Figyeltem a nyúzott, gyűrött pofákat, és közben arra gondoltam, hogy nem is annyira rossz nekem. Olyan ez az egész, mint egy kirándulás a lowlife-ba, az igazi emberek közé, akik büdösek, gondterheltek, könyökölnek, civakodnak semmiségeken, szidják egymásnak a főnöküket, idétlen vicceket mesélnek, vagy csak néznek maguk elé reménytelenül. Üdítő kivétel ez alól a délután három körüli időszak, amikor megtelik a busz a hazafelé tartó iskolásokkal. Csivitelnek, csacsognak, olyanok, mint a kalitkából szabadult madárkák.
Ancsikára egyszer rányitottam a fürdőszobában. Fejét hátrahajtva, csukott szemmel feküdt a fürdőkád vizében, ujjai gyengéden hárfáztak feszes, szétnyitott combjai közt. Gyorsan elfordultam, szótlanul kiléptem a fürdőszobából, és becsuktam magam mögött az ajtót. De a rózsaszín, éhesen tátogó madárkát azóta sem tudom kiverni a fejemből. Ancsika napokig kerülte a tekintetemet, vacsora közben sem nézett rám. A feleségem nem értette, mi a gond. Aztán egy délután, amikor a feleségem még nem ért haza, szándékosan nyitva hagytam egy old man, young girl pornóoldalt a laptopomon, és behívtam a szobába Ancsikát, hogy nem látta-e a kulcscsomómat. Amint bejött a szobába, kimentem vécére, mintha vizelnem kellene. Onnantól kezdve helyreállt köztünk a kapcsolat, vacsora közben újra fesztelenül társalogtunk semmiségekről, a feleségem nem gyanakodott többé.
Szórakoztató belehallgatni idegen emberek társalgásába. Ilyenkor döbben rá az ember, mennyi nyomorúságos élet veszi körül. Naponta kétszer fél óra buszozás, és kitárul a társadalom torz tablóképe. Ki alkoholos lehelettel, mobilon szabadkozik a feleségének, hogy elhúzódott az értekezlet, ki a gyerekét szidja, mert nem tanult az iskolai dolgozatra, ki az orvosi leleteit beszéli meg egy másik beteg öreggel. És amikor már a buszozástól is elmenne a kedve az embernek, egyszer csak meghall egy égi hangot, és mint az Isten kutyája, megindul a jelre.
A feleségemmel mindig sötétben szeretkeztünk. Nyáron is kabátot vett fel a pongyolára, úgy vitte le a szemetet. Pedig ahogy öregszem, egyre inkább igényelném, hogy lássak is valamit. Amúgy sem könnyű már így ötven felé, végigdolgozott, végigstresszelt évtizedek után. A test már nem úgy működik, meg hát, ugye, hiába a rántott hús a kedvence, húsz év után megunja az ember, ha minden este az van vacsorára. Ezért fanyalodik néha titokban a pornóra, mert az olyan, mintha enne végre egy jó pacalt. Vagy legalábbis elképzeli, hogy pacalt enne, miközben nézi, ahogy mások pacalt esznek. Egyszer mondtam a feleségemnek, hogy hagyjuk égve a villanyt, úgy könnyebben menne, mire elsírta magát. Már nem szeretem, azt mondta, biztosan mást szeretek. Dehogy szeretek mást, fogtam meg gyengéden a vállát. Csak szeretnék. Nem másvalakit, hanem másvalamit. Ezt meg kell hogy értse.
Olyan volt az a hang, mintha személyesen engem szólított volna meg, anélkül, hogy konkrétan hozzám szólt volna. Úgy indultam el irányába, mint Máté, a vámos, a Bibliában. Még a foglalkozásunk is hasonlított, mivel akkor már tizenöt évet húztam le a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnál. Ő a Jézus szavára összegyűlt tömegben tülekedve követte a Mestert, én a délutáni csúcsforgalom utazóközönségén átfurakodva közelítettem meg a hang forrását, ami a szívemet hívta.
Húsvét vasárnap kiöltöztünk, és elmentünk a templomba szentmisére. Úgy festhettünk, mint az amerikai filmekben azok a kifogástalan modorú és öltözékű, pedáns családok, amelyekben az egyik tag váratlanul bekattan, és kinyírja a család többi tagját, aztán magával is végez. Az egyik oldalamon a feleségem ült, állig begombolt, fekete szatén ruhában, merev nyakkal, rezzenéstelen arccal, másik oldalamon Ancsika, lenge, rózsaszín kosztümben, kipirult arccal, álomittas, vérágas szemmel az előző napi bulitól. A pap a hivatásokról beszélt. Hogy a hivatás nem csak egy foglalkozás lehet, hanem társadalmi szerep is, amilyen például az anyaság, de lehet hivatás a szerelem is. Ancsika itt megszorította a kezemet, és lopva, huncutul rám nézett. Egy közös minden hivatásban, hogy az embernek éppen úgy hallgatnia kell Isten hívószavára, mint a kutyának, amikor a gazdája szólítja. Akkor értettem meg, hogy Ancsika közelebb áll hozzám, mint a saját feleségem. Mintha nemcsak én neveltem, de én is nemzettem volna.
Bizony, az ember néha nem tehet mást, mint hogy kutyaként követi az Isten hívószavát, jutott eszembe azon az esős délutánon, a zsúfolt, ázottkutya-szagú buszon, miközben a hang irányába törekedtem, hol kicsit vállal meglökve utastársaimat, hol átcsusszanva a le- és felszállók mozgása közben nyíló réseken, míg pár méterre a négy-öt fős társaságot szóval tartó jelenségtől, a busz csuklójának korlátjára támaszkodva felvettem a legkevésbé feltűnő, mégis tökéletes megfigyelői pozíciót. A lány kiragyogott a társaságból. Egész lényében volt valami gyermeki romlatlanság, ami egy ribanc közönséges, kihívó erotikájával párosult. A szentképek és a popzene Madonnája egyetlen, különleges jelenséggé összegyúrva. Hullámos, szőke haja lágyan omlott piros kabátkájára, rövid farmerszoknyája játékosan incselkedve tárta fel harisnyanadrágba bújtatott, formás lábait. Egy vadászgörényről mesélt, aki elszökött a szomszédjuktól, napokig keresték hiába, még a rendőrséget is értesítették, de ők sem jártak sikerrel. Végül a lány találta meg egy füves járdaszigeten, ahol a vadászgörény vígan legelészett. A szomszédok hálából meghívták két gombóc fagyira a legjobb cukrászdába a környéken. Eper, narancs. A lány a tölcsér aljából adott a vadászgörénynek. Az állat mohón lefetyelte a maradék fagylaltot. Kicsi, rózsaszín, nedves nyelve volt.
Régen a feleségem szerette a nyelvemet. Egyszer le is fényképezte. Szerinte az volt a legszebb testrészem. Biztatott, használjam csak bátran, nem kopik. Használtam a munkahelyemen, amikor megdicsértem a főnököm vadiúj kabrióját, vagy a beosztottjaimnak adtam ki feladatokat, baráti társaságokban, házasságunk korai utazási élményeiről sztorizva Krakkótól Kuala Lumpurig, használtam a hitvesi ágyban, a feleségem kedvére, és még ki tudja, hol és hányszor. Talán nem túlzok, ha azt állítom, a nyelvem vált mindennapi harmóniánk zálogává. Amikor először láttam a lányt, másnap reggel, borotválkozás közben kidugtam a számból a nyelvemet, és megvizsgáltam a tükörben. Nem olyan volt már, mint amilyenre emlékeztem. Mintha kissé megpuffadt és kiszélesedett volna. Ráadásul sűrű, apró fehér pontocskákból álló lepedék vonta be egykor vérbő, élénkpiros felületét. Ujjnyi réteg fogkrémet nyomtam a fogkefe sörtéjére, és sikáltam a nyelvemet percekig. Bár a lepedék rövid időre eltűnt, nemsokára újra megjelent. Ekkor a feleségem szájvizével kezdtem öblögetni. Tíz percig tartottam a csípős löttyöt a számban. Ez már megnyugtató eredményt hozott: másnap reggelig nyelvem vérbő és élénkpiros maradt, mint a régi időkben. Reggelre viszont visszatért a lepedék. Hát, jó, gondoltam, miközben a szájvízért nyúltam, akkor így fogunk élni, reggeltől reggelig, én, meg a nyelvem.
Alig tíz percig, három megállón keresztül tartott a varázs. A Margit híd pesti hídfőjénél az egész társaság leszállt a buszról. Harminc körüli anyukák fogadták őket a megállóban, volt, akinek lesegítették a táskáját, volt, akit csak megöleltek, megcsókoltak. És ekkor, miközben a lány kinézett édesanyja ölelő karja mögül, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Rám mosolygott csalafintán, huncutul, s én remegő szívvel viszonoztam. Aztán az ajtó becsukódott, a busz ment tovább, a látomás szertefoszlott.
Másnap később mentem be dolgozni, megvártam, amíg Ancsika és a feleségem elmegy otthonról. Benyitottam a nevelt lányom szobájába. A szívem a torkomban dobogott. Odébbrúgtam néhány üres flakont és gyűrött zoknit, és a ruhásszekrényhez léptem, melynek alsó fiókjában még ott lapult néhány elfeledett, régi játék Ancsika gyerekkorából. Leültem a szőnyegre, a szekrény elé, kihúztam a fiókot, és kotorászni kezdtem az elnyűtt plüssállatok, kapcsos füzetkék és barbibabák között. Nemsokára kezembe akadt az a plüssróka vagy menyét, sőt, talán leginkább vadászgörény, ami sokáig Ancsika kedvence volt. Emlékszem, Vikinek nevezte el, valami rajzfilmfigura után. Hegyes orrocskája, gombszeme és rózsaszín nyelvecskéje volt, amely bájosan lógott ki hegyes szemfogai alól a szájából. Ancsika beszélt hozzá, simogatta, etette, hurcolászta mindenhová. Amikor megmondtuk neki, hogy nem én vagyok az igazi apja, hanem a feleségem egy korábbi kapcsolatából származik, Ancsika órákig a fal felé fordulva feküdt ruhástul a bevetett ágyán, miközben Vikit ölelte. Ancsikával mindketten négyszemközt is beszélgettünk, de úgy tűnt, annyira megrázta, amit hallott, hogy pszichológushoz kellett járatnunk. A pszichológus mondta, hogy Viki sokat segíthet neki a feldolgozás lelki folyamatában. Elmondhatja neki a problémáit, mint egy társnak vagy egy testvérnek, akinek nincsenek elvárásai. Évekig elválaszthatatlanok voltak. Aztán, ahogy az lenni szokott, Viki egyik napról a másikra a ruhásszekrény fiókjában találta magát. Amikor a feleségemmel rákérdeztünk, Ancsika csak megvonta a vállát. Akkor talán egy évvel lehetett idősebb, mint most a lány a buszon.
Attól a naptól kezdve, hogy megláttam a lányt, mindennap figyeltem az órát, hogy elérjem a háromórás buszt. Volt, hogy értekezlet közben léptem le, valami magánéleti ürüggyel, vagy rosszullétre hivatkoztam, és kinyújtottam lepedékes nyelvemet, melyet aznap reggel direkt nem tisztítottam meg a szájvízzel. A hét négy napján ott volt a háromórás buszon a lány és néhány fős társasága. Csacsogtak, mint a kalitkából szabadult madárkák, a lány beszédébe érzéki, nőies felhang vegyült. Egész lényemben reszketve lestem minden mozdulatát, mire ő néha odavetett egy röpke, kacér félmosolyt. Pár hét múlva kiderítettem, hogy szerdánként egy órával korábban száll fel a buszra, ilyenkor egyedül utazik, nincsenek vele a társai, és nem jön érte az anyukája. Egyszer ugyanabban a megállóban szálltam le a buszról, és követtem Vikit (így neveztem el a vadászgörény után) hazáig.
A következő szerdán siettem, hogy negyed háromra, vagyis tíz perccel Viki érkezése előtt a házuk kapujában legyek. Szívem vadállatként dörömbölt a mellkasomban, alig kaptam levegőt, levert a víz, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, még a látásom is elhomályosult. Utoljára akkor éreztem hasonlót, amikor sok évvel ezelőtt először randiztam a feleségemmel. Akkor is korábban érkeztem, toporogtam a mozi bejárata előtt, hol az utcát kémlelve, ahonnan a jövendőbelim érkezését vártam, hol a mozi kirakatában nézegetve a film fotóit, hol az órámra pillantgatva. Szerelem a kolera idején. Alig emlékszem valamire a filmből. Arra azért igen, hogy miközben Javier Bardem először megpillantja a Fermina Dazát játszó színésznőt, és hosszan a szemébe néz, izzadt tenyeremet a későbbi feleségem combjára helyeztem.
Amikor Viki piros kabátkájában, rövid farmerszoknyájában, harisnyanadrágos lábaival feltűnt az utcasarkon, magamban elrebegtem egy Miatyánkot, majd megszorítottam zsebemben a plüssállatot és kiléptem a kapualjból.
