vagyunk amíg lenni hagynak

              Fekete Vince 60. születésnapjára 

S merre tartunk, barátom, ha mind, 

a Mária áldásával karöltve vagy 

attól eltelve maradunk. Kor nem 

surrog, kasza nem kopik, a munka 

nem ér véget, csak a nap, hisz bár 

tartana egy esztendőt a hét.

De az is/es múlik, ahogy mi múlunk el, 

habár vannak, akikre emlékeznek, 

akiktől megijed a felejtés réme, 

s ilyenkor olthatatlan szomjúság 

táplálja az örökkévalóság felé. 

Határkőt tesznek, támpontot festenek, 

s minél messzebbre ér a híre, hogy 

a legényke emberré lett s naggyá, annál 

büszkébben magasodik a település, 

a kisváros, az óperencia határa, 

hisz ott született és ott sírt fel, 

ott esett, ott kelt, ott látta 

anyját, apját, ott szerette meg 

a túrós laskát, s ott tudta meg, 

hogy a legnagyobb csodákra 

csak az Isten s a nagyanyja képes. 

De jött a világ, áttörte a kerítést, 

mint az Istók megbolondult lova, 

s hátán hozta a változást, hozta 

a szavak mennydörgő erejét, amitől 

a legbátrabb juhász is/es megremeg. 

S ennyi év után is/es még untalan 

fogy a papír, kopik a tasztatúra, 

mert kiútját nem a hegyi ösvények 

gyomorgörcsös kilométerein 

keresi, nem a felfoghatatlan hosszúságú 

vonatutak végállomásaiban, hanem 

a szóban, amelyiket meghegyez, 

amelyiket vízzel megöntöz, 

s ha annak eljön az ideje, 

akkor félreérthetetlenül teszi 

a pettyes abrosszal leterített asztalra.

Eltelt a hatvan, s jön a száz is/es.

Kérdem újra, merre tartunk?

Lesz-e megnyugvása a ténfergőknek,

s azoknak konok otthagyásaiban 

mennyi esélye van a visszatérés 

tavaszának, hogy ilyen szépen 

mondva, kívánja-e a szó még az

akcentust, s a vidék, hogy a táj 

nyelvén beszéljenek. Jönnek, mennek. 

Azt hiszem, a minap az új szomszéd

köszönt, s hiába mondom, hogy 

megint egy jövevény, szegről- 

végről testvérek vagyunk, s azok 

is/es maradunk, hisz a jóravalókat 

nem gyötri az ég, esővel megveri, 

nappal megszárítja, s ha jönnek 

a nehezebb idők, előveszi egyenként, 

hisz szükség van s volt reájuk. 

De addig még eltengődünk magunkban,

a fennvaló meg nem írt himnuszaival

nyakon öntve a valóságot,

aminek valamilyen csodának hála

mi is részesei vagyunk, és kelünk,

fekszünk, botlunk, csetlünk,

hol fiatalon, hol ráncosan

kinézünk az ablakon,

s nagy sóhajtások

között hálát adunk, hogy

vagyunk amíg lenni hagynak.

UI:

(S ha már itt van mondja meddig 

él a mondatvégi pont s ha szelíd 

marad mint az árva vessző kap-e

enni inni lát e folytatást vagy 

csak megáll mint szántóföldön 

az egykorok karcos hangú 

meséi amelyekben keressük 

magunkat keressük egymást 

keressük a holnapot ami talán 

írásjelek nélkül ises tiszta és 

érthető)

‍