Valamennyi hűség

Sötétedett, kigyúltak a fények, csikorgató érzés bújt elő a lámpavas mögül, ami a vidéki hegylakót szállja meg, valahányszor a nagyvárosba látogat, és ami a „na, most aztán” meg a „csapjunk bele” kurjantásaival tüzeli őt, aki ettől olyan éhséggel veti magát a dolgok sűrűjébe, veszi fel és túlozza el a tempót, ami egyértelművé teszi, hogy kilóg onnan, ahová tartozni szeretne, ahogy mindennek az ellenkezője is csak ugyanezt tenné világossá, de kevesebb zajjal. Amint felfogja a túlzás otrombaságát, még jobban belelovalja magát abba, amibe már nem lenne érdemes, mintha a túlzások őt segítenék hozzá az igazság jobb megértéséhez, és nem épp a róla szóló igazságokat tennék még inkább nyilvánvalókká. Amikor ezt is belátja, kezd hasonlítani ismét önmagára, és kényszeredett, kissé fanyalgó főhajtással, amire a magával hozott tisztelet készteti, néz szembe a többé-kevésbé jogos előítéletekkel; megpróbálja lebontani azokat, és a tengerszint feletti magasságkülönbség dacára mondja, hogy fölmegyek a városba, és nem azt, hogy le. Mélyen belül azonban mindvégig őriz bizonyos kevert állapotot, ami épp az elszigeteltségben érlelődött kiszámíthatatlanságból és az abból eredő titokzatosságból fakad. Az, hogy milyen képet hív le ebből az állapotból, nagyban függ a megfigyelőtől. Könnyen összetéveszthető ez a képmutatással, ha nem épp ez lenne egyik legbensőbb indíttatása, mellyel a képre összpontosít és nem a valóságra. Aki hegyen alszik, magasságról álmodik, és hasonulni kíván a képhez, amit mutat, és amit a kívülálló szerint is mutatnia kéne. Ez, ha nem is mindig, de legtöbbször elég ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön, aztán valami többletet igyekszik kicsikarni ebből a vegyes körülményből, azon van, hogy a megfigyelő az erkölcsi fölény állapotában találja őt, ami elég gyakran fennáll, nem az eredendő tisztaság miatt, hanem mert a megkísértés elmaradt. Máskor meg a távolságok áthidalhatatlanságának sejtésével meg annak fáradtságával legyint rá állapotára és hagyja összeomlani azt, noha élete, mint a másé, olyan, és helyzete nem érdem, nem hiba, csak helyzet, amit nem kért, kapott.

Kicsit későn érkeztem Kolozsvárra, egyenesen a találkahely felé siettem, leültem a kis kávézó teraszán, rágyújtottam, és mindjárt rendeltem is egy narancslét magamnak. A találkozásunk kijelölt időpontjában üzenet érkezett Sárától, írta, lesz még egy fontos vizsgája, és ne haragudjak, nem tud jönni, halasszuk holnapra a találkát, és hogy egész héten rám gondolt, alig várja, hogy láthasson végre. Kicsit megtörte kezdeti indulatomat a halasztás, de még csak péntek volt, én meg hétfőig kívántam maradni, szoba lefoglalva, tiszta ruha, egyebek a táskában. Takaros pincérlány hozta az italt, később, amikor eltette a borravalót, futó mosollyal jutalmazta nagyvonalúságom, én meg mindjárt valami beteljesülésfélét képzeltem abba az igen természetes megnyilvánulásba, és már-már egy teljes életet fölépítettem a lánnyal gyerekestől, kutyástól, vasalódeszkástól pár rövid másodperc alatt, és ha találna a szó is közöttünk, gondoltam, ha megtalálhatnám magamat benne, és biztos lehetnék abban, hogy ő is megtalálja magát bennem, gondolkodás nélkül örök hűséget fogadnék neki. Vittem a gondolatot a végletig, mert már nem tudom, mi volt velem akkoriban, de mind ilyen szélsőséges lendületek sodortak, és ami a legzavaróbb, hogy végig hittem is bennük, viszont soha nem estem az ellenkező végletbe, mondhatni, az örök hűség-mánia monopoláris zavarában szenvedtem. Enyhe bűntudattal fordultam gondolatban ismét Sára felé. Gyönyörű lány. Csakhogy ő vörös. A pincérlány meg fekete. Mindkettő tökéletes a maga nemében. Minek olyan feltevések közt forgolódni, melyekből semmi észszerűt nem csíphetek le magamnak? No mindegy, csak a tavasz számít, csak a tavasz ér valamit, szoba lefoglalva, tiszta ruha, egyebek a táskában.

Talán még örültem is annak, hogy nem rögtön az érkezésem után találkozunk Sárával, hiszen így bőven maradt időm összeszedni a gondolataimat, tisztázni az érzéseimet a várva várt együttlét előtt, amit bizalmasan csak „beteljesülésként” emlegettem magamban. Kicsit izgultam, hogyan lesz, mint lesz, de annyira azért mégsem feszengtem, hisz rendelkeztem már bizonyos rutinnal ezen a téren. Talán Sára is érezhetett némi szorongást, sőt, egészen biztos voltam benne, hogy érez, hisz régóta terveztük azt a közös hétvégét, és bár nem jutottunk valami messzire kapcsolatunkban, egy kis ez, egy kis az meg a szokásos körítés, tulajdonképpen már csak pár közös éjszakára lett volna szükség ahhoz, hogy a viszonyunk teljes értékűvé léphessen elő.

Több lehetőség is kínálkozott, amivel eltölthettem volna a nap hátralevő részét. Az első, ami évek óta foglalkoztatott, a Kondratyev–Torino–Görbicz–sejtés igazolásának a folytatása volt (azóta kiderült, hogy nem bizonyítható, öt évemet vitte), a második a legújabb tűzijátékom összetevőinek százalékaránya, hogy pontosan mennyi tetraamin réz-nitrátot bír meg a fő oxidálószer, a kálium-ferrocianid, a rendelkezésre álló tüzelőanyagok lehetőleg olcsó, ám optimális kombinációja mellett, de mindkettőhöz dupla szárnyú táblára lett volna szükségem, nem egyébért, de ahhoz szoktam, a dupla szárnyhoz, ezért inkább egy harmadik lehetőség mellett döntöttem, ami jobban illett egy nagyvárosban töltött hétvégéhez, s bár sokszor és szívesen áldoztam szabadidőmet Kondratyevékre, akkor mégis ennek a harmadiknak engedtem, ami azt sugallta, hagyjam a dolgokat folyni a maguk különös természete szerint.

Némi megbánással gondolok most vissza elhamarkodott döntésemre, hisz számtalanszor megfogadtam, hogy a kínálkozó lehetőségek közül mindig a nehezebbnek tűnőt választom, azt, ami az elhatározás pillanatában a legtöbb vesződséggel járna, ha egyébért nem is, de ezek kecsegtetnek a legnagyobb kielégüléssel, és ily módon nyúlik és telítődik az élet, és ami nyilván valamelyik számítás lett volna akkor, mégis engedtem annak a különös folyásnak!

Fölhajtottam maradék italom, indulni készültem, tekintetem még utoljára a fekete szépség szemeibe fúrtam, de nem találtam bennük kapaszkodóra, minek is kerestem? Sőt, mintha a távozásom miatti alig észrevehető, de kendőzetlen megkönnyebbülést olvastam volna ki belőlük, noha úgy gondoltam addig, hogy a nézésemre bárkit fölfűzhetek, és úgy szúrhatom át tekintetemmel kiszemelt áldozatomat, akár mindenféle bogarat vagy rovart egy gombostűvel, és tűzhetem őket vélt hódításaim parafa táblácskáira. Ez talán igaz is lehetett otthon, de itt, a villogó reklámok meg egyéb nézések kereszttüzében nem sikerült a maga ellenállhatatlan valójában érvényre juttatnom a tekintetemet, ami nem baj, persze hogy nem baj, nyugtattam magam, hisz másnap Sára eloszlatja ez irányú kételyeimet, s velük együtt ki tudja, még mi mindent, gondoltam már végképp lecsillapodva, és lassú léptekkel indultam a központ felé. Rengeteg ember tolongott a járdán, járdaszigeteken, szinte biztosnak ígérkezett, hogy a tömegben találkozom valami régi ismerőssel, akivel majd közösen hagyhatjuk folyni a dolgokat.

Demirjánnal amolyan felemás viszonyban álltunk. Ritkán egyezett a véleményünk a módszerek vonatkozásában, ő a lassú ülepítést részesítette előnyben, ezzel szemben én a centrifuga használatát javasoltam, amiről ő úgy vélekedett, hogy az eljárás „megerőszakolja” az anyag nyugodt homogenitását, és olyan átalakulásokra kényszerítheti azt, amilyenekre önszántából soha nem lenne hajlandó. De hát éppen ez a lényeg! – mondtam, mire Demirján lustán keresztet vetett. Ettől függetlenül, a tény, hogy egyáltalán beszélhetünk a módszerekről meg az anyagok gyengébb és erősebb akaratáról, ami a beléjük kódolt tulajdonságaik mellett csipetnyi „varázslatos szabadságot” is feltételezett, aminek elismerésére és kutatására mindketten nyitottnak bizonyultunk, olyan közelségbe hozott minket, amilyenben kevesekkel lehettünk. Vele találkoztam. A téren ült egy padon.

– Hogy s mint a kőolaj? – köszöntem rá. Tudtam, hogy legutóbb valami alternatív lepárlásba törött bele a bicskája a Trekk-Valiannál, és nem volt kedvem kíméletesnek lenni.

– Csak úgy, mint Kondratyevék – szúrt vissza.

– Vársz valakit?

– Péntek este van. Izabellát várom.

– A múlt pénteken is őt vártad?

– Persze! És minden pénteken, mielőtt megkérdeznéd. Van, hogy csütörtökön is.

– És el szokott jönni?

– El.

– S az baj?

– Várjunk csak! Te nem ismered Izabellát. Egy éve, hogy nem találkoztunk mi ketten, ő meg valamivel kevesebb mint egy éve, hogy van nekem.

Hosszú monológba kezdett, elmesélte, úgy érzi, megfogta az Isten lábát, meg azt is elmondta, hogy milyen irányba fejlődik a kapcsolata Izabellával, és milyen terveik vannak a jövőre nézve, amiből annyit tartottam fontosnak megjegyezni, hogy Izabella jó. Neki jó. Sárát nem kívántam megemlíteni.

– Örülök. Nagyon örülök. Varázslatos egy szabadság ez! – mondtam végül.

– Palihoz megyünk. Összeröffenés lesz. Gyere velünk. Apró kivételekkel minden a régi.

„Pali vagyok, az igazgatótanács elnöke”, mondta első találkozásunkkor, akiről szó volt, és ez összhangban állt az életvitelével, bár nem hittem, hogy létezhet olyan elvetemült igazgatótanács, aminek ő az elnöke lehetne. Gyönyörű villában lakott, nem messze a központtól, és kisebb-nagyobb időközönként meghirdetett egy-egy „összeröffenést” az ismerősei körében. Fergeteges mulatságokként tartottuk ezeket számon, és kivételes szerencsének tekintettük, hogy ismerhetjük Palit, mert kizárólag ilyen alkalmakkor adódott lehetőségünk több száz dolláros italokkal bódítani magunkat, Jaguar XE-ben ébredni másnaposan, három macskával vagy csak a karmolások nyomaival a mellünkön, hátunkon, és olyan emberekkel találkozni, akiknek, normális körülmények között, a puszta létezésében is kételkedtünk volna, mint a Dallas-ikrek, akik egymás izotópjaiként tekintettek magukra, és egy folyamatos pókerjátszmában vesztették vagy nyerték el egymástól az eltérő tömegszámért felelős neutronokat. Meg persze lányokkal, akiket magunk közt olykor csak „kísérleti kisasszonyoknak” hívtunk, minden társadalmi osztály, szigorú és kifinomult ízlés szerint, és e tekintetben Pali messze fölülmúlt mindnyájunkat kiválogatott képviselőivel. A villa majd minden falát vadásztrófeák díszítették, gyakran mesélt vadásztörténeteket, és számontartotta, hogy melyik vadat hol lőtte, mikor és melyik napszakban. És hogy melyik trófea kié, egészen a dédapjáig. Nem mindenkit nyűgöztek le a kitömött állatok, agancsos koponyák, a világos lakkal lekent hajópadlóra leterített vagy a falra szegezett bundák, felfűzött szemfogak. Ilyenkor elmondta szokásos „példabeszédét”, amit mi, régi összeröffenők valamennyien kívülről fújtunk: „A ló poroszkál, olykor fölnyerít, és úgy viselkedik, ahogy általában a lovak viselkednek. A macska nyávog, olykor dorombol, és úgy viselkedik, ahogy általában a macskák viselkednek. Az ember pedig egy ocsmány állat. De vadász. Annak ösztöne meg ott kakukkol az ereiben. Miau!”

Lehetett-e nem kedvelni őt?

Összeröffenés! Úgy éreztem, Isten belém karolt a lábával, s én jól megfogtam azt. Mert mégis mekkora szerencse, hogy Sárának éppen azon a napon kellett vizsgáznia! Meg az is, hogy a sok ember közül pont Demirjánnal találkoztam, és, teszem azt, nem Balázzsal! Ő biztosan nem szólt volna az összeröffenésről.

Megérkezett Izabella, és mindjárt tanúja lehettem, hogyan válik Demirján fülesbagollyá. Nagy szemeivel kísérte a lány minden mozdulatát, és mintha hangtalanul röpült volna egyik szavától a másikig, én meg őszintén örültem annak, hogy a lány ilyen jó hatással van rá. Csinos volt Izabella, a ruhája is szép, bár arcának vonalai csupán helyenként, a nyakán meg az ajkain követték kedvenc mintázataim. Beleegyeztem, hogy velük tartok, miért is ne, szoba lefoglalva, tiszta ruha, egyebek a táskában.

Elindultunk Pali villája felé, ezt-azt kérdeztem még Izabellától, pusztán udvariasságból, amit az egyetlen észszerű magatartás mellett, vagy talán épp ezért, a jövőbe történő befektetésnek tekintek. Demirjánnal viszont kerültünk bármely módszerre vonatkozó megállapítást, és mire a kapuhoz érkeztünk, már el is felejtettük, hogy valaha szénláncok rendszerében kerestük együtt az univerzális feromont. Áttetsző kék üvegből mintázott lófejek álltak a kapu mindkét oldalán, a hucult kellett lenyomni és félig elforgatni jobbra, majd hátrahúzni ütközésig a csengetéshez. Csak régi és megbízható összeröffenők tudták ezt. Boldog lehetett, aki e tudásnak birtokában volt. Bárcsak feledhetném ennek tudását és mindazt, ami azon a napon a kapu mögött várt!

Rejtett villanymotor berregésével nyílt a kapu, egy keskeny folyosó végében vaskos tölgyfa ajtó állt, amit a tőle megszokott és elvárt svunggal tárt szélesre Pali. Vidám és tarka társaság fogadott a nappaliban, édeskés füst, hangulatvilágítás, a sarokba támasztva egy ismert zenekar frontembere dünnyögött. Demirjánék rögtön elvegyültek az ismerőseik között, úgy tűnt, nemrég félbehagyott eszmefuttatások fonalát veszik föl újra, én meg jobb híján egy koncertzongorának dőltem, és a fedelét használtam bárpultként, rengeteg pohár elfért azon, talpas, talpatlan, kupica, konyakos. Nemsokára Pali jött hozzám, és a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időről faggatott. Igen nagy vonalakban számoltam be néhány érdekesebb eseményről, nem sok akadt. Ezután átkarolta a vállamat, és a nappali egyik rejtettebb zugába kísért, ahol talán heten-nyolcan ülhettek egy díványon.

– Itt egy régi jó összeröffenő, aki talán már tudja is azt, amit Kondratyevék csak sejtettek… Ne kíméljétek! Füstöljétek fel, szokva van ő a ritka levegőhöz!

Itt megszakad a fölidézhető történetek sora. Nem tudom, kitől és mivel válthatnám ki őket, és hogy egyáltalán akarom-e ezt? Itt-ott kivillan egy-egy koccintás, ruhacsipke, macskafül, kőr dáma, sebességváltó, hajgumi, languszta, melltartó. Képek történetek nélkül. Valamennyire fölidézhetők, helyenként kilóg a történések csücske, de csak annyira, amennyire minden tárgy vagy érzés vonzza a hozzá tartozó mozdulatokat. Elindulnak, már-már megtörténnek, mégis mindegyre visszahullnak valami tarka füst fátyola mögé, amit talán épp a tudatalattim ereget magából, meggátolva, hogy számot adjak róluk. Mert vadhajtásoknak tartja ezeket. És már csak a hajnal fonalát vehetem föl ismét, amikor enyhe fejfájással és zsibbadt tagokkal ébredtem egy fekete szépség karjai között, és nem, nem a pincérlány volt ő, hanem a szakasztott mása. Néztem gyönyörű arcát, hosszú, selymes haját, hallgattam nyugodt, csendes pihegését, és híven magamhoz, már-már egy teljes életet fölépítettem vele a hajnal többirányú másodpercei alatt, és ha találna a szó is közöttünk, gondoltam, ha megtalálhatnám magamat benne, és biztos lehetnék abban, hogy ő is megtalálja magát bennem, gondolkodás nélkül fogadnék örök hűséget neki, de tudtam, mindez már annyira értelmetlen, amennyire nevetséges is, hisz jóformán semmire nem emlékeztem, és semmilyen előzmény nem volt már világos előttem, hogy kerültünk ide, közös megegyezéssel vagy valami vak véletlen folytán, és önszántából jött, Pali vagy a pénz miatt, esetleg miattam?

Nem tudtam, és már nem is érdekelt, körülnéztem, a dolgaimat kerestem, láttam, ott vannak a sarokban egy széken, tiszta ruha, egyebek a táskában, s már csak azon tűnődtem, hogyan tudnék feltűnés nélkül és mielőbb távozni onnan. Gondolatban már a kis kávézó teraszán ültem, Sára ott ült velem szemben, néztem gyönyörű arcát, hosszan leomló vörös haját, s hagytam, hadd beszélje ki magát azon a messze csengő hangján, mialatt egy egész életet fölépítettem vele gyerekestől, kutyástól, vasalódeszkástól.

‍