Valami mindig valamire emlékeztet

Megemlékezés Franz Hodjakról

A romániai német irodalom impozáns jelensége volt: mély hangja, hatalmas termete és különösen a bozontos, mellére omló szakálla szerzetesi külsőt kölcsönzött Hodjaknak, rendkívüli komolyságot, melyet azonban mindig ellensúlyozni tudott nyelvi humorával. Az irodalmi szövegeken való munkálkodást trébelésként fogta fel. Ezt a kifejezést a képzőművészek szótárából kölcsönözte, és egy beszélgetésen kifejtette: a trébelés a műalkotás utolsó simításaira szolgál egy, a végén gömbformájú vésővel.

Ezzel éles határt húzott a gyakran életrajzi témái és az irodalmi forma közé, amely révén megelevenítette őket: „Kevesebb dolgom lett volna önmagammal, / hogyha nem lettek volna azok a mások, / akik erőszakkal próbálták / a nyelvet kisajátítani, az emlékezetet / kiforgatni, és kizökkenteni álmaimból” – írja egy korai versében, melyben tömören megfogalmazza írói tevékenységének paradoxonát: mások nélkül gondtalanul folyt volna az élet, ám nélkülük nem is születhetett volna meg költői önvallomása sem. A beszéd, az emlékezés és az álom csupán természetes, magától értetődő kifejezési formák maradtak volna, és nem váltak volna az ember őrzésre érdemes kincsévé, aki ezt védve válik igazi költővé.

Hodjak azon romániai német szerzők közé tartozott, akik a szülőföldjükről késői kitelepedőkként vándoroltak ki Németországba: csupán 1992-ben érkezett meg ide. Hogy a Romániában való szokatlanul hosszú tartózkodása nem volt önként vállalt, egy anekdota bizonyítja, melyet a szintén romániai német barátja, Peter Motzan szokott mesélni. 1988-ban, kiábrándultan a számos sikertelen útlevélkérelemtől, illetve amiatt, hogy nem tehetett eleget a külföldi meghívásoknak, Hodjak – a kolozsvári Dacia Könyvkiadó szerkesztőjeként – egyfajta ellenzéki tiltakozóakcióval fenyegetőzött. Mégpedig azzal, hogy női öltözékben, egészen pontosan Carmen-kosztümben fog megjelenni a munkahelyén. Ezzel behívatta magát a helyi szekusfőnökhöz, de egyúttal meg is kapta első külföldi útjának engedélyét is.

Az NDK-ba ment, ahol a keletnémet szerkesztő- és írótársa, Wulf ­Kirsten várt rá, aki még abban az évben egy Hodjak-versválogatást is kiadott az Aufbau kiadónál Sehnsucht nach Feigenschnaps [Vágyakozás fügepálinka után] címmel. Az akkori tárgyilagos stílusához, iróniájához, lakonikusságához, poentírozottságához, szentenciaszerűségéhez és illúziómentességéhez a sokat író és közlő Hodjak mindvégig hű maradt, lett légyen szó költészetről, prózáról, avagy aforizmákról.

Hodjak irodalmi életműve elsősorban a II. világháború utáni romániai időszakot dolgozza fel 1989-ig. A nyomorúság, melyet Gheorghe Gheor­ghiu-Dej, majd Nicolae Ceaușescu, azaz a „vörös kísértetek / virágkora” hozott Romániára, jelentette a fő témát számára, és 1990-ben a Klagenfurti Irodalmi Napok zsűrijének díját is elhozta neki. Emlékezete újra meg újra utat tört magának a kis boldogságszigetekhez: „a szénaillat a Kárpátok / holdfényes éjszakáira emlékeztet. / Valami mindig valamire emlékeztet. / Talán egy végtelen láncolat ez, / melyet zavarunkban / örökkévalóságnak nevezünk.”

Franz Hodjak 2025. július 6-án, nyolcvanéves korában hunyt el.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

(A szöveg eredetije a Frankfurter Allgemeine Zeitung honlapján jelent meg 2025. július 7-én, Immer erinnert etwas an etwas. Nachruf auf Franz Hodjak címmel.)

‍