Városállam

Haller József: Alvó nő

‍
Amikor a bürökpohár
rendeltetési helyére ér,
a polisz visszanyeri méltóságát.

‍
A polgárság időben ébred, hogy lássa
Szókratészt elmenőben. Az embert,
akinek mindig csak a háta látszik,
ahogy lábai nyomán elburjánzik
az út. Szeretői és rabszolgái
a külső kapuig kísérik, nekik ott
véget ér az örökkévalóság, míg ő
szó szerint túlmegy minden határon,
a városállamén és önmagáén,
amikor fenékig üríti.

‍
A város mint összecsukható doboz,
sarkainál címerállatok vigyázzák
a nyugalmat és az üzenetvivő
zavartalan útját a közösség
szíve felé, ahol végre helyreáll
a rend. Így történhet, hogy a száműzők
és a száműzöttek teste is ugyanazt
az ökoszisztémát táplálja – végül
eggyéoldódik minden folyó, amely
korábban szétfutott külön tengerekbe.

‍

Akármilyen az irány, mindig számított,
hogy Caesar vagy Brutus a polisz arca,
mert arról közmegegyezés született,
hogy Cicero sosem lehet az. Vagy a kéz,
amely tartja a tőrt, vagy a mellkas, amelyen
áthatol. Változnak az emelkedő kezek
és a süllyedő mellkasok, csak a keret
marad, amely lehetőséget teremt a
rituális ismétlődésekre. Kívül
a barbárok figyelnek, belül alig
ébred a város, lesi a selyemzsinór
vonulását saroktól sarokig.

‍
Tektonikus rengések rajzolják újra
a térképet: jelzik az átmenetet a
birodalomba; idegek, erek futnak
át törékeny testén. Szókratész sétája,
Cicero kivágott nyelve, Caesar szívében
tőr, Brutus kezében a megszerzett
jogar, a címerállatok kóstolgatják
egymást a távozókkal és érkezőkkel:
az ökoszisztéma végül kihányja
mindet magából. Olyan színben játszik,
mint az erdő egy csöndes mészárlás után.

‍
A halottak a remélt feltámadás
után is száműzöttek maradnak.

‍
Ebben az órában válik külön
a polisz a minden-mástól, és amíg
a bürökpohár rendeltetési
helyére elér, visszafogad.