Koleszár Stella: Bozóttűz III.
No items found.

Vigyázz a galambokkal

XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 09. (911.) SZÁM – MÁJUS 10.
Koleszár Stella: Bozóttűz III.

Valamit mondanom kell Antonról. Fekete kalapban, könyvvel a hóna alatt járja az utcákat. Minden nap összeakadok vele valahol. Fejét kissé előretolja, mintha egy homlokából kinyúló cérnaszállal húzná valaki. Görnyedten, hosszú léptekkel halad valami felé, de hogy merre tart, maga sem tudja. Úton van, szokták mondani, az út a lényeg, amíg eljutsz valahová. Talán képes az időutazásra, tudja, hol van az időkapu, hol vannak a fontos események, bár nem hiszem, hogy a Nagytemplom előtti padok bármelyike különösebb jelentőséggel bírna, de ki tudja, talán neki igen. Sokszor látom a könyvébe merülve ülni, fel sem pillant, nincs nála kávé, cigi, pogácsa, semmi, csak a könyv és a gondolatai. A harangozás nem riasztja fel, meg sem rezdül. Mintha nem közülünk való lenne, csak egy alak, egy írásjel, amit nem tudok megfejteni. Bámulom a tarkóját, próbálom kitalálni, mire gondol, hol jár. Meg akarom érinteni, érezni akarom a kabátja szövetét, ki akarom tapogatni őt, hogy miért van itt. Mert kell legyen valami célja az ittlétének.

Látja ott azt a férfit a padon, igen, azt, aki olvas, kalapban, előrehajolva, látja, kérdezem tőlük, de nem válaszolnak, kikerülnek, továbbmennek. Közelebb megyek, meg szeretném nézni, mit olvas, ugyanazokat a betűket akarom olvasni, ugyanabból a könyvből. Ott szeretnék ülni mellette, a vállához dőlni, és nem szólni egy szót sem. Addig maradni, amíg ránk esteledik, kiürül a tér, és már csak ketten vagyunk. Látnom kell az arcát, bele kell néznem a szemébe.

A pad körül millió galamb, szárnysuhogás, repdesés, csőrök kopogása a térköveken. Türelmetlen, éhes, tolakodó madarak. Az egyik Anton jobb oldalán tipeg a padon, leskelődik, belecsíp a könyvbe is. Anton meg sem mozdul, úgy ül ott, mint egy szobor. Nem sokkal távolabb tényleg ül egy szobor, Szabó Magda. Ott nincs egy galamb sem. Kiáltanék neki, hogy Anton, vigyázz a galambokkal, de nem tudom a nevét. Az Antont én találtam ki, biztosan nem így hívják, Sándor vagy Tibi talán, de lehet János is. Anton moccanatlan, a galambok mégis úgy röppennek szét, mintha valaki elhessegette volna őket a közeléből. Talán ilyen erősek a gondolatai. 

Valaki meglök, oda kell nézzek, követnem kell a tekintetemmel, amíg el nem tűnik a szemem elől. Éreznie kellett a hátában a rosszallásomat, meg kellett borzongjon, úgy belefúrtam a tekintetemet a tarkójába. Mire visszanézek, Anton már nincs sehol. Sohasem látom, amikor elmegy, vagy amikor megérkezik, egyszer csak ott van, ül valamelyik padon és olvas, vagy éppen megy valahová, de nem találkoztam még vele a boltban, a kávézóban, a parkban, és nem láttam ácsorogni a gyógyszertárban sem soha. Megérezném, ha mögöttem állna a sorban. Nem néznék hátra, nehogy elijesszem. A tartásom megváltozna, kicsit jobban kihúznám magam, beletúrnék a hajamba, végigsimítanék rajta, és áthúznám az egészet a bal vállam fölé, így a nyakam egy része és a fülem csupaszon maradna. Várnék kicsit, hogy jól megnézhesse, majd jobbra fordítanám a fejem, hogy lássa az arcomat is, aztán gyorsan visszafordulnék, és csak néznék előre. Vonzódom hozzá, de valahogy úgy, mint a sötét felhőkhöz, a villámláshoz, a viharhoz vagy a napfoltos, sűrű erdőhöz szokás. 

Minden nap kiülök a Nagytemplom előtti padok valamelyikére, és várok. Anton nem jön. Napok óta nem láttam, mintha megérezte volna, hogy akarok tőle valamit. Kérdezgetem, hogy látták-e Antont, tegnap még itt ült a padon, átment a villamossíneken, láttam a színháznál, a piac közelében, a Nagyerdő felé menet, hóna alatt a könyvvel. Nem válaszolnak, elfordulnak, kinevetnek, milyen Anton, hol, miről beszélek, ez egy orosz név talán. Nem szabad várnom, hiszen pont azért nem jön, mert itt vagyok. 

Csak látni akarlak, Anton, csak szeretném tudni, hogy milyen színű a szemed, bozontos-e a szemöldököd, hogy van-e mélység a tekintetedben, ránc a szád sarkában, és hogy tudsz-e mosolyogni, ha rám nézel. 

Üres volt a tér, a nap hamar visszahúzta a fénynyalábokat, és eltűnt a templomtorony mögött. A galambok csalódottan rebbentek szét. Nincsenek könyvlapok, nincs Anton, nincs gondolataiba görbült alak, keresztbe vetett láb, csontos kéz, nincs súlya, nincs tétje a napoknak.

Késő este volt, amikor elkezdett zuhogni, hullámokban csapta a vizet az ablakhoz a szél. A fények kialudtak, gyertya nem volt a lakásban. Kinyitottam az ablakokat, a szélnek ereje volt. Felkapott, mint egy tollpihét, és kirepített az ablakon. Nem hagyott sokat zuhanni, megragadott és vitt tovább, fel a csillagokig. Száguldottam a sötétségben, alig kaptam levegőt, és különben is, mintha nem lett volna már testem, mintha nem lett volna már semmi, sem körülöttem, sem bennem. Ez Anton, gondoltam. Ilyet csak Anton tudna csinálni velem, csak Anton, senki más. 

Másnap láttam, ahogy átmegy a zebrán, hóna alatt a könyvvel. Megvártam, amíg leül egy padra, és olvasni kezd. A galambok nem mentek oda, de mintha nem is olvasott volna, csak lapozgatta a könyvet. Minden zajra felkapta a fejét, nézelődött, felállt, aztán leült, mintha várna valakit. Engem vár, gondoltam. Most kéne odamenni, ez az a pillanat. 

Felállt, feljebb tolta a kalapját és elindult felém. El kéne szaladni, észre sem venni, közömbösen elsétálni, átnézni rajta. Amikor megláttam, csak annyit tudtam mondani, hogy Apa, azt hittem, meghaltál.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb