A homokdűne fehér, mint az emlékezet Halottak napján. Nyomvonalunkat felissza a szomjazó tenger.
úgy nézek rád,mint régena magnókazettára:
minden kevés volt szomjúságunkhoz képest.voltunk ahogy voltunk. a bűzzel.
Délután van, még új a városSzokom az utcák célirányoshangulatát
„Tudod ugye mit mondott a kutyaAmikor látta hogy a malacHáromszor kap enni egy napŐ viszont csak egyszer?
éjjel léptem hozzá.a sarkában jártam:neonfényű utcákon
csend illatakönyököl rá a délutánra,sétál a faluban, majdfel-alá a lakásban,
Öregszel? Ne haragudj, de valamit nem jól csinálsz. Azaz nem csinálsz te semmit! Csak éled az életedet, jó, de hát az is milyen élet?
A kiállítás már ebben a formában is bizonyítja azt a magától értetődő hipotézist, hogy az iskolák felelőssége megkérdőjelezhetetlen egy település kulturális életének alakításában
Szeptemberben a Helikon kiemelt szerzője Mátyus Melinda író, református lelkész. Nem véglegesen című novellájának részletét Román Eszter olvassa fel.
Az este több szempontból is leszámolt az ingben és zakóban, kihúzott háttal merengő költőkről kialakult sztereotípiákkal – mind a szövegek, mind a látvány szintjén.
Kocsiba ültek, és elhagyták a várost, hogy magukban éljenek, távol a rossz nyelvektől, messze a világ zajától, a vadregényes Szászfenesen.
tánccipőben gyertek, lakkozott orrát csodálják az odesszai nagyságák, a mamám barátnői, édes púderpiros pofik, úgy ültetnek az ölükbe, mint bontatlan import lisztet
.svg)
