.svg)
2015. június 14-e este van, a semmi közepén állok, valahol félúton Hegyeshalom és Nickelsdorf között, azaz hivatalosan már osztrák területen, de inkább a senki földjére hasonlít – az év nagy részében a hatalmas szélkerekek forgásán kívül itt semmi említésre méltó nem történik, kivéve azt a néhány napot, amikor a hatalmas szántót a Nova Rock fesztivál foglalja el. Nincs nyugodt estém, néhány órája sújtott le a vihar; partyzóna evakuálva, koncertek lemondva/átidőzítve, a kempingben kitört a lázadás. Így állok most feszengve Európa egyik legnagyobb színpada előtt, gyermeki izgalommal tekintgetek felfelé, mert ami miatt itt vagyok, az nem marad el, de csak óvatosan a lábujjheggyel, mert a talpam alatt olyan feldagasztott sártenger hömpölyög, amin a legkisebb mozdulattól is úgy csúszunk ki, mintha valami jégpályán lennénk – nem mintha ebben a percben szándékomban volna bármerre is menni vagy nézni a Blue Stage jobb sarkán kívül. „Mint aki a télapót várja” – nevetnek rajtam a barátaim. Nem haragszom rájuk, nekik ez nem jelent annyit. Életemben először és utoljára vagyok Motörhead koncerten. Lemmyt várom.
Angolhon utolsó farkasa, aki túl korán szeretett bele a West Hollywood-i mámorba, a bombázó pilóta, aki csak az úton érezte igazán otthon magát, a gambler, aki 11-ig tekerte potmétert, a doktor, aki túlélte a zene összes húzós korszakát. Meghalni könnyű, de végigbulizni a huszadik század utolsó harmincöt évét úgy, hogy úton útfélen műfajok közti hidakat építesz, és minderről még emlékeid is maradnak – az valami. Akiről őshüllőt és Super Mario stage bosst neveztek el, illetve egy ideig kemény lobbi ment, hogy egy nehézfémből is Lemmium legyen. Ami most következik, az egy erősen szubjektív, személyes elfogultságtól nem mentes anekdotafolyam a világ egyik legfontosabb zenekaráról. A Motörhead és Lemmy Kilmister neve közé legkésőbb 1982-ben vitathatatlanul odakerült az egyenlőségjel, meddő vállalkozás lenne az ő előtérbe helyezése nélkül beszélni az idén fél évszázados bandáról (az Official Motörhead Day egész pontosan május 8-án volt), akárcsak a műfaji meghatározás, így maradjunk a nagybetűs Rock 'n' Rollnál. Magát az embert is segítségül hívtam: nincs másik könyv, amit annyiszor olvastam volna életemben, mint rendhagyó önéletrajza, a Fehércsíkláz (White Line Fever), főként annak bárpult mellett sztorizós stílusa és keresetlen őszintesége miatt; részletes, pedig mintha egyetlen levegővel lenne elmesélve az egész, és minden második oldalon könnyesre röhögöd magad. A Motörhead volt az első olyan zenekar, akiket önszántamból tudatosan fedeztem fel magamnak a rengeteg egyéb banda után, amiket még mások mutattak, kiselőadást csináltam róluk általánosban, majd a környezetem okozta frusztráló nyomás miatt is őket hallgattam, hogy legyen erőm bemenni a gimnáziumi felvételire, a családi nyaraláson napokig nem mentem le a partra, mert a Motörhead: In the Studio című, egyébként baromi száraz és unalmas könyvet olvastam, ők voltak az első hátfelvarrómon, sosem bántam, ha elviselhetetlen hangerőn szólt a fülesemben az Overkill, és mindmáig, ha repülőre ülök, felszállás közben a Rock Outot kell hallgatnom, különben lezuhan a gép.
„Egyszer azt mondta, emlékszik, amikor még nem volt rock and roll. Ettől eldobtam az agyam, így arra kértem, fejtse ki. Azt mondta, egy időben még csak a szüleid Rosemary Clooney lemezei voltak” – nem csak Henry Rollins szerint volt vad kijelentés, amikor Lemmy megosztotta ezt vele, mégis igaz.
Ian Fraser Kilmister 1945 szentestéjén született az angliai Stoke-on-Trent Burslem városrészében. Kormos füst és esőfelhők; nem az ország legbarátságosabb része, egyébként itt alakult később a Discharge, a hardcore punk történetének talán legfontosabb bandája, úgyhogy valahol mégiscsak ez az ideális környezet. Apja a RAF (Királyi Légierő) tábori lelkésze volt, hamar lelécelt a család mellől. Majd jött a mostohafater és Wales – erős váltás. Egy későbbi visszaemlékezése szerint boldog gyermekkora volt, bár az említett önéletrajzban utal rá, hogy az új iskolában egyedüli angolként nem mindig volt egyszerű az élet a helyiek között. Nem is vesződött vele sokáig, túl korán elragadta az Elvis-Chuck Berry-Little Richard szentháromság, egész életében ők maradtak a hősei. Jött a kötelező tinédzserkori szüzesség-elvesztés, lovászkodás, az első megtanult akkordok, közben némi lopott gelignitnek köszönhetően egy komplett tengerparti szakasz is felrobbant. Majd örökre megadta magát The Beatles bűvöletének. Látta őket kezdő korukban egy kis liverpooli klubban. Na ez milyen? A haját ekkor már szándékosan növesztette olyan hosszúra, hogy kirúgják a nevelőfater gyárából, soha többé nem nézett vissza.
„Szerettem a Hawkwindben játszani. Valószínűleg még ma is ott nyomnám, ha nem rúgtak volna ki.”
Megpattant Walesből, végleg wandering spiritté vált a hatvanas évek fiataljaival együtt, bár sosem volt egy kifejezett virággyermek. Nem jött még el az ő ideje. Gyakorlatilag hajléktalanként tengette az életét, az otthon fogalmát a haverok és mindenféle nők kanapéi, illetve foglaltházak jelentették, egy alkalommal példádul maga Ronnie Wood – aki itt még nem volt a Rolling Stones tagja – verte fel édes álmából azzal, hogy mégis ki ő és mit csinál a nagyanyja házában. Nem találta a helyét, bármilyen zenekarban is fordult meg, de kettőt azért érdemes kiemelni: a The Rockin' Vicarsszel mérsékelt sikereket elért ugyan, de hamar monotonná vált minden évben ugyanazt a rotát nyomni – az első nagyobb angliai körutakat velük tette –, főleg, hogy a műsor csak feldolgozásokból állt, majd beugrott Sam Gopal mellé, hogy együtt elkészítsék az alapítóról elnevezett banda egyetlen nagylemezét, amire több dalt is írt, itt még Ian Willis néven – a nevelőfater után. Ez utóbbi érdekes, elszállós cucc, Lemmy sokat énekel, Sam pedig tablán játszik. Ekkor már intenzív expedíciókon vett részt a különböző drogok világában, míg végül rátalált a sajátjára, speedfreak lett, innentől végig padlógáz, rövid ideig Jimi Hendrix roadjaként is melózott.
A felvett tempóval száguldott a sötét hetvenes évekbe, eljött a Silver Machine, azaz a Hawkwind kora. Ez a pusztító, futurisztikus, széthullottságában is stabil, mégis rendkívül félreértett zenekar hippiknek játszott, de ők maguk nem voltak hippik, inkább egy vad, kábszeres Space Age kommuna, akik bezárták az ajtókat a koncerten, hogy a közönség ne tudjon kimenni. Kérdés, hogy miért hagyott ott volna bárki is egy Hawkwind bulit, akikhez alkalmanként még a sci-fi és fantasy egyik legnagyobbika, Michael Moorcock is csatlakozott élőben felolvasásra. A Lemmyhez köthető három stúdiólemez (Doremi Fasol Latido, Hall of the Mountain Grill, Warrior on the Edge of Time) és minden idők egyik legjobb live albuma, a Space Ritual a banda klasszikus korszakában készültek el, azóta sem voltak ennyire erős éveik. Innen az első tengeren túli élmény, Lemmy pedig végleg beleszeretett az amerikai álomba, amelynek valódi arcát hamar felismerte ugyan, de ki akar megfagyni Angliában, ha élhet a Sunset Strip mellett is? Nehéz viszont úgy az együttzenélés, ha te vagy az egyetlen methhead a bandában. Amíg Dave Brock csapata fűvel és gombával ette a reggeli rántottát, Lemmy speeden pörgött, éjjel-nappal maximális fokozaton létezett (innen a Motörhead self-titled dala, amit eredetileg a Hawkwindnek írt, és ülj le, ha állsz éppen, mert hegedű is van benne!). A kanadai határnál előkerült a zacsi, Lemmy a kóterba, a többiek pedig a következő koncert irányába indultak. Csak aztán kiderült, hogy a helyettesítés nem lesz ott időben, így véletlenül mégis le lett téve az óvadék... Lenyomta, majd hazament, sorra meglátogatta a zenekari tagság barátnőit, ezzel különváltak az útjaik. Valahol itt kezdődött a sztori lényegi része.
„Ha a szomszédodba költözünk, ki fog halni a pázsitod!”
Szedett-vedett, tulajdonképpen mizerábilis körülmények között indult a Motörhead ötven éve 1975-ben. A debütnek szánt On Parole kapásból meg sem jelent – csak négy évvel később hozták ki –, egy patchwork lemez, ami korábbi Hawkwind és Pink Fairies, Larry Wallis gitáros korábbi zenekarának dalaiból tevődött össze. Közben történt egy ritkán emlegetett feloszlás is, legalábbis a szándék benne volt a levegőben. Ennyi év után a Kilmister-Wallis-Lucas Fox-féle felállás is inkább tűnik alkalminak, de hamar megjelent körülöttük Philthy Animal Taylor, egy borzalmas kis fickó, nem mellesleg a banda legendás dobosa lett már életében, a könyv igazán röhejes bekezdései közül nem egy neki köszönhető. Egy alkalommal például a tükrön keresztül akart kimászni a szállodai szobájából, mert azt hitte, hogy ablak. Nem tűnt fel, hogy valaki jön szemből...
Az, hogy mára milyen státuszba jutott a Motörhead, lenyűgöző kontrasztot képez a nehéz kezdettel, mert Lemmy Kilmister úgy találta meg a saját hangját, hogy előtte egy bő évtizeden keresztül játszotta azt a zenét, ami a kornak megfelelt, de valahogy mégsem az övé volt. Mint egy időutazó. Az alapítás idején már majdnem harminc volt – nem a befutó életkor tipikus példája, a rock ’n’ rollnak pedig ez az újonnan feltalált, dinamikus és agresszív fajtája nem olyasmi, amit ekkoriban a harminchoz közeli zenészek toltak.
"Fast" Eddie Clarke gitáros 1976-os állományba vételével megszületett a Three Amigos, a klasszikus trió, bár az elnevezés azért hordoz némi iróniát, mert Eddie és Phil megállás nélkül gyepálták egymást, legtöbb esetben ok nélkül, all in the name of rock and roll. A következő néhány évben megjelent öt lemez (Motörhead, Overkill, Bomber, Ace of Spades, Iron Fist) betonbiztos alapként lett begyúrva az akkor még csak a Motörheadre jellemző mocskos, egyre keményebb és feszesebb hangzásvilágba. Lemmy teljesen egyedi soundot alkotott azzal, hogy gitárerősítőkön nyomta a basszust, ezt majdcsak élete végéig tökéletesítette. Az orgánuma bárhol felismerhető, ugyanígy Philthy dobolása, ami feszes és pont annyira piszkos, hogy élővé tegye a zenét, a thrash metal őse az ő duplázásaiban keresendő, Eddie pedig trükkmesterként heavy metalba átcsomagolt bluest játszott. Borítékolt kudarc a kritikákban, de garantált siker a közönség köreiben – sok más műfaji újítóval egyetemben a Motörheadről is lesújtó írások szerepeltek eleinte a lapokban, a tömeg viszont minden este kirúgta a ház oldalát. Rockerek, punkok, skinheadek egyaránt a magukénak érezték Lemmyék zenéjét, és ne felejsd el, hogy a hetvenes-nyolcvanas években járunk, amikor a szubkultúrák határai még nem mosódtak el, tehát ilyen bravúrokra nem sok banda volt képes. Ez a ritka sajátosság a végsőkig velük maradt, sohasem volt ciki punkként Motörheadet hallgatni.
„Born to lose, live to win!”
Ez a sehová nem sorolható zenekar túl késői és heves volt hard rocknak, a New Wave Of British Heavy Metalhoz képest viszont túl hamar érkezett. A műfaji hazátlanság és Lemmy kompromisszumokra gyakorlatilag képtelen attitűdje örök harcra ítélte őket, a másik oldalon pedig melegváltásban cserélték egymást a kiadók, firkászok, menedzserek és producerek. Valamikor a következő évtizedben világossá vált, hogy hiába az Ace Of Spades gigasikere – azóta sincs olyan kocsmabuli vagy fesztiváldiszkó, ahol el ne hangzana – és az Overkillhez hasonlatos korszakalkotó klasszikusok, a Motörhead örökké csak második lehet a dobogón. Felnőtt egy generáció, sorra alakultak az olyan zenekarok, akik mind a legnagyobb hatásaik közt emlegették (pl. Metallica, hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem), egyszersmind le is hagyták őket a pályán, ez pedig több kiadóváltással és tagcserével később sem változott. Ironikus, hogy a folyamatos küzdelem csak erősítette a rock ’n’ roll rebel képet, ami azóta is töretlenül él a köztudatban. Vajon mi történt volna, ha minden összejön? Lemmy mindenesetre felismerte, hogy nem lesz belőlük sztárzenekar, bár nem is érezte szükségét, de azért néha egy köszi jól esett volna a kiadók vagy az úgynevezett „szakma” irányából. Nem zavarta különösen, bármikor megírt egy újabb lemeznyi szöveget néhány óra alatt, ha pedig a zenekar két hétnél több időt töltött a stúdióban, az már rekordnak számított. A nyolcvanas évektől állandósult a kísérletezgetés, a Three Amigos egysége megbomlott, a legénység többször is teljesen kicserélődött, a közhiedelemmel ellentétben azonban a Motörhead zenéje változott. Mocsok rock ’n’ roll persze, de határon belül az utolsó centiig minden felfedezhető területet bejártak, hol hármasban, hol négyesfogattá bővülve – Würzel és Phil Campbell gitárosok az első találkozáskor megtalálták a közös hangot, utóbbi a végsőkig tag maradt. Megszaporodtak a dallamos részek, a sebesség csak nőtt, egymást követték a jobbnál jobb lemezek. Engedd el azt, hogy az Iron Fist után nincs élet, van!
„Nem különösebben ajánlom az életmódomat senkinek.”
Lemmy az évek során gyakran tudat alatt is, pusztán a saját igényei teremtette életmóddal tökéletesre kontúrozta azt az egyedi imázst, amely senki mással össze nem téveszthetővé tette: a szakáll, a csizma, a Jack and Coke, a játékgépek és a speed. A heroin ellen viszont háborúba ment. Sue Bennett, élete szerelme túladagolásban halt meg még a hawkwindes évei előtt – a lány fekete volt, valódi „ketten a világ ellen”-kapcsolat. Minden barátjuk hátat fordított nekik, amikor pedig Sue meghalt, a történet szerint Lemmy napokig ült egyedül a szobájában. Később több helyen is említette őt, de csak szűkszavúan, valószínűleg sosem heverte ki, karrierje során számos dalban üzent neki, beszélt hozzá, sokat mond, hogy a könyvét is neki ajánlotta. Megértette a nőket, többségükkel jó kapcsolatot ápolt, sokszor szakmai értelemben is. Mindig szeretett volna dalt írni Tina Turnernek, ami nem jött össze ugyan, de nagyot lendített például Wendy O. Williams, illetve a Girlschool karrierjén a Motörheaddel való együttműködés, utóbbival a közös feldolgozás-duett, a Please Don't Touch mindkét banda történetének legdögösebb pillanata marad.
„Ez vagyok én. Ezt csinálom, ezt kell tennem. A backstage-ben ülök, várom, hogy felmehessek színpadra.”
Lem csak az úton érezte igazán jól magát. A hatvanas évek elején kitette a lábát, majd haláláig meg sem állt. Megírta az Egyesült Államoknak szóló szerelmi vallomását a Stone Deaf in the USA-ben, 1990-ben pedig bázist alakított ki magának Hollywoodban, ahová költözött. Nem otthon, csak egy állandó hely, amit nagyon szeretett. Világpolgár volt, zöldkártyát egyébként sem kaphatott egy korábbi drogügylet miatt, de ez nem különösebben zavarta. Lakást bérelt a Strip mellett, hogy közel legyen a legendás Rainbow Bar and Grillhez, az állam leghíresebb zenés klubjához, ahol a következő szűk huszonöt évben törzsvendég és élő látványosság lett belőle. Bárki odamehetett hozzá dumálni, ha hagyta előbb játszani, mert Lemmy, amikor nem volt épp úton, többnyire a pult oldalánál ülve nyomkodta a bár nyerőgépét – egy kis holtidő két lemez vagy turné között. A lakása gyakorlatilag állandó privát kiállítássá változott, benne egy többezres náci háborús relikviagyűjteménnyel, a rajongók ajándékaival, zenekari tárgyakkal. Egyszer azt mondta, látott múzeumot, ahol szegényesebb volt a felhozatal, mint az ő kérójában.
Megállíthatatlannak tűnt a gépezet, a Motörhead a 90-es évektől révbe érni látszott, de messze volt még a vége, ugyanolyan vad intenzitással pörgött minden, mint előtte, pedig időközben a frontember is átlépte már az ötvenet, majd a hatvanat. Végleg beállt a lemezturné-körök váltakozása. Todd Singermannek köszönhetően úgy tűnt, management-fronton is rendeződtek a dolgaik, majd sorra jelentek meg az olyan top ligás anyagok, mint az 1916 és az Overnight Sensation. Mikkey Dee dobos csatlakozásával ismét trióvá redukálódtak, egy atombiztos, precíz trióvá. Zeneileg egyre keményebb irányba sodródtak, az utolsó 10-12 lemez gyakorlatilag kimunkált metal, ami hangzásában levedlette a piszkosságát, de időről időre megjelentek a blues gyökerek is különböző formákban. 2004-ben került a képbe Cameron Webb producer, akinek segítségével az Inferno-Kiss of Death-Motörizer együttállás egyfajta harmadik virágkort hozott nekik, ezzel Lemmy is ki tudott egyezni, Webb a munkatársa maradt még számos anyag elkészítésében. A világ közben elfogadta és természetesenk vette Lemmy jelenlétét, a teremtett kultusznak köszönhetően lassan elfelejtődött, hogy ő is ember.
„Ha azt hiszed, hogy túl öreg vagy a rock ‘n’ rollhoz, akkor tényleg az vagy.”
Ebben az összefüggésben kevesen emlegetik, de bizonyos értelemben az amerikai álomélet kezdetével az elpusztíthatatlan ember egészségügyi alászállása is megkezdődött, bár jó ideig ennek komoly jelei nem mutatkoztak. Felszedett pár kilót, állandósult a lakás-kocsmapult-turnébusz rutin, a diabéteszt Jack Daniel’s-szel, metamfetaminnal, napi több doboz Marlboro Reddel megtámogatva, és mindebbe Lemmy nem az élete utolsó éveiben kezdett. Az állapota 2013-ban indult gyors romlásnak, egyre gyakoribbá váltak a rosszullétei, koncerteket kényszerült lemondani, többször a buli kellős közepén. És bár szar ez így, mégis tisztességgel, a saját lábán csinálta végig, a rajongók feltétlen szeretete mellett. A lemezgyártással és a turnézással sem hagyott fel, kompromisszumoktól mentes elköteleződéssel, kemény munkával és nem kevésbé velős humorral élt és bulizott végig hét évtizedet úgy, ahogy több pályatársa csak szeretett volna. Amit ő teremtett, azt mások felvett pózként viselték, soha nem fogta be a száját és soha nem hátrált meg, következetességét pedig az életmódjában is megtartotta. 2015. december 28-án halt meg Los Angeles-i otthonában, kerek egészt hátrahagyva az akkor már negyven éve létező Motörhead munkájában és a saját életében is. Négy nappal korábban betöltötte a hetvenet, bő két héttel korábban pedig a zenekar befejezte a huszonharmadik megjelent lemez európai turnéját.
Itt vagyunk most. Tíz éve volt életem első és utolsó Motörhead-koncertje, a zenekar utolsó évében, az utolsó osztrák fellépésükön. Korrekt buli volt, bár akkor is elégedetten távoztam volna, ha egyetlen hangot penget végig az öreg, de becsülettel letolta az egészet. Pár hét múlva Sopronba is elmentek, de kihagytam. Ma is élénken emlékszem, amikor az új zenekarom első bulija után elmentünk ünnepelni, majd hazaérve a liftben értesültem róla, hogy Lemmy meghalt. Több újság is csak ezzel a két szóval hozta le a hír címét; az egyszemélyes rock ‘n’ roll nem szorul további magyarázatra, mindenki tudta, kiről van szó. Szilveszterkor csak az ő zenéjét hallgattuk, délután háromkor feküdtem le, január 9-én este pedig otthagytam a kocsmai társaságot, hazasiettem, hogy lássam a temetését. Azóta eltelt egy évtized, de a munkássága kikezdhetetlen maradt; sehol egy MeToo, sehol egy szekrényből előkerülő csontváz. Amikor ezt írom, már a világon mindenütt a zenekar ötvenedik születésnapját ünneplik, és egy teljes napja áll a Lemmy-szobor Burslemben. Kell még valami?
Ők voltak a Motörhead. És Rock ‘N’ Rollt játszottak.
