"Mostmár dokumentumom van arról, hogy ide tartozok"– Molnár H. Magor Kemény Zsigmond-díjas

A 35 éves Helikon folyóirat idén Molnár H. Magornak ítélte a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat. Az ünnepségen Papp Attila Zsolt mondott laudációt, majd Demeter Zsuzsa beszélgetett a díjazottal; Király László, a folyóirat alapító szerkesztője és főmunkatársa emlékkönyvet kapott ajándékba a szerkesztőségtől.

November 27-én Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának dísztermében gyűltek össze azok az irodalmárok és irodalomkedvelők, akik kíváncsiak voltak, hogy mi fán terem egy Szegeden élő erdélyi költő. Mint minden rendes díjátadón, több ünnepélyes kitérő is késleltette a díjazott szóhoz jutását.

„Mint a fáklya másoknak világított, önmaga pedig elhamvadt” – egyes források szerint báró Kemény Zsigmond sírkövére ezeket a szavakat vésték. Both Szilveszter konzul köszöntőbeszédéből szépen kirajzolódott a párhuzam az ünnepelt romantikus regényíró és a Helikon folyóirat szellemisége között. Egy gyors fejszámolás után kiemelte, hogy Erdélyben a mértékadó irodalmi díjak száma csekély, ezért jelentőségük hatványozott – a Kemény Zsigmond-díj is ilyen. Megvalósulása sokáig váratott magára, pedig már a Helikon Kulturális Egyesület alapító okiratában (1994) is szerepel.

„Ez a könyv a barátságról szól” – jelentette ki Karácsonyi Zsolt főszerkesztő egy bájos zöld-fehér kiadvánnyal a kezében, majd felvezette az est egyik váratlan fénypontját: a 35 éves Helikon különleges kötetet állított össze a folyóirat alapító szerkesztője, főszerkesztő-helyettese és jelenlegi főmunkatársa, Király László köszöntésére, akit valóban sikerült meglepni. Király László felidézte ’90 januárját, a lap elindításának kaotikus körülményeit, valamint azt a kritikus három percet, amely eldöntötte, hogy Utunk helyett Helikon cím alatt folytatódhat a folyóirat.  

A továbbiakban a díjazott Molnár H. Magort Papp Attila Zsolt méltatta, s egy filmes párhuzammal modellezte költői világának kíméletlenségét (mert minden jó költő eljut egyszer oda, hogy kíméletlen legyen). „Imádom a napalm illatát reggel!” – mondja Kilgore alezredes az Apokalipszis mostban, bár felkiáltása nemcsak nyers – rémisztő cinizmus is sugárzik belőle, és ebben mégiscsak különbözik Molnár H. Magor írásaitól. Súlyos, erős, fontos sorai egy olyan írói beállítódás körvonalait rajzolják meg, amely „az igazság feltételek nélküli kimondására irányul”, de közöny, fásultság nélkül. Szövegei nem a „mondanivalóhoz keresik a traumát”, és nem szorulnak arra, hogy a gombhoz varrják a kabátot, ugyanis ott van mögöttük az „aranyfedezet”, ami nélkül nem létezik irodalmi élmény. A laudációkban szokás bemutatni azt, akiről a szöveg szól, így megtudhattuk, hogy a szerző – aki főként verset, kritikát és tanulmányt ír – Marosvásárhelyen született, majd író édesapjával és színművész édesanyjával másfél éves korában Magyarországra költözött. Jelenleg is Szegeden él családjával.

Az est ezen pontján már közel jártunk a díjazott első megszólalásához: a továbbiakban Demeter Zsuzsa kérdezte őt irodalmi példaképeiről, erdélyiségéről, irodalomtörténet-írásról és a kortárs lírával kapcsolatos, nem valami kíméletes véleményéről. Kezdésként Molnár H. Magor felolvasta Mostoha című nagyversét az egyik októberi Helikon-lapszámból, amely három mottóval, Szilágyi Istvántól, Székely Jánostól és Mózes Attilától idézett sorokkal kezdődik. Demeter Zsuzsa megjegyezte: külön öröm számára, hogy olyan irodalomtörténész kapja a díjat, akinek költői eszménye és fő kutatási területe is Erdélyhez köthető.

A Kemény Zsigmond-díj mellett a szerző két Kemény Zsigmond-kötetet is kapott ajándékba (Eszmék és jámbor óhajtások, Özvegy és leánya); majd Demeter Zsuzsa egy üres füzetet adott át neki, amit Molnár H. Magor első verseskönyvének nevezett ki, helyszín: Kolozsvár, dátum: nincs, dedikáció: Demeter Zsuzsának. És ha valaki azt hitte, hogy vége az ajándékoknak, tévedett. Molnár H. Magor Farkas Árpád összegyűjtött verseit is hazavihette aznap. Zsuzsa elmondta, hogy akkor figyelt fel Magor nevére, amikor Farkas Árpád halála után sorra jelentek meg a nekrológok, és az egyik, számára kiemelkedőt éppen ő írta. Farkas Árpádra azóta irodalmi apafiguraként tekint; szövegeivel hároméves korában találkozott először a szolnoki színház egyik pódiumműsorában, amelyben édesanyja is játszott. Rajta kívül olyan szerzők is hatással voltak rá szépírói pályája során, mint Hervay Gizella, Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán, Szőcs Géza, Király László, vagy Székely János.

Molnár H. Magor fejlődési ívként gondol a költők útjára, ami az irodalmi óvodáskorral kezdődik (ez nagyrészt epigonköltészet, a „monkey see, monkey do” időszak), ezt követi a kamaszkori lázadás (amikor dacosan szakítani próbálunk minden hagyománnyal), majd az irodalmi felnőttkor következik (itt, mint a tékozló fiú, visszatérünk „irodalmi szüleinkhez”). Hogy ő épp hol tart ebben? Talán a serdülőkorban, mondja, hiszen még nincs kötete. A közönség felnevetett, amikor hozzátette, hogy talán épp ez tartja őt fiatalon, mindenesetre az Erdély hangja a magyar irodalomban Facebook-csoportban évek óta fiatal erdélyi költőként köszöntik a születésnapján. És ha már fiatalkor, a szerző nem úszta meg legelső (2004-es) Helikonban közölt versének felolvasását sem (DEMENTIA PRÆCOX). A kötetnélküliségére vonatkozó kérdéseket pedig továbbra is egyetlen frappáns mondattal intézi el: „Másnak meg miért van annyi?”. Szerinte a frissen megjelenő verseskötetek jelentős része sajnos gyengén sikerül, így nem feltétlen érzi sürgetőnek, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Molnár H. Magor generációs disszidensként határozza meg magát, de vajon hol van ő igazán otthon? Válaszában kitért magyarországi gyerekkorára, az ottani beilleszkedés nehézségeire (mindenhol ő volt a „román fiú”), majd szegedi életére és a szülőhelyéhez való kötődésére, amely a kettős hontalanság identitáshelyzetét teremtette meg számára – ugyanakkor bizonyos mértékig mindenhol otthon tudja érezni magát.

Pál Sándor Attila meghatározása végleg helyretette a kérdést: „Magor Szegeden élő erdélyi költő”. De ha eddig voltak is kételyei annak kapcsán, hogy Erdélyben magyarországinak nézik-e, most már dokumentuma (azaz Kemény Zsigmond-díja) van arról, hogy ide tartozik. Erre Demeter Zsuzsa egy egész szatyornyi erdélyi irodalmat húzott elő a széke alól Deák Tamás, Bajor Andor, Lászlóffy Aladár, Méhes György és Szilágyi István köteteivel, és újabb ajándékozás következett. Végszóként Karácsonyi Zsolt főszerkesztő tett ígéretet: amint Molnár H. Magor első verseskönyve napvilágot lát, azonnal szólni fog mindenkinek.

‍