.svg)
Hátsó ablakot kell írni, újfent. A címet is leadtam már, kérdezte Jutka, Zsuzsika, mi lesz a címe? Saját halálok, válaszoltam neki messengeren.
Karcsikáról írnék, akit az egész családjával együtt irtott ki az apja egy langyos őszi estén. De lehet, tavasszal, nem emlékszem már. Csak a verőfényes napsütésre.
Meg a trafóházas gyerekről, aki bemászott a labda után. Soha többé. Megannyi gyerekhalálról, melyek saját végességemre, saját halálom elkerülhetetlen tényére ébresztettek rá, jó nagy szorongással szórva meg addig pillanatnyiságban létező gyermeklelkem. De maga az a tény, hogy nagy valószínűséggel az utolsó Hátsó ablakom írom a Helikon online-ra, hisz ez a szerkesztőség belső rovata, messze sodor saját halálaimtól. (De utálom azt a szót, hogy utolsó, édesistenem.) Vagy mégsem?
2019 novemberében írtam az első Hátsó ablakot. Lassan könyvvé terebélyesedő prózát köszönhetek neki. S napra pontosan négy éve megírtam, hogy kipakoltam a fiókom.
Akkor pusztán rendteremtő szándékkal. Derűsen. S rácsodálkoztam, mi mindent rejt egy 1951-ben leltárba vett íróasztal.
Négy évvel ezelőtt még úgy gondoltam, nincs igaza Szálinger Balázsnak, amikor azt írja: „Talán csak az gyűjt tárgyakat, aki nehezen fejlődik, nehezen lép tovább. Mert fél, hogy ezek nélkül felejtene”. Hiszen ezt fűztem hozzá: „de nem, Balázs, azt hiszem, nincs igazad, nem olyan nagy baj az, ha félünk továbblépni, ha félünk felejteni.” Hogy négy évvel később sietősen bedobozoljam tizennyolc évnyi helikonos múltam... Igazad volt, Balázs... Hogy félek-e továbblépni, már mindegy. S hogy kellenek-e dobozok a felejtéshez, őszintén, nem tudom.
Fél nyolc után nem sokkal érkezem. Mint a régi szép időkben. Egyedül vagyok, hajnali részegség nyomai mindenütt. Kiülök a szerkesztőség hátsó ablakába. Szocreál szürke tömbházra látok. Észak-koreai látkép, mondja valaki a kollégák közül kedden, az utolsó, a búcsúgyűlésem után, miközben tömörülünk a szűk cigizőben. De utálom azt a szót, hogy utolsó, édesistenem.
Félig eltakarítom az elmúlt éjszaka romjait. Molnár H. Magor Kemény Zsigmond-díját ünnepeltük előző este-éjjel.
Farkas Árpádról írt nekrológja után figyeltem föl rá, s kértem tőle kritikát. Barátságunk egyike azoknak a különös csillagállás1 alatt megtörtént találkozásoknak, amelyeket a Helikonnak köszönhetek. Ha Szegedre megyek, bár fél órára is, mindig találkozunk. A tizedik Kemény-díjas.
Utolsó helikonos eseményem. De utálom azt a szót, hogy utolsó, édesistenem.
Tibor asztala mellől dobozokat gyűjtök. Pakolom a fiókom. Nem bíbelődöm, nem nézek bele levelekbe, kéziratokba. Rendszer nélkül gyömöszölöm, egy részét a szemétbe dobom. Nem bírok leülni az asztalhoz. Az addig tornyosuló papírhalom helyett tátongó üresség. Legyünkmártúlrajta# Másodjára veselkedem neki.
A múlt héten fél polcnyi sikerült. Van-e a mozdulatnak súlya, nehezebb a kőnél?
Megérkezik Magor. Kávéval kínálom. Visszaülünk a hátsó ablakba. A cigiző üvegfalán dedikált plakátok. Szálinger, Wirth, Mózes, Bálint Tibor, Király Zoli, Száraz Gyuri, Nagy Zsuka, a Helikon gyár számának bemutató plakátja, szentegyháziak aláírásával... Elképzelem, amit mesél hajnalos kolozsvári élményeiről – a várfal alatti kiskocsma részeg metálosait, ahogy kócos fejüket az üvöltő-dübörgő zenére rázva, sörüket fogyasztva hajnali ötkor sakkoznak.
Zorró-koktéllal zárni egy helikonos eseményt... csak beavatottaknak jár. Covid-éra előtt volt, amikor utoljára ott. (De utálom...)
Közben befut Tibor, hozza az év utolsó két lapszámát. Az utolsó Helikonokat, ahol még a nevem.... De utálom azt a szót, hogy ... édesistenem.
Segítene Magor pakolni... Jobb híján téblábol. Nem nagyon beszél, nézi, ahogy szemétbe, dobozba gyűjtöm a papírokat, könyveket. A fiók mélyéről előkerül egy családi fotóalbum, rég elveszett, azt hittem. Azóta útravált déd- és nagyszülők. Esküvők, ballagások. Gyerekeim aprócskák még benne. Nem untatom, bár eszembe jut, még egyikük sem 18. Közben Zozó is befut némi késéssel.
Útra készen Szegednek. Itthonról haza. Lekísérem őket.
Minden jót, Zsuzsa, mondja Kara búcsúzóul, fél lábbal a hátsó ablaknál. Valami útravált belőlem.
1 Drága Magor, engedelmeddel ezt a csillagállást egy, a születésnapomra írt leveleddel példáznám, illusztrálandó egyben azt is, miért is volt érdemes Helikon-szerkesztőnek lenni:
Drága Zsuzsa! A babiloni csillagászok (bár nem kőbe, de azért) agyagtáblákba vésett eredményei közé sorolják egyebek mellett annak észrevételét is, hogy a Mars szinodikus keringési ideje 780 földi nap, vagyis innen nézve ennyi idő alatt jelenik meg ugyanott az égbolton. Ami pedig még ennél is érdekesebb: azt is megfigyelték, hogy 22 szinodikus periódusonként ugyanazt a pozíciót veszi fel nemcsak a csillagokhoz, de a Naphoz és a Földhöz képest is. Ez pedig pontosan 47 földi év.
Ha tehát ma felnézel az égre, akkor tudd, hogy a Mars éppen ugyanabból a helyzetből figyel Téged, mint azon a kitüntetett napon, amelyiken megszülettél – s most először azóta.
Szőcs Géza üzeni nagyjából ugyanonnan:
„a marslakó szuszog
bennem is néhanapján
s sztetoszkópjával hallgatózik
s nézi bennem a Marsot éjjel:
ez nem hasonlít semmihez
és semmiért sem adnám.”
Isten éltessen, Zsuzsa!
S hogy ezt még legalább 22 újabb szinodikus Mars-periódusig elmondhassam Neked:„semmiért sem adnám”.
