A 33. képkockában még mindketten élnek

Négy óra késéssel és három felsővezeték-szakadás után befut a vonatunk. Semmi értelme ennek, ez itt a külvárosi állomás, nekünk meg egyenesen a központiba szólt a jegyünk, a hangszórókból süvöltő bemondás mégis a leszállásra szólít fel, négy nyelven. Fanni beszéli mindet, én csak a zsúfolt peronon forgolódáshoz értek. Az isten se tudja már, melyik vágány hányas szerelvényére ajánlott átszállnunk.

A levegő mozdulatlan, az augusztusi késő délután kiperzseli belőlem az utolsó gondolatot is.

Sosem tettem érte különösebb erőfeszítéseket, és most se megy a zaklatottságom titkolása, de mivel azt mégse ismerhetem be, hogy legszívesebben kitépném az egész filmszalagot a fényképezőmből a vágányközi szemétkupacra hajítva, inkább elmormogom, semmi gond. Ez csak az utazói nyűgöm, nemsokára kiheverem, tudjuk mindketten – ahogyan azt is pontosan tudjuk, ezzel mekkorát hazudtam.

Odalenne a szüret során készített összes naplementés kép meg az első, igazán kísérleti jellegű próbálkozásaim, a blokknegyedben lekapott rút esztétikája, szegletek és pillanatok, meg Fanni aktjai, viszont legjobban, azt hiszem, a madárfotókért fájna a szívem.

Viszont, úgy érzem, a pár órával ezelőtt lőtt fotóval, a 33. képkockán szereplővel, illetlenül, tilos területre furakodtam.

Össze-összeütköznek a bőröndjeink, totyogunk. Elérjük a menetrendtáblát, de hiába hajtom hátra a fejem, hunyorogva sem látok a minket érdeklő oszlop tetejéig, Fannira bízom a dolgot. Én visszazuhanok egy háromszáz kilométerrel korábbi órába. Most két járat között állunk. Akkor két ország között rostokoltunk.

Hallom, mintha újra ott lennék: félrecsúsztatják a kabinajtónkat. Hátrafordulok, egyedül azért, mert azt hiszem, az ellenőrök tértek vissza – de nem, ez csak három új utas, jelenlétük, vihorászásuk és az ajtó széléhez csapott, beráncigált bőröndjeik mérete az ablakhoz szorít minket. Fanni velem szemben ül, az egyik állig érő, fekete hajtincsét pödörgeti, előrenyújtott lábát az ülésem peremén, a két térdem között pihenteti, egyszóval látszólag tökéletesen zavartalan. Nekem is annak kéne lennem.

Újdonsült – és a fővárosig (a nyomorult külvárosi állomásig) velünk maradó – kabintársaink azt hiszik, nem értjük a nyelvüket, csak mert mi a határ túloldalán felszálltunk már. Fanni persze élvezi a helyzetet, pár perc múlva előrehajol, fél vállamba kapaszkodik, valahogy mintha hűvösebben csapna be a huzat és egyszerre hirtelen tikkasztóbb is lenne a levegő; honnan hová tartunk, kérdi, majd franciául meg oroszul susogja egyik-másik fülembe, hogy de sous la terre és na nyebesza. Meglepettségemben belőlem csak ennyi szalad ki: – A farzsebemben felejtettem egy tízlejest.

Kabintársaink elnémulnak. További beszélgetésük lassú. Egyikük feláll, tesz egy sétát a vagonban. Mi egymásra kuncogunk.

Egyszerre pillantunk ki az ablakon. Az én helyemről karcos és poros üvegen át láthatóak az állomással szomszédos épületek. Figyelek egy gyárat, talán már hatvan éve áll, tíz éve üzemen kívül, és a gerincvelőmben az ismerősség, a magyarázkodás nélküli, eleve adott ismerősség kezd remegni. Szintén bámészkodó kabintársaink megjegyzései szerint ilyen helyszínen filmet lehetne forgatni – olcsó filmeket, teszem hozzá gondolatban, olyanokat, melyekben az ehhez hasonló gyárakat frappáns díszletként, nem szereplőként kezelnék. Tiszteletlen. Mert az effajta gyárakat tilos lenne ilyesmivel háborgatni. Hangtalanul próbálom felpattintani a fényképezőm táskájának patentjét. Fanni eközben felállt, már kihajol, fehér ujjakkal a felnyitott ablakba kapaszkodik.

Egyszer elmagyaráztam neki, hogy manapság filmre fotózni olyan, mint egy fűtetlen lakásban szeretkezni, nagy dolog, igen nagy dolog, ő pedig, két pillanatnyi homlokráncolás után, azt hiszem, megértett.

Amikor alkarjait az ablak peremére fekteti, állát meg a csuklóján pihenteti meg, én is felegyenesedem. Megfeledkezem a gyárról. Kellene, de már nem zavar a huzat sem. Hátkivágásos fölsőt visel.

Tekintetem felkúszik a lapockái között, figyelmem buckázik a csigolyákon. Háta tetejének és nyakának találkozásánál a gerince feltűnően dúcosodik. Egyetlen hegyes kis csigolya erejéig. Kezem az oldalam mellett lóg és izzad.

Felbosszant a kabintársaságunk szótlansága, a tarkómnak szegezett figyelmük, feszélyez, hogy ódzkodom az érintéstől. Ezért inkább beállítom a fényképezőt.

Mielőtt elkészíthetném róla a fotót, Fanni megmoccan. – Vajon mi a gond? – motyogja úgy, mintha nem különösebben számítana neki, egy-két percig mégis azon tűnődik, ami engem azóta sem enged nyugodni. Miután leeresztem a fényképezőm, elfordított tekintetét követve én is kiszúrom a szomszédos peron félreeső szegletén azt a két, konfliktusba keveredett utazót.

Egyikük lábánál degeszre tömött, színes, csíkos műanyagtáska – mifelénk még szokás ilyennel vonatra szállni –, társának még annyija sincsen. Az árnyékba húzódnak és egymás szavába vágnak. Kézmozdulataik nem mernek nagy, hirtelen íveket leírni. Habár környékünkbéliek, mutogatásokkal és óvatos kabátcibálásokkal teli zaklatottságuknak átérzésével meggyűlik a bajom. Mégis kíváncsivá tesz: van abban az egészben valami célzatos, körültekintő kiszámítottság, ami egy baljós végkimenetel elkerülhetetlenségét sugallja.

A huzat fütyülésén túl meghallom a hangjukat. Megfeledkezem Fanniról.

Egyszerre sokkal, sokkal fontosabbnak tűnik az a két alak, már kifejezetten nyugtalanítanak, szükségem van rájuk, és miközben változtatok a fényképező fókusztávján, egyedül az jár a fejemben, hogy a határátkelő egyik oldalán sem voltam, és sosem leszek képes úgy kapcsolódni bárki látványához, ahogyan ez a kétemberes zűr a magáénak követelt.

Párhuzamos sínek és azonos irányba kidőlő villanyoszlopok, sziszegő, zúgó, egyhelyben álló világ, egymástól távol ülő, kicsi gyárablakok, azonos nyelvet beszélő emberek, akik nem értik egymást, meg a forróságban elvegyülő állomásszagok – és két utas a betonból öntött peronon. Ha valamit le kell fotóznom ebből az utazásból, akkor ez lesz az.

Még levegőt sem veszek, miközben elkészítem a képet. Felírom a noteszembe: 33. – kétszemélyes senkiföldje.

Itt az egyes peronok (a közöttük fekvő kilenc vágányból három a rozsdától feketéllik, gaz meg parlagfű ölelgeti a síneket) aluljárókból közelíthetőek meg. A feldúltabb, alacsonyabbik tag felkapja a színes szatyrot, és egy ilyen aluljáróhoz siet vele, társa azonnal utánarohan. Elvárnám részükről a kiabálást, ami részleteket árulna el, miközben lerobognak a lépcsőkön, és kényelmetlen véglegességgel eltűnnek a szemem elől. Hiába: nézeteltérésük veszélyesebb annál, mintsem hogy lármázni merjen. Egy végzetes hibától tartok.

Nem akarok magyarázkodni, miért pont ők, miért az a hely… Torkom, gyomrom és a fényképezőgépem körül az ujjaim összeszorulnak.

Felcsigáznak az aluljárókba száműzött történetek és izgat az idegen emberek sorsa. A lényeg ott van, ahol már senki sem láthat rá.

***

Fővárosi bódulat. Szürkület a rakpart fenekén. Kettesben ücsörgünk a kavicsokon.

– Ne mondd, hogy még mindig rajtuk agyalsz! Ők ott vannak, mi meg itt. Inkább nézz körül! Nézz rám.

Fanni megszól, de nevetve, és megfogja, maga felé fordítja az arcomat.

– Persze – mondom én.

– Megfutott a fantáziád.

– Persze… – elismétlem, és jó lenne komolyan is gondolni. Felhúzom, átkarolom a lábaimat, a fényképezőt az ölemben őrzöm. Sarkammal a folyamba rúgok egy kavicsot. Nem történt semmi sem.

‍