Mint (angol) kés a (kelet-európai) vajban

Kovászként nevelt matematikusok, önálló életre kelt tértivevény, szkafanderként megkötött véleménybuborék, Máté Péter-es sötétített szemüveget viselő, Halál Öcsi névre hallgató diszkós kaszás – Lovász Krisztina legújabb, Az angol kés című kötetének efféle groteszk elemekkel teletűzdelt, nonkonformista történetei jogosan vethetik fel a kérdést az olvasóban: meddig feszíthető a bizarr és a megszokott közötti határvonal, hogy a szöveg irodalmi értéke mégis megmaradjon?

A kötet esztétikai teherbírása éppen abban rejlik, hogy a groteszk minőség itt egyetlen pillanatra sem válik öncélú stílusbravúrrá, hanem az egyetlen lehetséges ontológiai keret egy olyan világ elbeszélésére, ahol a történelmi és privát traumák már régen szilánkokra törték a valóságot. Lovász prózája a térpoétika és a kelet-európai abszurd optikáján keresztül bizonyítja, hogy az emlékezet nem egy békés, lineáris archívum. A könyv lapjain a bachelard-i értelemben vett terek – a kamra, az udvar, a kórterem – a kollektív és a személyes emlékezet sűrűsödési pontjaivá válnak, ahol a múlt kíméletlenül telepszik rá a jelenre. Ezt a kíméletlen egymásra rétegződést, a múlt és jelen töredezettségét már maga a cím is finoman jelzi. Az „angol kés” – amely a novellafüzérben egy Orient Expresszen utazó titokzatos idegen ajándékaként válik mitikus konyhai eszközzé – nemcsak egy családi anekdota kelléke, hanem a kötet fragmentált, éles szerkezetének is találó szimbóluma. A lineáris történetmondás helyett a szöveg apró, önálló darabokból építkezik. Ezt a sajátos, mozaikos műfaji minőséget Lackfi János az ajánlójában kiemeli, amikor „szilánkos prózakötetként” definiálja a kötetet. Olvasatában a szerző egy „végtelen tükörterembe” vezeti be az olvasót, ahol a bizarr és a hétköznapi végérvényesen egymásba csúszik.

Ezek a mikrotörténetek látszólag egyetlen, mélyen privát emlékezet határain belül mozognak, valójában azonban egy egész régió kollektív tudatalattiját szólaltatják meg. Lovász Krisztina szövegeiben a konkrét cselekmény, az anekdotikus sorsesemény csupán hordozófelület; a valódi tét a lüktető, zsigeri tapasztalat megragadása. Ez a beágyazottság a kelet-európai létélmény ikonikus lenyomata. A kötet történetei éppen ezen az ismerős miliőn keresztül válnak egyetemes érvényűvé: a gázpalackért sorban álló tömeg abszurditása, az udvari temetések fekete humora vagy a konyhaasztal melletti elhallgatások nem csupán a szerző narratívái, hanem mindannyiunkéi.

Ezt a látszólagos narratív káoszt, a szürreális mikrohistóriák burjánzását a kötet szigorú és tudatos makrostrukturális felépítése tartja egyensúlyban. Lovász Krisztina műve ugyanis nem pusztán egymás mellé rendelt szövegek véletlenszerű halmaza; a nagyfejezetekre, tematikus blokkokra bontott szerkezet stabil hermeneutikai keretként funkcionál.

A Personal Jesus nyitóciklus teremti meg a kötet magánmitológiáját, ahol a gyermeki nézőpont abszurd logikával emeli mágikus-profán magasságokba a mindennapokat. A Szegény tatár című novellában a kinti vihar egy pillanat alatt az Arany Horda betörésévé lényegül át. Míg azonban az első fejezet ezt a varázslatos, védelmező mítoszt építi fel, a következő, Régen című ciklus már határozott mozdulattal fejti le a családi múltról a hamis nosztalgia mázát. A vidék itt nem idillien visszasírható menedék, hanem a feldolgozatlan veszteségek és a nyers túlélés színtere, ahol a fizikai terek magukba sűrítik az időt. A Hókifli című novellában a nagymama békés befőttjei között egy 1942-es doni értesítő lapul. Ezt a terhelt közeget a gyermeki tekintet kíméletlen tárgyilagossága élezi tovább: a Szapora Margit című novellában a gyerekek hideg, ösztönös kegyetlenséggel, cipőkrémes halakkal próbálják elpusztítani a boszorkánynak hitt asszony macskáját. A fejezet történetei így válnak a szépelgéstől mentes, hús-vér emlékezés letaglózó terepévé.

A privát terek fojtogató levegője után a szöveg óhatatlanul kilép a történelem és a társadalom tágabb, de cseppet sem élhetőbb színtereire. A Történelem alulnézetből darabjai úgy rántják le a pátoszt a kelet-európai diktatúrákról, hogy a hatalom természete itt csak a kényszerű mindennapok nevetséges banalitásában tud megnyilatkozni – például a gázpalackokért kígyózó sorok gépies betonbalettjében. Ezt a kíméletlen, hűvös figyelmet fordítja a testiség és a sorsok felé A nő című ciklus. A generációkon átívelő alárendeltséget nem teátrális drámák, hanem a mosogató melletti „ügyetlen hallgatások” rajzolják ki. A fizikai deformitás olyan szürreális méreteket ölt, hogy például az idősödő asszony lábán éktelenkedő bütyök a halott férj hangján szólal meg. Ahogy haladunk előre, a zárt falusi udvarok lassanként a városi lét bizonytalanságainak adják át a helyüket (Koordináták, Késések, Húrelmélet a hetedik kerületben). A budapesti bulinegyedben vagy a kocsmapultok felett a fikció és a valóság végképp egymásba csúszik: regényalakok és hús-vér ivócimborák lépnek át lazán egymás történeteibe.

Mindezt A halál arcai koronázza meg, végérvényesen porrá zúzva az elmúlás pátoszát. A haldoklás fennköltségét egyszerűen elmossa a kórtermi mikrózott húsleves és a májusi orgona nyomasztó keveredése. A kaszás pedig monumentális alakból egy, a mindennapi abszurditásban botladozó figurává silányul: sorszámot húz a postán, vagy eltéveszti a címet, hogy aztán házi pálinkával itassák le a kiszemelt áldozatok. A tragikum és a nevetés itt rándul egyetlen, szétválaszthatatlan görcsbe.

A kötet makrostruktúráját a Ha megöregszem című záróciklus teszi teljessé, szigorú keretbe foglalva a szövegtestet. Míg a Personal Jesus a gyermeki mítoszteremtés és a kezdetek terepe volt, ez az utolsó egység a fizikai leépülés, az öregedés és a végesség kíméletlen számvetése. A mű ezzel egy teljes létívet ír le, amelyben a két végpont szorosan egymásba ér, ám a zárlat tudatosan kerüli a patetikus feloldozást. A mágikus rítusokkal konstruáló gyermekpozíciót itt egy fanyar, a test elfáradását tárgyilagosan regisztráló elbeszélői hang váltja fel. A lencse iránya megfordul: az emlékezet már nem egy egységes univerzumot épít, hanem a visszavonhatatlan, rögzült múltat veszi tudomásul, feszesen, kompromisszumok nélkül varrva el a kötet egzisztenciális szálait.

A könyv egyik legizgalmasabb poétikai kockázata a szöveg referenciális sűrűsége. Lovász bátor kézzel emeli be prózájába a legkülönfélébb filmes, filozófiai és reáltudományos hivatkozásokat, így ebben a szöveguniverzumban minden erőlködés nélkül megfér egymás mellett a Goldbach-sejtés hűvös matematikai logikája, a heideggeri ontológia és a popkulturális emlékezet. Ám itt nyoma sincs a túlterheltségnek. A magasfilozófia és a kocsmai valóság, az egzakt tudományok és a vidéki sár szervesen kiegészítik egymást, kellő teret hagyva a másiknak. Ez a patikamérlegen kimért arányérzék a végletekig kiélesíti a befogadói fókuszt: a narratíva éber jelenlétet és lassabb olvasási tempót követel. A figyelem legkisebb megbillenése is elég ahhoz, hogy elsikkadjon egy félmondatba rejtett irónia. A kötet olvasása így feszült, finomra hangolt szellemi munkává válik, amely éppen a maximális koncentrációt jutalmazza.

„A valóság a terrorista, vagy a képzelet és a látomások akarják eltéríteni a történést?” (23.) – teszi fel a kérdést a narrátor a kötet egy pontján. Az angol kés végső válasza erre a dilemmára éppen az, hogy a két erő sosem választható el egymástól. Lovász Krisztina prózájában a mindennapi létezés nyers tapasztalatait kizárólag a fantázia fanyar, kifordított logikája képes elbeszélhetővé tenni.

‍

Lovász Krisztina: Az angol kés. Fekete Sas Könyvkiadó, Budapest, 2026.

‍