Úton Szingapúr felé – Szöllősi Mátyás beszélgetése Farbaky Tamás fotográfussal, utazóval

Farbaky Tamás dokumentarista fotográfus, utazó és stoppos elindult élete legnagyobb kalandjára. Célja, hogy Budapestről kizárólag a szárazföldön, amennyire lehet, stoppolva eljusson Szingapúrig. Az utazással szeretné felhívni a figyelmet a stoppolás eltűnőfélben lévő, de ugyanakkor nagyon fontos társadalmi jelenségére is. Útvonala tudatosan a  "nem ajánlott” országokon vezet keresztül. Augusztus 4-én indult, az interjú készítésének pillanatában éppen Kazahsztánba tartott és nagyjából 6000 kilométer stoppolás volt már a háta mögött.

Kezdjük azzal, hogy mióta stoppolsz, és miért ezt az utazási formát preferálod elsősorban?

‍

2011. augusztus végén stoppoltam először. Szerintem meghatározó, amennyiben belefogunk valamibe, hogy milyen az első élményünk. Nekem nagyon pozitív volt. Éppen Győr mellé mentem egy búcsúbulira. Jóval hamarabb kiálltam az Osztyapenkónál (a budapesti Sasadi út) a benzinkúthoz, miközben arra gondoltam, hogy engem innen soha senki nem fog elvinni, és hogy mekkora hülye vagyok. Azonban alig húsz perc múlva megállt egycsávó, aki Győrbe ment, és fel is vett engem meg a két másik stoppost, aki ott várt. Ekkor 13.40 volt. Kettőkor kezdődött a Forma1, emberünk azt szerette volna nézni, úgyhogy 190-nel a belső sávban letolt mindenkit. 35 perc alatt ott is voltunk Győrnél. Az őrült vezetési stílus huszonegy évesen nem zavart, és végül egy órával előbb odaértem. Annyira tetszett, hogy másnap az északkelet-magyarországi Kéktúrám helyszínére is stoppal mentem. Hogy miért preferálom? Amikor elkezdtem, egyetemista voltam és csóró. Amikor 2013-ban elindultam külföldre, először stoppal, hihetetlenül felszabadító érzés volt, hogy igazából bárhová eljuthatok ingyen. Kinyílt a világ, és én ezt nagyon élveztem. Természetesen a kaland, és a váratlan találkozások is nagyon fontosak. A pénz ma már kevésbé motiváció. Olyan emberekkel találkozhatok, akikkel amúgy nem. Egyszer például Vitályos Eszter is fölvett. Szerintem kicsit adrenalin junkie is vagyok. Sokszor azt tapasztalom, hogy az vesz föl, akinek föl kellett venni, és hogy van egy elrendezés az egész mögött. Ez spirituális szempontból is nagyon sokat ad nekem. A legtöbbször egy végigstoppolt nap után nagyon boldogvagyok.

Hány kilométert utaztál ez előtt az út előtt összesen stoppal, és milyen helyeken jártál?

‍

Van egy stoppostáblázatom, úgyhogy most gyorsan megnézem. A mostani út előtt tartottam 53908km-nél. Rengeteget stoppoltam Európában, kisebb-nagyobb távokat. Valamennyit korábban Oroszországban, Közel-Keleten, Latin-Amerikában, de ezek közép- vagy rövid távok voltak. Amiben jó vagyok, az a gyors stoppolás, egy nap 1000 km-t Európában simán megcsinálok. A 24 órás rekordom 1550 km, ráadásul akkor húsvéti hosszú hétvége volt, két fiú, két nagy hátizsák Franciaország-Magyarország. Mégegy visszapillantót is levitt egy madár Németországban 190-nél. Akkor éppen Taizéből jöttünk hazafelé.

‍

Mióta tervezed ezt a mostani, igen hosszú, küzdelmes és igencsak izgalmas utazást? Hogyan jött az ötlet egyáltalán?

‍

 A fantáziámban egy évtizede biztosan már benne van egy nagy szárazföldi, hosszú távú keleti út. Amikor tizenkét éve a Mai Manó Házban Marc Riboud Into the Orient című fotókiállítását megnéztem, tisztán emlékszem, hogy az egyik kép előtt megígértem magamnak, hogy ezt én is meg fogom csinálni. A híres Magnum-fotós 1955-ben, tíz évvel a világháború után dzsippel indult el keletre. Ez a hatalmas Odüsszeia három évig tartott, végül egészen Japánig vezetett. Az álmomat azonban elsodorták fontos életfeladatok, mint a tanulmányok és a hivatásom megtalálása,csak odáig jutottam, hogy nézegettem a térképet, utánanéztem furcsa szárazföldi határátkelőknek, amerre átlagos turista ritkán vetődik el. Több mint tíz év telt el, ezalatt sokat utaztam, de a Szent Grál, a nagy utazás még mindig váratott magára. Az ötlet egy fiók alján pihent. Újra és újra eszembe jutott, mint egy hegyi patak, amely hol eltűnik, hol visszatér a felszínre. Aztán 2022-ben egy közeli jó barátom bejelentette: Szingapúrban egyetemi tanári állást kapott. A gimnázium barátokkal közös együttlét alatt sokat viccelődtünk a helyzeten, hogy majd segítünk a feleségét kiköltöztetni, autóval. Egy ponton éreztem, hogy ez már nem vicc számomra, hanem egy kapu, ami kinyílt. Innentől sokkal aktívabban foglalkoztam az ötlettel. Kimenni Szingapúrba, a szárazföldön, meglátogatva ezt a barátomat. A végső lökést az adta meg, hogy most induljak, hogy megnéztem egy dokumentumfilmet május 1-jén, amelynek az a címe, hogy Carts of darkness. A film  vancouveri hajléktalanokat követ, akik bevásárlókocsikkal a hegyről akár 60-70 km/h-val száguldanak lefelé, miközben a visszaváltható üvegeket is összegyűjtik. A filmben a main stream társadalmi értékekkel szembemenő, radikálisan szabad szubkultúra mutatkozik meg, a filmben szereplő hajléktalanok ráébresztettek, hogy mennyire elfelejtettem egy számomra nagyon fontos értéket, amelyet a film outlaw energy-nek nevez. Felismertem, hogy az elmúlt években a szakmai sikerért és beilleszkedésért sokszor a saját belső hangomat is figyelmen kívül hagytam. A film utáni éjszaka megtörtént az átbillenés bennem, hirtelen megvilágosodtam, tovább már nem halogatom azt, amire igazán vágyom, e közben szinte megijesztett a feltörő érzelmek intenzitása, hogy az általam emelt falakat, amellyel távol tartottam magam a zavarba ejtően erős vágyamtól, ami utazásra hívogatott, egyszerre csak átugrottam.

‍

Mi volt anno a legrázósabb helyzet, és hogy másztál ki belőle?

‍

Nem is nagyon volt igazán rázós helyzet, legrosszabb, ha valaki őrült módon vezet. Például az a két srác Bulgáriában, aki beláthatatlan jobbos kanyarban előzött buszt. Vagy amikor egyszer jöttem haza Franciaországból, és Svájcban felvett egy ügyvéd, aki addigra már egy fél üveg Martinit megivott a volán mögött. Amikor megkínált, örömmel mondtam igent, hiszen így is kevesebbet iszik. Aztán ugyanezen a napon, három autóval később Bajorországban immár az éjszaka közepén egy benzinkúton felvett egy kisbusz, reggie-fesztiválra mentek. Épp rágyújtottak volna egy spanglira, amikor egy rendőrautó állt meg mögöttünk. A rendőr csak azért állt meg, mert mozgáskorlátozott helyre álltunk, de addigra egyikük már lenyelte a füvet, mert megijedt. Miután a rendőrök elmentek, az illető megpróbálta meghánytatni magát, a másik meg betépett. Végül a hányás nem sikerült, és elkezdett vezetni, viszont egy idő után panaszkodott, hogy rosszul van, ezért átvette a másik, aki viszont szintén totál be volt tépve.Szerencsére csak 80 km-t mentem velük. Sokkal kevésbé veszélyes a stoppolás, mint ahogyan az gondolják az emberek.

‍

Milyen szempontok vezettek abban, ahogyan kialakítottad a mostani útvonalat? Ezt azért is kérdezem, mert elég kacskaringós a menet, úgy érzem, elég tudatos vagy abban, hogy merre menj, milyen helyeket, népeket, tájakat látogass meg.

‍

Mindenképp szerettem volna Pakisztánt és Indiát is útba ejteni, Oroszországot pedig azért, mert most senki se akarna odamenni. Nagyon félelmetes és érdekes volt ott lenni. Bár félelmetes inkább csak az elején volt, aztán már csak érdekes. A Karakorum Highway és a Khunjerab Hágó, azaz a pakisztáni kínai határátkelő már nagyon régóta izgatja a fantáziám. Sok inspirációt kaptam Árpitól és Zitától is, akik körbebiciklizték a földet. Az útvonal véglegesítésében emellett rengeteg segítséget kaptam Schmidt Pétertől, az Utazás Addiktív Facebook-csoport adminjától, aki történész, geográfus és igazi overland-szakértő egyben. Több vízumomat is ő intézi útközben. Ugyanakkor az is szempont volt, hogy mindig a legjobb klímában tudják utazni. Mire megérkezem Dél-Ázsiába, már tél lesz Magyarországon, ott viszont kellemes idő, augusztusban Oroszországban voltam, ahol nem volt annyira meleg. Megkérdeztem a mesterséges intelligenciát is, és az augusztus eleji indulás jó kompromisszumnak tűnt, hogy mindig a legjobb időjárásban legyek az adott helyen.

Hányszor volt olyan a tervezgetés alatt, hogy azt gondoltad, ezt valamiért mégsem vállalod be? Melyik volt a legsúlyosabb elbizonytalanodás, és mi volt az oka?

‍

Az egyik legnagyobb félelmem a magány volt. Ahogy egy utazótársam fogalmazott, csak akkor vagy egyedül, ha egyedül akarsz lenni. A stoppolás ebben sokat segít, hiszen az alapvetően eléggé intim kapcsolódás egy-egy ismeretlen emberrel. Másik félelmem, hogy nagyon drága lesz az út. De egyelőre tudom tartani a napi büdzsét. Ijesztő volt, hogy nem lesz se munkám, se saját albérletem, kiírom magam minden korábbi struktúrából.

Hány országot tervezel összesen érinteni, és melyek azok? Mik a legfontosabb célállomások kulturálisan?

‍

Próbálok a lehető legtöbb országba eljutni Ázsiában. A következő országokat érintem az utam során: Románia, Bulgária, Törökország, Grúzia, Oroszország, Kazahsztán,Üzbegisztán, Afganisztán, Irán, Tádzsikisztán Kirgizisztán, Kína, Pakisztán, India, Banglades, Nepál, Vietnám, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Malajzia,Szingapúr. Hogy egy klasszikust idézzek, sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, hogy Szingapúr valóban az utolsó állomás lesz-e, ahonnan már hazajövök. Mivel a korábbi években többször jártam a Közel-Keleten, illetve a volt szovjet térség több országában, ezért már nagyon régóta a Közel-Keleten túli régió érdekel. Legjobban Indiába és Pakisztánba vágyom. Gondolkodom rajta, hogy Indiában elmenjek majd egy jóga-elvonulásra, otthon kipróbáltam az ashtanga jógát, sajnos lebetegedtem, ezért nem tudtam végigcsinálni a kurzust, de nagyon megtetszett a mögötte lévő gondolatrendszer és spiritualitás. Ugyanakkor Afganisztán is nagyon érdekel, bár kicsit félek, hogy az „influencer-turizmus” már elkezdte tönkretenni azt az autentikus kultúrát, ami abból is fakadt, hogy sokáig elég veszélyes volt odautazni.

Kik inspiráltak abban, hogy elindulj? Olvastál/olvasol netán útirajzokat? Kiknek a fotósmunkái, riportjai voltak rád igazán nagy hatással?

‍

Ismerek több utazót, akik csináltak már hasonlót, Árpi, Zita, Mayer Marci vagy Zichó Viktor. Most éppen Vámbéry Ármin önéletrajzát olvasom, az sokat segít, hogy lejjebb engedjék az igényeimből. Fotókban nagyon szeretem mentorom, Bácsi Róbert László külföldi anyagait. A világtörténelem nagy fotósai közül Robert Capa az egyik kedvencem, de nagyon szeretem Alex Webb képeit is. Én nem egy régióra fókuszálok most, hanem igazából haladok folyamatosan, emiatt nem is tudok egy helyen annyira elmélyülni, de nem is ez az utazás célja. Azt hiszem, A gyűrűk urát is ide kell hozzam, hiszen az is egy nagyon hosszú külső és belső utazásról szól, az egyik kedvenc könyvem, ami nagyon nagy hatással volt rám. Végül és elsősorban az egyik kedvenc filmem és könyvem főszereplője, nagy példaképem, Christopher Johnson McCandless, aki rengeteg inspirált a stoppolásban. A Facebook-oldalam jelenlegi neve is tisztelgés őelőtte. Ugyanis Christopher az Alexander Supertramp művésznév alatt utazott.

‍

Hogyan telt a készülődés? Hogyan sikerült kialakítanod a tervet, és milyen technikai, az utazás körülményeit érintő előkészületeket kellett mindenképp végrehajtanod? Hány vízumot váltottál előre? És mi volt leglehetetlenebb feladat, ami szükséges volt az úthoz?

‍

 A készülődésre három hónapom volt, nem hittem, hogy ennyire stresszes tud lenni. Az augusztus eleji indulás határideje ott lebegett a fejem fölött, mint Damoklész kardja. Az oltások már megvoltak június közepén. Féltem, hogy megkapom-e az orosz vízumot, azon a földrajzi hosszúságon, az alábbi három ország valamelyikén mindenképp át kellett utaznom: Oroszország, Azerbajdzsán vagy Irán, jelenleg egyik sem túl barátságosa nyugattal. Amíg nem sikerült az orosz vízum, nem voltam benne biztos, hogy el tudok indulni. Június végén elkezdtem oroszórákra járni, hogy felfrissítsem a tudásomat. Korábban orosz szakra jártam az ELTE-n. Nagyon örülök, hogy beszélem a nyelvet. Megtanultam az ostábla nevű játékot is, hogy tudják a helyiekkel játszani, kapcsolatot kialakítani. Ez a játék nagyon izgalmas és ősi. Bár még eléggé kezdő vagyok, az út során eddig kétszer sikerült játszanom, Isztambulbanvesztettem, Derbentben viszont már nyertem.

‍

Mennyi cucc van nálad, és mik azok? Nyilván van már bőven gyakorlatod abban, hogyan állítsd össze az ideális mennyiségű felszerelést, ruhát, egyebeket – de hogyan lehetett felkészülni egy várhatóan kilenc-tíz hónapig tartó utazásra, részben olyan országokon keresztül, amelyekben még sosem jártál?

‍

 Amikor 2023-ban Latin-Amerikába mentem, mert két esküvőre is meghívtak barátaim egymástól függetlenül, akkor rengeteg hülyeséget pakoltam be, szerencsére készítettem is erről képet, így most láttam, hogy mit nem fogok magammal vinni. Vettem egy korábbinál kisebb táskát, mindössze 40 literest. Amikor először megpróbáltam bepakolni, nem sikerült, ettől is eléggé bepánikoltam. Végül egy barátom  segített, és pár lényegtelen dologtól megszabadultunk. Van nálam egy fényképezőgép és két lencse. Nagyon hálás vagyok a Nikonnak, hogy adtak egy kamerát és egy lencsét az útra. Számítógép helyett egy iPad-et hoztam, amivel borzasztóan csalódott vagyok, bár csak fél kiló, de rettentően ostoba eszköz.Ruhából a legtöbb ruhám Merino, ezeket viszonylag ritkán kell mosni, három póló, három alsónadrág, két túrazokni, két vékony zokni, két pulcsi meg egy kabát, egy nadrág, amiből lehet rövidnadrágot csinálni, egy Merino aláöltözet. Igazából az a nehéz a felkészülésben, hogy lesz téli és nyári rész is. A téli dolgokat Üzbegisztánba tervezem megvenni vagy Tádzsikisztánban. Jó lenne egy drón is, lehet, hogy majd Kínában beszerzek egyet. Mivel rengeteget agyaltam azon, hogy lehet súlyt megtakarítani, viszonylag jól sikerült, mert a táskám csak tizennégy és fél kiló volt induláskor. Erre jön még rá a víz és némi kaja,de ez teljesen vállalható, sokkal könnyebb, mint korábban. Van nálam gyógyszer, a legizgalmasabbak a hasfogók, ami India miatt kell, van nálam antibiotikum, és egy erősebb hasfogó, amit “nukleáris télnek” becézek, ebből elég csak egyet bevenni. Van egy speciális töltőm, amit szinte mindenféle konnektorba be tudok dugni, négyféle kimenete van, tehát egyszerre négy dolgot tudok tölteni, van mikrofon is a videókhoz, az interjúkhoz. Magyar zászló, víztisztító, terepfutócipő, szandál, fejlámpa, dioptriás napszemüveg, kis hátizsák, fürdőruha, csősál és sapka.

‍

Kezdettől fogva egyedül tervezed az utazást, vagy volt olyan időszak, amikor úgy tűnt, társad is lesz?

‍

Sokat álmodoztam arról, hogy egy párkapcsolat keretében tudom ezt az utat megcsinálni, de ez azillető nem érkezett meg, én se lettem fiatalabb, és rájöttem, hogy nem várok tovább, most vagy soha, elindulok. Lehet, hogy lesz olyan, aki becsatlakozik az út egy részére, Indiára, de alapvetően a helyiekkel való kapcsolódás és a fotózás miatt sok érv szól amellett, hogy egyedül menjek tovább. Mostanra megszoktam az egyedüllétet, látom az előnyeit is. Persze nagyon jó volt, amikor Oszétiában három napra csatlakoztam egy orosz baráti körhöz. Úgy látom, ezeket megadja az utazás.

‍

Az út melyik része inspirált eddig a legjobban, és melyik volt a legrázósabb rész, amivel a leginkább meg kellett küzdened?

‍

Az út legrosszabb része az orosz-grúz határátkelés volt, ami majdnem nyolc órán át tartott. Ennek a nagy része az orosz oldalon álló épületben telt, ahol először három és félórát vártam arra, hogy interjút csináljanak velem, majd újabb két óráig arra vártam, hogy visszakapjam a telefonomat, ugyanis meg kellett adnom  a pin-kódot és a feloldókulcsot. Nagyon ijesztő volt belegondolni, hogy mit csinálnak a telefonommal ez alatt az idő alatt. Amikor végül visszakaptam az útlevelemet, benne a pecséttel, nagyon megörültem. Féltem, hogy be sem engednek az országba. Aztán a határállomás túlsó végén egy fiatal srác, Tyimofej még fuvart is szerzett nekem Vlagyikavkazig. A nap mélypontja az volt, mikor a szállásra érkezéskor az ágyon megláttam a döglött ágyi poloskát. Úgy éreztem, erre már nincs mentális kapacitásom. Végül a recepciós megnyugtatott, hogy öt napja volt egy átfogó irtás náluk, s mivel semmi erőm  nem maradt, kértem egy kukás zsákot és abba tettem  a hátizsákomat és a tetejét bekötöttem egy kis kötéllel, amit otthonról hoztam, hogyha engem meg is csípnek, ne jöjjön velem egy se. Paradox módon az út leginspirálóbb része éppen ezután jött. Olyan vendégszeretettel találkoztam Oroszországban, amivel eddig még soha, és nem is gondoltam, hogy van ilyen. Dagesztánban, ha fölvett valaki, szinte menetrendszerűen vitt is egyből egy étterembe. Ettem  saslikot, steaket, minden finomságot. Az orosz SIM-kártya se volt egyszerű, végigmentem  a bürokrácián, lett orosz TB-számom,orosz ügyfélkapum, még hangmintát is kellett adjak.

‍

Azt sokan tudják,hogy fényképezel, és hogy videókat is készítesz. Írni is tervezel az útról,lesz ebből előreláthatóan könyv, netán egy fotóalbum, tervezel ilyet összeállítani?

‍

Nagyon szeretnék az utazásból egy fotókönyvet összeállítani, jó lenne ebben írásokat is közzétenni, de egyelőre még nem látom a formátumot. Emellett szeretnék egy kiállítást is.Illetve az is régi vágyam, hogy a stoppolás örömét és kalandját át tudjam adnia fiatalabb generációknak. Aggódva figyelem, hogy az egyre növekvő individualizmus miatt fokozatosan távolodunk egymástól, az hogy mennyire működik a stoppolás, sokkal többről szól, mint csak arról, hogy lehet-e ingyen eljutni valahova vagy sem, hanem megmutatja mekkora távolság köztünk a társadalomban.Nem véletlen, hogy Dagesztánban például egy-két perc alatt mindig felvettek. Sokat elárul az emberek mentalitásáról. A keleti ember még tudja azt, amit a nyugati már elfelejtett. Sokan mondjak azt, hogy már senki sem stoppol. Szeretnék az élő példa lenni, hogy ez nem igaz, és hangot adni annak a kicsi,de nagyon erős kultúrának, amely ma is él és virul, és hűségesen ápolja a stoppolás hagyományát. Amíg lesz stoppos és jószívű ember, addig a stoppolás sem fog megszűnni. Így a projektem is egy nagyobb történet részévé válik, és így tudok a saját utazásnak egy rajtam túlmutató jelentést adni. A stoppolás életfilozófia,amelynek spirituális dimenziója is van. Az utazásomat bemutató anyag tehát eztaz üzenetet szeretné majd átadni

‍

Hol vagy most, miközben ezekre a kérdésekre válaszolsz? Mit látsz magad körül, hány fok van, és mit ettél legutóbb?

‍

Most éppen a kazahsztáni Aktauban vagyok, egy olcsónak nem mondható hostelben, egy kényelmesnek nem mondható ágyban, az az érzésem, hogy ez legközelebb egy börtönpriccshez áll. Kint körülbelül 35 fok van, magam körül a szobát és az ágyakat látom, reggeliztem, gabonapelyhet joghurtot és barackot. Sajnos éppen beteg vagyok, megfáztam, úgyhogy egyelőre azt próbálom kiheverni.

‍

Hová mész legközelebb onnan, ahol most vagy?

‍

Ha sikerül elintéznem az egyik legnehezebben megszerezhető vízumot az út során, a türkmenisztánit, akkor jövő héten odautazom, de előtte még ki fogunk menni egy csodálatos sziklához itt Mangystauban, amelyhez a sivatag mélyére kell autózni, erre nagyon kíváncsi vagyok. A szikla neve Bozzhyra. Szépségében vetekszik az amerikai Monument Valley-vel. Viszont itt egyáltalán nincs kiépített infrastruktúra, csak négykerék-meghajtású terepjáróval lehet megközelíteni, és a legközelebbi aszfaltút, amiről le kell kanyarodni, az is 20 km-rel később véget ér. Ezek a hatalmas sziklatornyok valaha egy ősi óceán, a Tethys  fenekén voltak.

‍

Melyik volt a legfélelmetesebb hely, ahol aludtál? Egyáltalán féltél útközben valahol?

‍

A legfélelmetesebb a kazahsztáni Atyrau városában lévő kamionos szállás volt, ami nem volt tiszta, és féltem, hogy valami poloska megtámad éjszaka. Eredetileg egy hostelben szerettem volna aludni a városban, de Zsaxilig, akivel akkor utaztam (egy kazahteherautó-sofőr), erősködött, hogy majd a főút mellett találunk valamit, végül megtaláltuk a helyet, ami gyanúsan olcsó volt, átszámolva csak kétezer forintba került. Majdnem kimentem a szobából, amikor megláttam, hol kell aludjak. Azonban ilyen esetekben felidézem azt, amit más utazóktól hallottam, hogy egyes országokban, ahová szintén elutazom majd, nagyon kétes minőségű szállásokkal kell megelégedni. Szóval ezt egyfajta edzésnek fogtam fel.

‍

Ki okozta számodra eddig a legnagyobb meglepetést, legyen az pozitív vagy negatív, és hol kaptad a legnagyobb, legőszintébb szeretetet?

‍

A legnagyobb meglepetést az oroszországi vendégszeretet okozta, nagyon sokat kaptam belőle útközben, nehéz lenne vagy igazságtalan egyet kiemelni. Muszlim környezetben tényleg nagyon jó utazni, mert hihetetlen vendégszeretőek az emberek. A moszkvai Oleg például miattam kétszáz kilométeres kitérőt tett, hogy megnézzük az oszétok szent helyét, Rekomot. Útközben még meg is állt kávét főzni nekem egy Sztálin-freskó előtt. Engem is meglepett, hogy mennyi praktikus kempingeszköz volt nála, korábban csak török kamionosoknál láttam teafőzőt. A Kaukázusban három orosz srác befogadott két éjszakára egy vadkempinges helyen. Két napig etettek, itattak, konkrétan ki kellett dobják némi ételt, mert egyszerűen nem volt esélyem a saját kajámat enni. Mivel nem vittem sátrat, még azt is kaptam. Ugyanitt, a Kaukázus hegyei között ezen a vadkempinges helyen húsz perc alatt három vacsorameghívást is kaptam. Arturral, az egyik férfival pedig megállapítottuk, hogy mindkettőnk nyelvén ugyanúgy van a híd szó. A dagesztáni Andiban, fent a hegyekben, a mecsetnél kaptam ingyen szállást egy kedves családnál, a férj Sármelléken szolgált '88-89-ben. Hamza Törökországban elvitt egy kamionos étterembe és bármit ehettem, utána pedig eljött velem  papírt vadászni, hogy legyen újabb stoppos táblám. Vicces, mert Hamzával nem cseréltem kontaktot, de a kamionosok, akikkel a bolgár-török határon beszéltem, bekövettek, és kiderült, hogy egyiküknek rokona Hamza. Ilyen kicsi a világ.

‍

A galériában található fotók listája és leírásuk:

1. Indulás előtt Budapesten. (Fotó: Huszár Dávid)

2. Egy kislány fekszik az Isztambul ázsiai oldalán található Grand Çamlıca Mecsetben.

3. Galambárus Isztambul óvárosában, a vasárnapi galambpiacon, nem  messze a konstantinápolyi falaktól.

4. Ostábla-parti egy kis isztambuli kávézóban, az óvárosban.

5. Fiúk ugranak a Fekete-tengerbe a grúz Batumi városában.

6. Anya és gyermeke gyertyát gyújtanak a legfőbb grúz templomban, a tbiliszi Szentháromság Székesegyházban.

7. A dargavsi  Holtak Városa, ősi oszét temetkezőhely a Kaukázus orosz oldalán, Észak-Oszétiában.

8. A Midagrabin-vízesések legnagyobbika, a Nagy-Csejgalan. Európa legmagasabb vízesése, magasságát 600-750 méter magasra becsülik.

9. Stoppolás a Kaukázusban, Észak-Oszétiában.

10. Aminat. A nő évtizedek óta szolgálja ki vásárlóit a csecsenföldi Grozníj központi piacán.

11. Hoj falu, Csecsenföld. A csecsenek Sztálin általi deportálása során kiürített falunak a csecsen háborúk adták meg a kegyelemdöfést, azonban néhány évvel ezelőtt teljes körűen felújították a többezer éve lakott települést, amely továbbra is lakatlan, de már múzeumként szolgál.

12. Umargagyi tereli a birkanyájat nem messze Anditól,Csecsenföld és Dagesztán határán, kb. 2200 méter magasan. A 11 éves, andi népcsoporthoz tartozó dagesztáni fiú nyaranta besegít az állatoknál, akikkel már nagyon rutinosan bánik. A 2021-es népszámláláson 16758 fő vallotta magát andinak.

13. A Sulak-kanyon, 1920 méteres mélységével Európa legmélyebb kanyonja, a Grand Canyonnál is 60 méterrel mélyebb. Dupkinál, ahol a kép készült, „csupán” 700 méter a szintkülönbség. A víz valószínűtlenül türkizkék színének oka a benne lebegő finom mészkőszemcsék és a medret alkotó kőzetek sajátos fényvisszaverődése.

14. Derbent temetője, háttérben a Szaszanida Perzsa Birodalom idején, a 6. században épített derbenti várral. A Kaukázust szinte hermetikusan lezáró erőd a világ egyik legrégebbi és legjobban megőrzött erődrendszere.

15. Alvás a Sztavropoli Határterületen, úton a muszlim Dagesztánból a buddhista Kalmükföld felé.

16. Sakkparti Elistában, Kalmükföld fővárosában. A buddhizmus legnyugatibb bástyájában a sakk iskolai tantárgy.

17. Tehenek fürdenek Elistától nem messze egy kis tavon,a kalmükföldi sztyeppén.

‍