A Balkántól Putyingradig, a végső kikapcsolás előtt

Miután Király Zoltán 2009-ben megjelent Férfifiók1 című verseskötetében úgy közölt új műveket, hogy közreadta korábban megjelent könyveinek2 a válogatását is, joggal teszi fel a kérdést az olvasó: tíz évvel később a Lassúban miért hajtja végre újra, immár korábbi négy kötetének a szelekcióját, amelyet csupán egyetlen, tizenegy új versből álló ciklussal (Burok) egészít ki? A válasz sokféle lehet. Ezek közül a legegyszerűbb az, hogy: fogalmam sincs. De hát, lássuk be, ez a válasz nem kielégítő. Figyelembe véve azt, hogy az előző válogatott és új verseket erdélyi kiadó gondozta és terjesztette (a budapesti Ráció Kiadó esetleg a magyarországi részleges terjesztésben játszhatott szerepet), a Lassút pedig kizárólag magyarországi kiadó adta ki és terjeszti, adja magát a feltételezés, hogy az újrarendezést-válogatást az erdélyi után a magyarországi olvasók megszólítása magyarázza. Ez a feltételezés pedig nem ördögtől való, ha meggondoljuk: mennyire gyarló képet fest az Erdélyben kiadott művek magyarországi terjesztése, jelenléte. Ha közléseinek gyakoriságát nézzük, arra is gondolhatunk, hogy Király Zoltán keveset ír (ami ugyancsak nem ördögtől való!), s lehet, éppen ez a kevés új az iránytű, amely egyrészt az életmű újra- és átrendeződését generálva visszamutat az eddig bejárt út egyes szakaszaira, felerősítve a korábbi kötetek egy-egy regiszterét, másrészt előremutat, hogy milyen irányba mozdul el a versbeszéd, milyen hangsúlyeltolódásokat mutat, milyen új utakat keres ez a költészet. Magam ez utóbbi meggondolást tartom szem előtt a továbbiakban, mert úgy vélem, ehhez ad poétikai, szövegimmanens érveket a Lassúval folytatott befogadói párbeszéd.

‍
A Férfifiókról írtam korábban, hogy a versek férfi beszélőjének a szólama az uralkodó ugyan, de az csakis a nő, a másik létezése elismerésének a tudatában válik érvényes és hiteles versbeszéddé, hogy a megjelenített női alakok tulajdonképpen a férfi szerepében megszólaló lírai én kivetülései, ugyanannak az énnek más-más arcai, a költői játszva teremtés kreatúrái. A kötetben olyan többszólamú költői hang jön létre, amelyben a férfi-nő viszony hagyományos költői témájának ironikus kifordítása a közélet, a történelem, a politika abszurditásával alkot versvilágot, és minden téma, szerelem, közélet, politika, irodalom, kultúra és azok kritikája pedig a műalkotás, a nyelv közegében értelmezhető.3 Nos, a Lassúban a 2009-es válogatás újrarendezésének következtében a könyv férfi vezérszólama, a nőt egyes szám második személyben megszólító vagy a nőről szóló egyes szám harmadik személyű versbeszéd, tehát a szerelmi költészet regisztere aktív marad. Ahogy azonban azt már a Férfifiók érzékelhetővé tette, ironikus kifordításánál fogva a közélet, a politika, a kultúra negatív jelenségeinek, képződményeinek a kritikájává is válik. Úgy érzékelem, hogy az új kötet új verseket tartalmazó, Burok című ciklusában ez az ironikus hang maró szarkazmussá válik, ami a köz- és kulturális élet, a politika által generált hol groteszk-abszurd, hol tragikus helyzetek bírálatát jelenti. S visszamenőleg, a ciklus darabjai felől olvasott újrarendezett életműben is ez a hang és közéleti költői magatartás kap nagyobb hangsúlyt, érzékeltetve: Király poétikájában költészet és közélet, az én egyéni és társadalmi léte nem választható szét egymástól.
Bár azt állítja az Ars politica, hogy „a vers olyan, / mint a politika, / csak kevesebb / embert érint meg”, a versek beszélője mégis a közösségi költő szerepében elköteleződve a kevesek, vagyis a költészet nyelvén bírálja azt, ami az érintetteket, a többséget vagy nem érdekli, vagy nem is értenék. A ciklus címadó verse, a Burok lírai ellenintelem, felszólító mondatai a virtuális-online térre berendezkedett, konzumszemléletű 21. századi kapitalista világ kegyetlen bírálata. A blaszfémikus Miatyánkként is értelmezhető költemény a felszínességet, a társadalom egyénellenes, egyformásító törekvését, a gondolkodás kiiktatását, a hamis fontosságtudatot, a megbocsáthatatlan párhuzamos társadalom- és álidentitás-teremtést rója fel… de kinek is? Úgy bírál, hogy nem keres bűnbakot: az általános egyes szám második személy, amely meg- és önmegszólításként egyaránt értelmezhető, azt érzékelteti, hogy az egyes ember a felelős azért, ami megtörténik vele, mert tudatossága hiányában hagyja megtörténni. A teljes vers egyetlen imperatívusz, amely arra figyelmeztet, hogy a szabadság látszatát adó 21. század valójában burokba zár, kizárja a szabadságot, mert a virtuális közeg úgy váltja fel a tulajdonképpeni világban való jelenlétet, hogy saját magáról elhiteti, a virtuális az igazibb-igazabb valóság: „ne gondolkozz, lájkold magad, a lájkod te / magad vagy. // ez a te akaratod, ez a te országod!” A világ torzulásainak, megszűnésének, átalakulásának ellenpontja az ezt érzékelő lírai én mégis-morálja, nem az adys felnagyított éné, hanem a hagyományos értékrendbe vetett értelmiségi csendes csakazértis-magatartása, ami a Szent György napja és a Lassú című versekben artikulálódik.

‍
A Transsylvanicum. Hungaricum és a Szeretők mintha a fogyasztás és gondolkodásnélküliség gépezetébe taszított egyén helyzetének okait-előzményeit térképeznék fel, s úgy tűnik, ezek az okok egyértelműen a kommunizmus és a demokráciának csúfolt posztkommunizmus érájához köthetően válnak értelmezhetővé. A Transsylvanicum. Hungaricum Julien Benda Az írástudók árulása című művének horizontjában az írók árulását közvetlen társadalmi cselekvésként viszi színre, de ennél nagyobb bűnnek tartja a kaméleoni magatartást, vagyis a volt besúgóknak a haza, az anyanyelv szent ügyéért buzgólkodók köntösében való ténykedését, a hamis múlttudat-teremtést, a történelemhamisítást és ennek a látszatértéknek az átadását következő generációk számára (cancel culture ez is – balkáni módra): „nevüket viseli majd iskola / közterület meg utca, / (…) / jó példaként tekintenek ránk / majd szobrok talapzatairól”. Amit viszont a felsoroltaknál is megbocsáthatatlanabbnak tart, az az, hogy a babitsi néma cinkosok, a demokrácia (a jelen) sunyi írástudói minderről vélt felsőbbrendű transzszilván öntudattal hallgatnak, mert „nem engedi erdélyi büszkeségünk”. De Király Zoltán a Szeretőkben nem hagyja szó nélkül azoknak a viselkedését sem, akik a szülőföldszeretet nevében húznak hasznot Erdélyből, és ezáltal vétnek ellene: „Erdély létezne, ha engednék szeretői.” Ezeknek a mulasztásoknak, az európai/magyarországi/erdélyi/balkáni egyéni és társadalmi bűnöknek, valamint az értelmiség cinkos hallgatásának lehet elrettentő, ellenutópisztikus következménye az a falanszteri világ, amely a Kórlap abszurd, egyben tragikus víziójában látható. Arról az utolsó pillanatról ad számot, amely a közösségi költőszerephez köthető prófétai látóképességet a luciditás utolsó momentumaként láttatja, ami egyben az egyén (a beszélő) én- és világvesztése, a világ deformációja-megszűnése, a megváltatlanság nélküli apokalipszis bekövetkezése előtti utolsó mozzanatok (lírai) rögzítése: „aztán végignéztük ahogyan Kína elfoglalja / Észak- és Dél-Amerikát / (…) / a néhai London – ma Putyingrad – / és a Kis-Cárság megszületését”; „arctalanság. eleventelenség. / emberetlenség a gépségben”; „retinám hályog fedi már, / (…) / csatlakozó portjaim megkoptak. / feltöltöm magam a Központi Szerverre.”

‍
Király Zoltán közéleti (politikai?) költészetének groteszk-abszurd látásmódja, szarkazmusba hajló iróniája lesújtó bírálat és borúlátó jóslat arról a világról, amelyet működésében, ijesztő (mert önmagát dekonstruáló) folyamataiban ragad(hat) meg, s amelynek a neve Erdély, illetve az a vonzáskörzet, amelyben a történelem alakulása folytán (még) létezik: Románia, a Balkán, Magyarország, legjobb esetben Közép-Kelet-Európa. Fontos költői figyelmeztetés a Lassú az egyéni és közösségi (?) identitásvesztésről, az elértéktelenedésről, az egyéni és társadalmi szintű (ön)pusztításról, pusztulásról. Olyan rezonőr ugyanis a versek beszélője, aki pontosan diagnosztizál és mutat rá az értékekkel, identitással kapcsolatos torzulásokra, végzetes hibákra. És ha Király Zoltán poétikája a jövőben még több új alkotásban mondja ki véleményét, méltán ágyazódik be a 21. század első évtizedeiben főként Erdélyben megszólaló lírának abba a vonulatába, amelyet közéletinek nevezhetünk, s amelynek olyan művelői vannak, mint Kovács András Ferenc (Lözsurnál dö lüniver), Markó Béla (Egy mondat a szabadságról; A haza milyen?), Fekete Vince (Vargaváros) és mások.

Király Zoltán: Lassú. Válogatott és új versek 2000–2019. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2019.  Jegyzetek 1 Férfifiók. Válogatott és új versek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, Kolozsvár – Budapest, 2009.2 Szombat, szobámban képzelődöm. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2000; Avantgárd keserves. Erdélyi Híradó Kiadó, 2002; Lejárhatás. Fiatal Írók Szövetsége – Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest – Kolozsvár, 2004.3 Vö. Borsodi L. László: Fióküzenetek a Balkánról. In Uő: Hermész visszhangjai. Kritikák. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2019, 207–215., itt: 208–210.