A bánya

Helyszín/idő: Kacsika _ Serpent bányatelep_ a 22. század első fele, talán

Ezt a naplójegyzetet én, a Macskaképű írtam, abban reménykedve, hogy majd egyszer valaki elolvassa, és tudomást szerez szomorú sorsunkról, és arról, miféle korccsá lett az ember.

Nem tudom pontosan, milyen évet írunk, sőt, ez már nem is tűnik fontosnak. Pedig a régiek a Teremtéstől mérték, és talán bűn ennyire elveszteni a fonalat.

0.1

A telep körül vad dzsungel tenyészik, azon túl pedig a gázt puffogó és füstölgő mocsarak terülnek el, beleveszve a láthatárba. Ez a gyilkos vidék néha szürke koromfelhőket ereget az égre, olyankor napokig nem jövünk fel a bányából. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ezek a felhők nem ártanak az erdőnek, amely buján indázik szerteszét, minden ösvényt és csapást azonnal benő, és lehetetlen eligazodni benne, meglátásom szerint.

Állítólag az állami katonaság emitt a sűrűben tanyáz, de a teljes sereget még senki sem látta. Amikor én idekerültem, még létezett az út, azon jöttünk a Mérnökkel, gyalogszerrel. Utánunk nagyjából egy hónapnyi idővel meghozták a Nyolcakat egy nagy katonai szekéren, amelyet két gyönyörű bivaly vontatott. Azóta sem láttam olyan szép és jámbor állatokat, de az utat sem. Hogy valójában mit őriz a katonaság, azt egyikünk sem tudja.

Írni és olvasni csak ketten tudunk, a Mérnök meg én. Én tőle tanultam, ő talán még járt iskolába, habár az oktatási rendszer több mint harminc esztendeje teljességgel megomlott, és beszüntették. Nem tudom, hány éves a Mérnök, és ő erről nem nyilatkozik.

Ez a hely, ahol ma a fejtés folyik, valamikor szent hely volt, és állt itt egy templom, amelyhez sokan elzarándokoltak a régiek közül. Ennek mára semmi nyoma nem maradt, és talán az emberek hite is elveszett. Én azt gondolom, hogy a nehéz körülmények között az ember vagy teljesen vaddá lesz, vagy hajlamos újra hívővé lenni, keresvén a kiutat a reménytelenségből. Én, a Macskaképű az utóbbiakhoz tartozom.

A 12 rab közül 8 makogós, beszélni alig tudnak, mert nem volt, aki megtanítsa őket. A Nyolcak farkastorokkal és nyúlszájjal születtek, az élelmezésük nem a legegyszerűbb, és az sem, hogy egymás iránt békében tartsam őket. Jól megtermett, mazur emberek, bírják a gyűrődést. Arra gyanakszom, hogy testvérek lehetnek, bár egymás iránt nem sok érzelmet mutatnak, éppen ellenkezőleg.

A Nyolcakon túl még négy másik rab él a telepen. Ezek közül kettő teljesen bolond szerintem, a fennmaradó kettő pedig őrült dolgokat beszél, és a fene tudja, hogy igazat szólnak, vagy valami csoda folytán élénk a fantáziájuk, mint amilyen a régmúltban minden emberé volt. Ezek a maiak általában teljesen közömbösek vagy teljesen idióták, és nem érdekli őket semmi, csak az, hogy ehessenek, és időnként önkívületbe igyák magukat.

Odalent a bányában megvan a régiek oltára, amelyen anyaistenüknek meg egy gyermeknek áldoztak. Gyanítom, hogy a Mérnök sok mindent tud erről a szent családról meg a világ dolgairól, de nem beszél róla. Ha faggatom, folyton azzal a válasszal fizet ki, hogy a múlt tanulmányozása rendkívül káros, mert felébreszti az emberben szunnyadó májmételyt, amely gyorsan jövő, de irgalmatlanul fájdalmas halált okoz.

0.2

Az ellátmány, azaz az áldott köles meg a csicsóka, és az ismeretlen állat szárított húsával töltött jutazsákok valahonnan az erdőn túlról érkeznek. Hogy pontosan honnan, azt talán csak a katonák tudják, de azok azt játsszák, hogy süketnémák. Korábban volt egy, akivel lehetett értelmesen beszélni, de már egy évnél több, hogy nem járt errefelé. Lehet, hogy megették a farkasok. Vagy a vaddisznók.

Amikor a Mérnököt a bányán és erdőn túli világról próbálom kérdezni, hogy vajon az mivé lett, amióta elhagytuk, csak annyit mond, hogy ne foglalkozzak ezzel, és törődjek bele abba, hogy odakint sem jobb, mint idebent.

A mély és szerteágazó tárna fölött nagy, kopasz folt terült el, fűszál sem nő rajta, pörköli az örök nyár heve. Akárcsak a rabok szállását és a mi barakkunkat. Igaz, a felszínen nappal csak kevesen tartózkodnak. Leggyakrabban a Szent Eszelősök, a négy bolondunk, akik a fene tudja, mitől kergetegesedtek meg, lehet, így születtek. Az erdőbe a rabok, az egyik eszelős kivételével, egyáltalán nem kívánkoznak, és szökéssel sem szórakoztak ez idáig. Úgy gondolom, hogy aki idekerül, az nagyjából már tudja, hogy nincs ahová menekülni, akkor is, hogyha sík hülye.

A könyv szerint, amit a Mérnök barakkjában találtam, a nagy háború az oka leépülésünknek. Ez a háború az egész világot befonta a múlt század utolsó harmadában, és meglehetősen pocsékul ért véget. Az emberek izzó gerjedelmükben egymásra szórták minden pusztító fegyverüket, és ez tönkrevágta a civilizációkat, a nép fizikai és elmeállapotát. A megmaradtak közül, a mi vidékünkön legalábbis, a legtöbben rabok. Sót vagy szenet, vasércet bányásznak kézi erővel, és ennek fejében enni és inni kapnak, meg valami szállásfélét.

A bánya évtizedek óta eladó, csak éppen nem kell senkinek, mert ugye, az erdő miatt a lehetetlenséggel határos a szállítás megoldása. Mindenesetre ez az áldatlan helyzet sok fejtörést okoz a mi Mérnökünknek. A legnagyobb bajunk nekünk itt, a Serpent bányatelepen az, hogy teljesen mindegy, hogy dolgozunk-e, vagy sem. A sót, amit nagy kínlódások árán kifejtünk, az egyik felhagyott tárnában tároljuk, és várjuk szüntelen, hogy jöjjön végre valaki, és vigye el. Persze az is világos, hogy egyrészt valamit kell kezdenünk magunkkal, ha már itt vagyunk, és a munka is jobb a semminél.

Talán a só kipárolgása miatt, vagy a füstölgő mocsárból áradó gázok miatt, vagy a fene tudja, mi miatt, az emlékek csak kopnak, halványulnak, összekeverednek valami cementes porral, és egyre nehezebb őket előszedni. Az is lehet, hogy a kölespálinka az oka ennek, meg tud omlani tőle az ember, de hát errefelé nem sok minden van, aminek örvendeni lehetne. Nők nincsenek, a vadakat nem lehet megszelídíteni. Legfeljebb a veszett rókák keresnek fel bennünket.

Meggyőződésem, hogy a Mérnök az igazak közül való. Az igazak azok, akik emlékeznek, de erről hallgatnak, az igazak azok, akik tudnak, de ezt a tudást senkinek át nem adják, hogy ne okozzanak fájdalmat. Már én magam is csak foszlányos tudással rendelkezem arról, hogy mire való az ember, mi végre van ezen a világon. Hogy nem a sófejtés miatt, az biztos, hiszen az nem kell senkinek. Minket mégis etet valaki, csak azt tudnám, hogy miért.

0.3

Itt, a Serpent bányatelepen még az is elveszti az igazi nevét, akinek volt. Persze előbb vagy utóbb kap egy újat. Így lett Zukerberg Zukerberg, a Nyolcak Nyolcak és én Macskaképű.

Zukerberg a kettes számú barakk szent eszelőse. Van egy visszatérő mantrája, amelyet megérkezésekor megállás nélkül ismételgetett, valójában semmi mást nem tudtunk belőle kiszedni arról, hogy honnan jött, és főleg arról, hogy egymagában hogy jutott át az erdőn. Arra gyanakszom, hogy tébolyodott katona lehet, akit az övéi kilöktek magukból. A duma, amit a mai napig mondogat, ez: nincsen már Zukerberg, akitől az okos férfiak megtanulhattak szabaddá lenni.

Nincs mit kezdenem ezzel a mondattal, de a szabadságról gyakran gondolkodom, és el kell ismerjem, hogy számomra a szabadság egy nagy fekete varjú. Egész raj tanyázik itt, a közelünkben, és erősen szeretném, hogyha valahogy szóba tudnék állani velük. Lehet, hogy én magam is kezdek becsavarodni?

Zukerberg a fejtéshez gyenge, de a szája, az bezzeg be nem áll. Időnként bizonyos szuperszonikus repülőgépről hadovál, mely szerkezet szerinte meghaladja a hangsebességet, és hogy egy olyan kéne nekünk, és akkor megmenekülhetnénk.

Az újonnan érkezett vájárok között van még egy másik dilinyós is, aki azt terjeszti magáról, hogy tud repülni. És hogy ő az Atyaisten, aki mennyköveket és jól tempírozott istennyilákat fog lehajigálni az egymással veszekedő emberiség fejére, és emígy békét teremt, és hogy erőt gyűjteni jött a bányába. Ilyent is csak bolond ember feltételezhet, hogy egy ilyen helyen erőt gyűjthet, mégpedig a repüléshez. Szintén a varjak vizsgálatának köszönhetően tudom, hogy erre az ember képtelen, mert túl nehezek a csontjai. Elképesztő, hogy az a nagy böhöm varjú, amelyiket egyszer sikerült elkapnom, milyen könnyű. Atyaistent többször is megpróbáltam meggyőzni arról, hogy ellentmondásba keveredik, amikor fegyverrel akar békét teremteni, de ilyenkor feldühödik, verekedni akar, és nem bírok vele, így inkább békén hagyom. Ki vigyázna rám, ha nem én magamra?

Atyaisten termetére nézve köpcös, mint a hangyászmedve, arca duzmadt, szakálla vörös és ritka, haja borzas és sörtés, homloka húsos, és gyakran nyalogatja a száját. Amikor éppen nem önmagát repteti, akkor finoman lebegő léghajóról álmodozik, amellyel a tenger nevű helyre fog eljutni. Szívesen mesél a múltjáról, bár ki tudja, igaz-e, amit összehord. Mivel rájöttem, hogy a Nyolcak lenyugszanak zsongító beszédétől, hagyom, hogy mondjon, kedve szerint.

A harmadik bolondunk, Biber gyanús nekem, amióta meghozták. Ő maga prémvadászként és feltalálóként mutatkozott be, amikor már meg bírt szólalni. Hihetetlen és kacskaringós történeteket mesélt arról, hogy hogyan üszküpölt hosszú hónapokig egy szénbányában, és onnan hogyan szökött meg. Kacsikáig gyalogolt a messzi lublini fennsíkról, így mondja. A lublini fennsíkról nem hallottam, a Mérnök sem.

Biber, avagy a Tégla valószínűleg tényleg próbálkozhatott prémvadászattal az erdőben, de a katonák lekapcsolták, és egy csokor nyúllal egyetemben átnyújtották nekünk. Párhetes lábadozás után kezdett el beszélni, bár ez nála időszakos. Van, amikor szabadjára engedi a démonait, máskor pedig példás magaviseletű, pontosabban gyáva és megalkuvó. Azon kevesek közé tartozik, akik látták az állam embereit, katonát és vadászt egyaránt. Ez maradandó nyomokat hagyott őbenne. Rendkívül sok verést ehetett élete során, azon kívül is, aminek a nyomait magam is láttam.

Ma csendes és álmodozó, csak mímeli a munkát. Ha most kérdezném, szemrebbenés nélkül azt válaszolná, hogy a rendszer dicsőségére fejti a sót. Ezen gyakran elgondolkodom, mert hát milyen rendszer lehet az, amelynek az a dicsősége, hogy a hasznosíthatatlan só fejtéséhez ilyen félembereket etet.

0.4

A Mérnök szívesen hallgatja a bolondjainkat, amikor mindannyian begyúródunk a barakkjába. A Fiú a kedvencünk, talán azért, mert mindig nyugodt, és ő a legtitokzatosabb az összes rab közül. Gyermeknek tűnik, vékony, szíjas a teste, és a haja szőke, deres a sópermettől.

Egy koromfelhős nap után találtuk, ott ült a Mérnök barakkja előtt, türelmesen várakozott. Azt mondta, hogy egy madarat követve jött idáig, és a fák hegyén járva jutott át az erdőn. Szerinte nem is olyan régen, hiszen micsoda az ember az időnek, léteztek gépek és űrben járó hajók, sőt, önjáró szolgák egész hada, akik elvégezték az emberek helyett a munkát. Azt is mondja, hogy az odakintben újra élni próbálnak a népek, de nem nagyon sikerül nekik. A föld terméketlen, a vizekből kivesztek a halak. A Fiú szerint mégis hinni kellene, mert a vájárok ősei szinte kivétel nélkül hittek valamiféle megváltásban, és remélték ennek eljövetelét. Ő ezt az úton tanulta egy öregembertől, akihez hozzászegődött, és követte őt, majd eltemette. A madarat még ketten látták meg, és az, nagy szünetekkel, végig errefelé repült. Az öreg szerint az ember nem tudja, honnan jön a szél és hová megy, de a madarak igen, ahogy azt is, hol van az élet, mert madár önszántából a halálba nem repülhet.

Szegény Fiú, sajnálom és szeretem őt. Nem tudom, hogyan világosíthatnám fel arról, hogy a helyzetünk főként azért reménytelen, mert nincs kinek továbbadni a magot, utánunk már nem jön senki. Szeretném elhinni, hogy a Fiú tud valamit, amit sem a Mérnök, sem én, a Macskaképű nem tudunk. Hogy nem teljesen reménytelen, és a jövő létezik.

Lehet, hogy egy nap elindulok a varjak nyomában, és a fák hegyén járva átjutok az erdőn. Szela.

‍